Horgas Béla

A VÍZPARTON EGY ÖREG NŐ

1993 szeptember

A VÍZPARTON EGY ÖREG NŐ

Valaki mindig beszél; a szél? vagy a közép?
a rojtos nyelvű lángok a homályban?
talán ez az, mire vártam és most elszelel!
ez lenn a metrón jutott eszembe, zsebembe
épp egy pasas keze nyúlt, ne kérdezd, kié,
nem az enyém; szemüvegtokom kidudorodott,
ingerelte, rám dőlt, megkotorászott, érett
bukszának vélte, de a cippzár a rést túl
keskenyre mérte, hiába dolgozott meg érte;
nem is szóltam, valaki úgy is mindig beszél,
lépre megy, lépte egy félreértés, hát
csak elhúzódtam, középről a szélre vittem
tokomat, de már megsérültem, nem a tudatom,
hiszen tudtam; szorgos zsebmetszők járnak
a masszában grasszálnak az árnyak,
s még jó ha a zsebre mennekszóval ki-
csorbult a kedvem! pedig Szárszóra mentem,
vonatta! a Keletiből utaztam, mint költő,
vállamra vetve kék felöltő, magamra húzva
barna öltönyöm, tok volt a tokon, zsebében
szemüvegtokom fekete bőr, a pasas ujjnyomával,
ez majd rám vall, vádol, elleneimhez pártol,
így fantáziáltam, ültem a padon, s már
Ferencvárosban csattogott vonatom, versem,
elfeleződtem, duplázódtam, kigömbölyödtem
kutyahangon szólt a szél, néma térközökben,
vitt a szerelemittas Dunahát fölött,
széttrancsírozott tájon, ipari tetemek,
lakógépek közt, tavaszodott, ifjú nyírfák
sárgászöldjén villogtak át a bádogbogarak,
szép sirálypapíromra másztak; féltem, hogy
betűimet is kiszorítják, megeszik az irkát,
holott most mentemben mindent megírhatok,
ha egyszer itt a tok és nem üres, és fú a szó,
mint a szél, és a füvek a vasak hasadékán is
kinőnek; ó, gondoltam, micsoda út ez, ahogy
mesebeli szeméttelepeken dohogtunk és a
tartálykocsikra róva messzezengő nevek
nevettek: Hungarovin és Interfrigó, egy
zajfogó vályúban fölgyorsultunk s ki, ki,
végre ki egy autóbontó száján a város tokból;
utastársam rádiót nyaggatott, híreket, hogy
az írók ma Hvar szigetén…velük voltam!
elterebélyesedtem, a zöld vetések és
szántások, mint az ingem, s bár én is tudtam,
hogy nincsen miben hinnem, azért kétoldalt,
ahogy elrohantak s az ablak a tavakat
kalyibákkal adta, szomorúfűzfák hajukat
a napra kiteregették, tollaikat a fácánok,
mégis azt gondoltam, hogy; a boltban, hol
a hangzás holtan nem hallható, most kell
neveket találnom a szélre vagy csak arra,
hogy a vízparton egy öreg nő nádat kaszált.

kép | shutterstock.com