A VERSES ÖRÖKNAPTÁR OLYAN…

A Verses öröknaptár olyan, mint a HÚSLEVES vagy a HEGYMÁSZÓKÖTÉL

Nem, ez nem reklámszöveg, dehogy, a Verses öröknaptár csakugyan olyan, mint a húsleves vagy a hegymászókötél, mert…

…hogy miféle öröknaptár?

Jogos a kérdés, máris mesélem a tizennyolc évvel ezelőtti kezdeteket, amikor a két évtizede vágyott cenzúra-mentes irodalmi műhely összehozásába és működtetésébe vágva az egyik első munkánkban 366 magyar versből (halott költők műveiből) raktuk össze a vaskos antológiát: az esztendő minden napjára egy verset. A gyűjtemény gondolata Végh György költő műhelyében született meg és kezdett alakot ölteni, s a hagyatékában maradt tervet már ’86-ban próbáltuk Takács Mártával megvalósítani, de könyv csak ’91-ben lett belőle, és a

minden napra egy vers

alapötlete közben tovább alakult: a Liget műhelyében, szerzői-baráti vonzáskörében talált végleges formára. A végleges persze csak azt jelenti, hogy lehetséges, hiszen – tudtuk – a magyar költészet hatalmas tárházából másféle öröknaptár is felépíthető lenne, különösen ha a kortársak versekhez írott személyes hangú jegyzeteit tekintjük, amelyekkel társaságot kívántunk adni az antológia olvasójának: kapaszkodót, ha először, biztatást, ha többedszer találkozik a verssel. A könyv három kiadásban jelent meg (másodszor ’92-ben, aztán ’94-ben), több mint tízezer példányban talált vásárlóra (talán olvasóra is!), és

készül a negyedik kiadás,

a régi elvek szerint újra szerkesztett kötet, melyet jelentékeny mértékben formált az idő, mert fájdalmasan megnövelte a holt költők társaságát; az esztendő napjai viszont nem szaporodtak, így amennyi új verset választottunk, annyi régiről le kellett mondnunk, és az egészet átrendeznünk. Az antológia még határozottabban személyes jelleget öltött, ahogy a naptár-folyam áramlása szerint összekapaszkodó versek sorában helyet kaptak a harmadik kiadás óta meghalt költők közül – a kötet menetét követve: Nemes Nagy Ágnes, Simon Balázs, Orbán Ottó, Beney Zsuzsa, Petri György, Eörsi István, Székely Magda, Tóth Eszter, Csajka Gábor Cyprian, Vidor Miklós, Képes Géza, Vas István költeményei. Az új kiadás tehát

más lesz és mégis ugyanaz,

más, mert a lírai jegyzetek szerzői közt a régiek köre újakkal, mai társakkal bővült, és ugyanaz, mert Bécsy Ágnes, Géher Istán, G. István László, Horgas Judit, Kállay Géza, Kállay G. Katalin és Lackfi János az előző kiadások jegyzetelőinek – hadd soroljam el az ő nevüket is: Ágh István, Balassa Péter, Beney Zsuzsa, Horgas Béla, Levendel Júlia, Márton László, Rába György, Szepesi Attila, Tandori Dezső, Tornai József, Tóth Eszter, Vidor Miklós – , tehát az újak a régiek szenvedélyével és szakszerűségével írnak: ezen a téren talán összeolvad a régi és az új a versekben élő örökkévaló vonzásában… S ha ez mégis reklámszöveg, azt se bánom, és megtoldom még egy tényszerű bekezdéssel, melyben az új kiadás külső alakját, belső tagolását, a tördelést, és

a modern magyar festészet

asszociációs alapú társítását említem, itt is hangoztatva, hogy a több mint száz színes képet a számunkra hozzáférhető (alkalmanként személyes ismereteinkhez, élményeinkhez is kötődő) művekből abban a meggyőződésben válogattuk, hogy az írott és a festett (rajzolt) alkotások éltetik egymást. Az olyan, első pillanatban talán egymástól távolinak tetsző párosítás is, mint például Petőfi Sándor Halhatlan a lélek és Vajda Lajos Felmutató ikonos önarckép című művének egymás mellé állítása természetes: szellemileg összekapcsolható. A modern magyar festészet esztétikai értéke, szemlélete révén a korábbi századokban született költői alkotásokkal is harmonizál…S ezek után visszakanyarodom a címbeli

húsleves és hegymászókötél

dokumentációjához, amit Tóth Eszter ’88 tavaszán megjelent könyvéből (A várt váratlan) idéztem. „Manapság mintha többen írnának, mint ahányan olvasnak verset” – s erre elemi késztetést érzek, hogy megjegyezzem: hát még ma! A folytatást pedig antológiánk szerkesztői törekvésének pontos megfogalmazásaként mondom utána: „Én mégis makacsul az olvasóhoz szólok. Vele – és nem is csupán a vájtfülűvel! – szeretném használtatni verseimet.” Miért? Mert „…a megkedvelt költészet néha a mindennapi életben is szolgál annyira s olyképpen, mint a húsleves vagy a hegymászókötél.” Azt remélem, hogy Tóth Eszter állítását ezzel az együttműködéssel is igazolhatom – az együttesség, a kapcsolódás mindig

reményteli, mert gyakorlatias,

előre kiszámíthatatlan, szétágazó, tovább-építhető. Mélyebbre és magasabbra visz, többletet adhat… Ezek persze csak tapogatódzó szavak, de hát a versek is azok, s bármennyire is egy-egy költő-személy sajátjai, az olvasó-személy által felölthetők, s mi több: nélküle tetszhalottak, vele viszont életre kelhetnek. Az olvasás ilyenképpen feltámasztás. Erre biztatja olvasóját a Verses öröknaptár, s ide húzok még egy személyes jegyzetet is arról a jegyzetről, amit Nemes Nagy Ágnes Egy költőhöz című verséhez írtam. A költemény szintén a kapcsolódás körében mozog: Sidney Keyneshez, a második világháborúban a németek ellen Afrikában harcoló, huszonegy évesen elesett angol költőhöz szól. A verset újra meg újra életre keltettem, s közben egy hetvenes évekbeli epizód vonalai is feltűntek bennem, ami Tinnyén, a könyvtárban esett meg: együtt szerepeltem ott Nemes Nagy Ágnes költővel, Ország Lili festővel és Takács Márta előadóművésszel – idilli szellem-kapcsolódást produkálva. Hosszan füstölögtem a motívumok időt és teret átlépő természetén, aztán előkerestem a szekrényemben lévő káoszból egy N. N. Á. halála után írott versemet, s most a kapcsolódások határtalan tartományaira pillantva, a Verses öröknaptár reklámszövege ürügyén ide másolom:

Katáng

N. N. Á.-nak

A katángot mondanám, kékségét,
ebbe kapaszkodom, bár
szürkül az idő s mint a hombár,
ha szem búza, rozs nélkül maradt,
hályogos ürességet tárol a nap,
a végzés végrehajtva; jól van-e?
Tinnyét mondanám, csigás köveiben
évezredek léptei, tapintottuk, láttuk,
igen, jártunk ott egyszer, régen,
talán hetvenhétben,
volt az, megtörtént tény-leg,
Ország Lili is tanúsítja,
vers és festmény az alibi nyitja,
szín és dallam, a tölgyfa és a tó –
kell, ó kell onnan a legitimáció,
holtaké,
kékhez a sárga, szárnyhoz a tenyér,
itthez az ott, bár
más ez már, tegnapos, ez a katáng.