ÁFIUM ELLEN ÍR

R. Várkonyi Ágnes harmadik Liget-könyvét^[1] szeretném bemutatni – ez könnyű is meg nehéz is nekem, s egyszerre. Könnyű, mert ismerni és érteni vélem, az írásokhoz és írójukhoz olvasói, szerkesztői és baráti mivoltomban harmonikusan tudok kapcsolódni, és hálát érzek a sors iránt, hogy az immár tizenharmadik évfolyamában járó Ligetet szerkesztve olyan játszótársakkal hozott össze, mint a Századfordulóink történész szerzője. De ugyanezért nehéz is a dolgom, mert biztonság-érzetemet nyomban kikezdi a kétely, hogy képes leszek-e a könyvet egy másik szakma, beszédmód eszközeivel hatásosan ajánlani, esetleg engedve annak a kihívásnak is, melyet a könyv újraolvasásakor világosan éreztem, hogy bemutatómat a Liget lehetőségeinek és megvalósulásainak értelmezésével kapcsoljam össze, s így olyan hosszabb távú folyamat részeiként próbáljam pár szóval érinteni, amelynek fontosságára ebben a könyvében is újra meg újra konkrét elemzések sorával figyelmeztet a történész mint tudománya, azon belül saját kutatási területe, konkrét munkái tanulságára.

egyszerre több lehetőség

A „hosszabb időtartam” vizsgálatának módszerét alkalmazva azonban, mint ezt a kötetben Az „őrszavak” című bevezetés is megfogalmazza, ma már az is nyilvánvaló, hogy az emberiség útja kiszámíthatatlan, a jövő megtervezhetetlen, az állandó haladás eszméje a tökéletesedés felé, illúzió, s a felismerés, hogy a történelmi idő egyszerre több lehetőséget görget, félelmetesebb, mint az előző századfordulón vélt szükségszerűség vagy a még korábbi, romantikus végzetszerűség, mert arra int, hogy ma is vannak, ahogy mindig is voltak alternatívák, a mese rólunk szól és mi magunk meséljük, valahányan részesei a nagy globalizálódó elbeszélésnek. R. Várkonyi Ágnes szép pontossággal a jövő évezredre utaló „őrszavak”-nak nevezi írásait, ami a programmal, a megoldással szemben roppant szerény minősítés, de ha meggondoljuk, hogy az őrszavak régi írások lapjai alján álltak s mint a következő lap kezdőszavai, átvezették a felolvasót a lapváltás zökkenőin, szóval a fenntartható folyamat biztosítói voltak – ha erre a hasznosságra gondolunk, értenünk kell a szerény hasonlat felszólító jellegét. A létminimumról van szó. Hogy kinyitjuk-e a könyvet. Eljut-e címzettjéhez a szó? Lesz-e visszajelzés? Megszólal-e a ma egymást inkább kizárni törekvő beszédmódok, többnyire a megértés elemi fokát is kizáró nómenklatúrák, személytelen programok vásárán a közös érdek szava? Vagy hiábavaló minden erőlködés, önáltatás?

Kérdéseimet persze a kötet hatása alatt sorolom, amely már az indító esszében is szembefordul ezzel a hiábavalósággal, miközben körüljárja a megszólalás és elhallgatás, a csönd és a némaság különféle, a magyar és a világtörténelemben felbukkanó jelenségeit és jelentéseit, s azzal a szorongó és sürgető hangsúllyal érvel, amelybő] a süketnek is meg kell éreznie, hogy milyen képtelen, bornírt fordulat volna, ha – „annyi balszerencse közt s oly sok viszály után”! – a magyarság és a Duna-táj népei semmit sem tanulnának; mondom, ezt érzi és érezteti a történész, miközben tudja, látja, hogy a tények szerint mindez lehetséges, hiszen az esszé közvetlen kiváltója is ilyen képtelenség, egy új népkönyvből kihagyták Zrínyi Török áfiumát, mintha a tettesek igazolni akarnák az 1663-ban fogalmazott kritika változatlan érvényességét: „Hanyagság, tudatlanság, önzés, hiúság miatt pusztul az ország…” „Tegyük fel hát a kérdést – írja a történész –: ha a Zrínyi-féle szellemet, a megszólalás felelősségét valóban elfelejtenénk, mit vesztenénk? Nem értenénk a görögöket, a Prédikátor könyvét, nem értenénk a Mindvégig-ben Arany sorait. Értelmét vesztené a hallgatás, és megnémúlna a kiáltásra késztető idő. Nem lenne vevő- és adóállomásunk az önazonosságát kereső világhoz. Nem ismernénk önmagunkat és nem ismertethetnénk meg magunk. Elvesztenénk történelmi érzékenységünket, kihalna itt a Duna-tájon az értelmes élet vágya. Mintha egy globálisan fenyegető áfium kábítana el bennünket.”

eligazító vonalak

R. Várkonyi Ágnest, ha jól olvastam, ennek a globálisan fenyegető áfiumnak a természete, közeledése és elhárításának lehetőségei izgatják és késztetik szólásra, ezt szeretné megérteni, amikor az elmúlt századok tényeit a hosszabb időtartam módszerével vizsgálja, és a történet minél több rétegét elemezve próbálja kihámozni az öntőformákat, a minták állandó elemeit ok és következmény egyre bonyolultabbnak tetsző, abszurditásokkal teletűzdelt szövevényéből Ez a jelenben lüktető fűtöttség minden írásában ott van, és stilárisan is megmutatkozik a visszafogott pátosz, a takarékosan alkalmazott irodalmi festés eszközeiben, amelyeket a személyes hangvétel és az imponáló tárgyismeret, a gazdag konkrétság tart egyensúlyban. Mindig az eleven, élő közlés természetes hangján mondja a történetet, és – nekem úgy tűnik – esszéiben, főleg a korszellem hatásait viselő személyes reflexióban a történész írói kvalitásai is megjelennek, szóval egy ízig-vérig mai történetíró munkáit élvezhetjük a Századfordulóinkban. Nem állom meg, hogy a három részre tagolt kötet első ciklusának címadó, 1996-ban írott és máig szinte napi időszerűséggel izgató esszéjéből, a Kultusz és katarzisból idézzem erre példaként az első bekezdést: „Szlovákiába sötétben indul a Keletiből az intercity. Elhúznak mellettünk az éjszakai fények, utcai lámpák, az agresszív neonreklámok s az állomások hunyorgó peronjai. Csak jó félóra múlva villan világos ablak, tűnnek fel a korai autók ideges fénypászmái és cikázó stoplámpák, a hajnali kerékpárosok vészjelzései. Megemlékezni megyünk. Kilenc évtizeddel ezelőtt történtekről. Akkor, 1906 őszi éjszakáján ezen az úton, végig a sínek mentén máglyák égtek.” Az írás a továbbiakban a kultúra és a politika összefonódó problémáihoz, a Rákóczi-kultusz historizálásának, romantikus eltorzulásának megértéséhez rajzol eligazító vonalakat, de végig a nyitó bekezdés szemléltető, szuggesztiv erejével, s ezért a mégoly elvont, történelfilozófiai összefüggések is élő valóságként jelennek meg, láthatóak, átélhetőek – tanulhatunk. No igen, el ne felejtsem megemlíteni, a tudós történetíró tanár, hivatásos átadó, s ebben az írásában is ugyanazzal az áfiummal fordulnak szembe kérdései: „A katarzis hányszor maradt már el ezen a tájon? Hányszor maradt el, amit kifejez: a megújulás? Tudjuk, mára hitelüket vesztették a szavak. Irtózunk a kongó frázisoktól. Naponta tapasztaljuk, hogyan kopik, hogyan veszti értékét a hazai történelem. Társadalmunk mintha nem tudna mit kezdeni múltjával… Szörnyű századunk végéről visszatekintve elkerülhetetlen a kérdés: Mi az időtálló érték Rákóczi életművében? Értékek, melyek civilizációt, kultúrát építhetnek ma is?” Kérdez és válaszol, de mit ér el vele? Elérhet-e valamit is egy olyan világban, ahol – régóta tudjuk, mondjuk – nem az érték érvényesül, hanem az érvényesülés válik értékké? Hogyan lehetne érvényesíteni mégis az értéket? Ha a kultúrában nincs kommunikáció, nincs értékelés, csak verseny, létharc, elzárkózás? Ha a szakmai társakat, de még az ízlésben, világszemléletben rokon írástudó lényeket is összekeveri és szétszórja az áfium? Hol van akkor az alternatíva? Erre milyen választ kínál a könyv? Sírjunk, mint Kemény János?

Kérdéseimet nem szónokinak szánom, de a megoldást tartalmazó választ nem ismerem, és a Századfordulóinkból sem tudtam kiolvasni. Megoldást nem látok, de felelni azért tudok: ne sírjunk, főleg egy pompás könyv bemutatóján ne, hanem örüljünk a megformált beszédnek, és éljünk a hosszabb időtartam vizsgálata, a hosszabb távú szemlélet, az árnyalt, sokrétegű elemzés módszerével, már csak azért is, mert mást nem tudunk tenni, mert benne vagyunk, és nincs visszaút, akkor sincs, ha világosan kitetszik, hogy fölismeréseink nem varázsszavak. Például a természet és a társadalom évezredes együttélésének vizsgálatából nyert tanulságok, melyekről külön is szeretnék beszélni, hiszen R. Várkonyl Ágnes a Ligetnél publikált három esszékötetében és más munkáiban, egyetemi ténykedésében az önálló tudományként alig másfél évtizede legitimált történeti ökológiának nemcsak művelője, hanem teremtője. Ebben a kötetében egy alapvető, a tankönyvek világos egyértelműségének is megfelelő tanulmányban tekinti át a tudomány kialakulását, célkitűzését, módszerét, az ökológia és a történelem viszonyát, mintegy fogalmi szálat húzva az egymásba indázó esszék között. Fontosnak tartom kiemelni, hogy a történeti ökológia a múltba fordul, föltár, szintetizál, de céltudatosan keresi a jelen és a jövő, tehát a fenntartható fejlődés számára hasznosítható összefüggéseket. S ebben az is benne van, hogy a modernitással, az ipari kor áfiumával szembeni kritikához adalékokat szolgáltat, így a környezetvédelmi mozgalmaknak is mintegy a kezére játszik. Sajnos, ezek viszont gyakran leegyszerűsítik eredményeit, szónoki fogásként idézik vagy akár visszaállítandó állapotokként mutatják föl a régi viszonyokat, ami nemcsak lehetetlenség, hanem tévedés. Egyik forrása a zöld mozgalmakkal, a humánökológiával is szembeforduló fenntartásoknak, amelyek persze sokszor nem csak ezért túlzóak, előítéletesek, vagy éppen képtelenek – mindkét oldal torzulatai jelentősek és negatívumaik a mechanikus polarizálódás szabályait követve összeadódnak, szinte lehetetlenné teszik a haladás konstruktív, szélsőségek közt egyensúlyozó útját.

parancsoló igazság

Nem szeretnék belecsúszni a civakodások kommentálásába, de említetlenül sem hagyhatom közegüket, mert primitív ellentéteikkel megakadályozzák a mélyebb és súlyosabb ellentmondásoknak még a megfogalmazását is, azt a kínzó bizonytalanságot például, amit R. Várkonyi Ágnes a Tisza szabályozásról szólva rögzít, hogy természet és társadalom együttélésében nincsenek receptek, hogy a természet szabályozásának és a szabályozás elmaradásának egyként ára van, és a Tisza szabályozásának történetében „ezredvégi világkérdés rejlik”. A hosszú távú szemlélet és a komplex elemzés nem mossa szét a konkrétumokat, s ami végül fönnmarad a kétely szűrőjén, azt parancsoló igazságként, programként kellene elfogadni. Az egyensúlyhoz szükséges arányokra, irányokra és alapvetésekre vonatkozó megállapításokat mindenekelőtt, hogy „A kultúrák dinamikája, kódrendszere tárolja és előhívja az évszázados információkat, átfogalmazza és hatékonnyá formálja. A felhalmozott hagyományok és a változékonyság készsége teremti meg a mindenkori folytathatóság feltételeit”. A Tisza esetében (mint azt az esszéhez kitűnő alkalmat teremtó könyv, A verítékes honfoglalás szaktudósai írják) ez azt jelenti, hogy „az élő környezet és természet védelmét kell első helyre tenni, meghaladva elődeinknek csak a gazdasági haszonra figyelő szemléletét”, s hogy mindez a környező országokkal együtt vihető csak végbe. Igen, ez valóban ezredvégi világkérdés, s ha rálátunk, ha néven nevezzük, talán a kiszámíthatatlan jövő sem mutatkozik annyira rejtelmesnek.

Végül még elmondanám (ha nem unnák), hogy a kötet címadó írása a Liget 1998-as beszélgető könyvében, a Visszaszámlálásban jelent meg először, s már ott is megragadóak voltak szenvedélyes, múltat és jövőt összekapcsoló kérdései, olyannyira, hogy Sándor Iván reflektált is rá, és Géher István ezt sűrítette az esszéhez kapcsolt disztichonjába: „Dől a jövőbe a múlt, széthull darabokra, az elme / őröl, mint a malom: kálló, kásatörő…” Az esszét most a borítón látható Rippl-Rónai-képre utaló sorokkal toldotta meg a szerző. A kép-választás különben nem egy csapásra történt – remélem, nem élek vissza az alkalommal, ha leleplezem menetét, Rippl-Rónait én említettem, és a szerző lelkesen fogadta az ötletet, de amikor előrukkoltam konkrét javaslatommal, hogy az 1889-ben készült Nő fehérpettyes ruhában című festményt használjuk, méghozzá drasztikusan levágva a fejet és a lábat, hogy a látvány súlypontja a kesztyűs kézben tartott táska legyen, vagyis a „harmóniába szerkesztett disszonanciát” próbáljuk megjeleníteni, akkor mély csönd fogadta szavaimat. Nem a lefejezés miatt persze, ennél elemibb okból: szerző már kislány korában is utálta a pettyes ruhát… Erre természetesen nem volt ellenérvem. Így jutottunk az Andrássy-palota ebédlőjének kandallója fölé 1898-ban készült híres kárpithoz, a Rózsát tartó nőhöz, melyről a betoldott sorokban azt írja R. Várkonyi Ágnes, hogy „Havas estéken akkoriban a kandalló fölött, talán valóban a változásban is maradandót, a kertet idézhette fel harsogó formáival és harsogó színeivel, azt, hogy rendben követik egymást az évszakok.” S a reflexiót azzal zárja, hogy „… ma már a disszonancia riasztó ereje üt át a formák és a színek széttartó dimenzióinak megszerkesztett egyensúlyán”. Az „akkoriban” és a „ma már” között ott az egész század; a címsor betűi meg zökkenve mintegy lefelé lépnek a borítón, ez a disszonanciára fogékony könyvtervező, László Csaba hozzájárulása a műhöz – a könyvet ajánló pedig csak megismételheti, ugyanebben a szellemben a címadó esszé záró kérdését: „Lehetséges újragondolni a jövőt?”

1. A kötet e-könyvként ingyenesen letölthető: https://konyv.ligetmuhely.com/konyv/szazadforduloink-e-konyv/ ↑

kép | adobe.com