A VÉGTELEN VAD RÉTEKEN

Elolvassa a kuka fedeléről a mondatot, míg a sarki bolt üvegvisszaváltója előtt ácsorog, s ennyi elég, hogy beinduljon, kattogva és prüszkölve guruljon, vagy néma suhanással szálljon vele a pályakocsi. Ahogy hajtja a szél. És nem akkor, 1944 nyarán, hanem most. Nem akkor, de az. Egy beszédes pályakocsi. A suhanás maga. A lendület. Vagy mégsem. Pályakocsi a pályamunkásokkal, apjával, ahogy mennek, jönnek, a város fölött terpeszkedő Akastyán-hegyre tartanak, hogy jóra forduljon a történet. Ő meg az üvegvisszaváltó előtt áll. Ismerős és idegen jelenet. Egyszer vagy többször már játszott benne – de nem! aztán látni vél előre minden fordulatot; s csalódik: csak ámul, bámul, ahogy csörtetnek a jelentések tűzön, vízen át, mindig csak át, egyik pontból a másikba, és újra meg újra átrendeződik az egész.

üvöltése visszhangzik

A gyalogátkelőn kövér, rövidnadrágos, kockás inges fiatalember cammog (ő is: át), karjába szemüveges lány csimpaszkodik. Egy fekete Opel rájuk dudál. A fiú megáll, a kocsi nem. Az ESŐ SZITÁL, EGY RENDŐR MEGÁLL, A SISAKJÁN ÚGY FÉNYLIK AZ ESŐ. A fiú eldől színpadiasan, az autó gurul tovább közönyösen. A fekete kocsit Koromzay Aginda vezeti regényesen. A megalopolisz hírhedt gyógyszerésznője ő, a hegyi szellemek manipulátora, az akastyán-hegyi történetek démona – persze hogy az, ki más? „Segítség, fogják meg, rendőr, elütött!” A kockás ordít, a szemüveges fölrángatja a földről; fölösleges, Aginda átlát az ilyen együgyű cselvetéseken. „Uram”, szól egy borízű hang a sor végéről, „nyomja meg azt a kibaszott csengőt, mert ez a bagázs itt állat minket ítéletnapig”. Megnyomta már. De az igaz, hogy itt állatják. Mindenhol állatják. Sorba állatják. A sor kétségtelen. Meghatározó formaelem. Áll vagy ül, térdel vagy fekszik a sorban, vagy békaüget tizennyolc évesen az Üteg utcai iskola udvarán, a bőrkabátos tornatanár üvöltése visszhangzik a falak között. Ül ötvennyolc évesen a számítógép előtt és sort sor alá kopog. Fogja az egeret, klikkel. Ő az Egérfogó. Sorba áll és beüget az Üteg utcai őrmester egérfogójába. Sorra kerül az érettségin. Egy szürke kollégista egér. Az üvegvisszaváltó nyitására váró, hallgatózó, képzelgő egyén. Aginda ellenfele az akastyán-hegyi történetekben. „Uram, ne sajnálja megnyomni azt a kibaszott csengőt”. Csengőnyomó egyén. A kuka fedeléről olvasott mondat értelmezője: tűzön, vízen át.

Kenyérsütés volt, a kemencében égett a tűz. Lekvárfőzés volt, szappanfőzés, a kondér alatt lobogott a láng. A forró hamuban lepényforma pogácsa sült. A kemence az udvar sarkában állt, a fekete kőris alatt, kunyhóforma építmény. Utánozta a kockaszerű, szoba-konyhás bakterházat. Száz lépésre az állomás: kétszer akkora kocka. A síneket felszedték azóta, az épületek használható darabjait széthordták, a gyümölcsfák elszáradtak, a bozót besűrűsödött. De megvan. Akármikor elutazhat oda. Nem riogatja semmiféle tábla, hogy TILOS. Szabad. Mehet. Fütyül a kalauz, tárcsájával jelez a forgalmista, becsapódnak az ajtók, vacognak az ablakok. Ez a történet kezdete. Indulás. Kenyérsütés lesz, ki kell hamuzni a kemencét. Kikormolni a tűzhelyet. Vaslapátra kotorja, vödörbe meri, a trágyadombra önti a hamut és a kormot. A szél belekap vadul és szemét, száját telecsapja. Krákog, köpköd, a finom por fogára tapad, habzik a szájában. Mi van, kis fickó? Nem ízlik a korom?

valamelyest szerencse

Állni az üvegvisszaváltó előtt és a kuka fedelén talált mondatra ülve visszaügetni a történet kezdetéig: egy pillanat műve csak. Egy percé. S már hallja a zenét, a zenében a szél ritmikus lüktetését, a dal szavaiban a tetszelgő magányt. AZ ESŐ SZITÁL, EGY RENDŐR MEGÁLL. A Műegyetem kollégiumában szombatról szombatra kifényesedő táncos esték egyikén lézeng a széllel bélelt, csengőnyomó egyén, ötvenhat szeptemberében, ott van, és önti be a forró hamut, mert fogalma sincs arról, hogy tilos; fogalma alig van akkoriban, hiszen a könnyűséget is, ami a mellét és a fejét feszíti, a megszabadulás csalóka léggömbjei szállatják benne – s nem tudja, hogy csalókák. Még tagjaiban nehezedik a somogyi Kisbajomban végigszenvedett hat hét, ahol a faluvillamosítást végző brigád tagjaként robotolt napi tizenkét órát, a hétvégéket izomlázban és depresszióban aludta át, és reménykedett, bután és vakon vágyakozott, hogy visszajut a városba, fölveszik az egyetem villamosmérnöki karára, bár a vizsgája elég gyenge volt; a vektorokkal még boldogult, de a mértani sor, a függvénysorok már az Üteg utcában is kimaradtak. Igazságtalan dühvel gondolt tanáraira, hogy miért feltételezték róla: a tananyagot eleve tudja, hát érdekességekkel kell traktálni, Bolyaival és Lobacsevszkijjel, operákkal, hogy ezt hallgasd meg, emlékszel-e, mi ez? a Grál-beszéd, na látod, milyen jó füled van! botfüle volt, bot, ő tudta, hogy bot, de azért Grál megragadt, és Bolyai története érdekes volt, és az érettségin mégiscsak hetvenkedett vele az igazgató; egy technikumra, ahol a humán műveltség is olyan magas, hogy a diák a nyelvtani tétel példamondataira Kosztolányi-, Verhaeren- és Poe-idézeteket hoz, mégiscsak fel kell figyelni. Ahol a leendő műszaki középkáderek ilyen alapozást kapnak, ott történik valami, nem vitás; „Verhaeren, úristen, ki az?”, ez bujkált az érettségi elnök riadt mosolyában, és eltűrte, hogy a műszaki tárgyakból is megkapja a kegyelem-hármast, mintegy beszámítva Verhaerent és Kosztolányit – A VÉGTELEN VAD RÉTEKEN ZÚG-BÚG A SZÉL –, és elfogadva, hogy kifáradt, azért nem jut eszébe Faraday törvénye, jó-jó, megesik az ilyesmi, és pislogva asszisztált a nagy szimulációhoz – szimulánsok voltak mind, robotok, műlények. A fölvételin valamelyest szerencséje volt, de ezt csak augusztusban tudta meg, amikor elolvasta a megváltó levelet, hogy mehet vissza a városba, a Hess András téri kollégiumba, föl a Várba, ami már magában is olyan volt, mint egy áttörés (föltörés), és ezt szombat esténként érezhette igazán az ember, mikor csak lesétált a táncterembe, ahova középiskolásként még be kellett lógnia. Át, föl, le, be. Békaügetés és egérfutás a végtelen, vad réteken, faltól falig. EGYETEMISTA volt, az évfolyam nem számított; EGYETEMISTA, ez a szó a lányok képzeletében eleve komoly, férfias, fontos minőségre utalt; A MŰEGYETEM HALLGATÓJA, ez pedig a versenyképesség olyan fokát jelezte, ami az ő tánctudásával és lehengerlő, Verhaerennel és Kosztolányival tűzdelt dumájával szinte tisztességtelen előnyhöz juttatta. „Szólt a holló”, mondta azon az estén táncos társnőjének, ,,nos, szólt a holló… de mit szólt? nem jut eszembe a folytatás! Elképesztő… Valahogy kiment a fejemből! Furcsa, nem? Ma egész este ezt mondogatom, szólt a holló, és nem találom a folytatását!” A gimnazista kislányok elkerekedő szemmel ájuldoztak, hogy csakugyan: milyen furcsa, különös hadova, milyen elbűvölően érthetetlen, és miféle hollóról beszél, ő pedig megvetően nézett más táncos után, míg egy vörös hajú a „Szólt a holló”-ra rá nem vágta: „Soha már”, és hozzátette: „Vagy… sohasem. Melyik fordítást parancsolod?” Ez a bornírt póz, a révült megjátszás hozta össze Gabriellával, aki ötödik volt aznap este a sorban, ezt azonnal közölte is vele, de a lány csak megrántotta a vállát, igen, ő ilyen, nem öt, hanem százöt között is egyetlenegy. Az volt-e? Szívalakú arc, gödrös áll, apró, zöldes szemek, púderrel fedett szeplők, szűk tropikál szoknya, fekete pulóver. Imádott táncolni, ismerte A hollót, valamelyik gimnázium negyedik osztályába járt, apja szabász volt egy szövetkezetben és elhalmozta egyetlen lányát fantasztikus ruhadarabokkal. Gabriella azt tervezte, hogy úrinőként fog élni, két gyereke lesz, egy lány és egy fiú, és egy férje, aki eltartja majd, bizony, ez lesz a műsor, hadarta két szám közt a büfében, ahol sárga lét ittak, és most ő válaszolt a holló refrénjével, de úrinőnek készülő táncos társát nem rendítette meg; az más, mondta, és rángatta a vállát, egészen más… Borzasztó, állapította meg az üvegvisszaváltó előtt, és sehogy se jutott eszébe, hogy mi volt a sárga lé. A vállrángatás kísérteties elevenséggel, kinagyítva jelent meg előtte, s visszamenőleg igazat kellett adnia Gabriellának, holott a mozdulat taszította (akkor is?), és a lány száján megjelenő „más” csak azt jelentette, hogy ugyanazokat a szavakat más értelemben használják, s valójában azt sem tudják, mit beszélnek. Borzasztó, ismételte gépiesen, s próbálta a szeméttartó fedelére nyomott feliratot ujjal kitapogatni. A szél végigrohant az utcán, megtaszította a kukát, üvöltve elhúzott a főposta mellett, a Várfok utca sarkán fölkapott egy sárga ballonos nőt, aki akkor szállt le a huszonegyes autóbuszról, és a Moszkva tér közepére hajította.

Gabriella a táncos pajtása volt, semmi több, bár a tánc testet-lelket átjáró erejét nem tarthatja visszamenőleg sem jelentéktelennek, miközben Koromzay Aginda fekete Opeljét képzeli a gyalogátkelőre, s nem is a táncról van szó – vagy mégis, hiszen a történethez, könnyelmű könnyűsége akkori megéléséhez nagyon is szorosan kapcsolódik, szinte rátapad a rumba és a tangó, mint eleven héj, meghatározó formaelem. Mint ősi edény. A bugi és a roki szintén. Sorban a táncok. A keringő is. Minden tánc, amit valaha is jártak, de ezt nem gondolta akkor, ezt csak most gondolja. Harmincnyolc év után hívta föl Gabriella telefonon. Kezébe akadt egy levél ötvenhatból, amiben az áll, hogy őt lefogták, és ezt szeretné átadni, mint dokumentumot, hátha kell neki valamire; és tényleg, kérdezte kedvesen, aztán mi lett veled, vagyis mi volt, kiengedtek a karhatalmisták? Nem, kívánkozott a nyelvére mogorván, még most is fogva tartanak, de hangosan azt felelte, ki, mert le sem fogtak, ez valami tévedés; s hogy a levél nem érdekli, de találkozhatnának, vagy nem? De, mondta Gabriella, aztán hárított: fölhívja legközelebb, ha a városba jön, mert most B.-n lakik, a férje fogorvos, ő meg gyakran jár Budapestre, kocsival itt van negyven perc alatt. A hangja, mint a Hess András téren. Táncol-e még? De nem kérdezte. Kíváncsiságot érzett, s zavart is, mert kíváncsisága valahogy udvarias volt, és egyáltalán nem bánta, hogy a telefonhívás elmaradt, eszébe sem jutott, de azt se bánta, hogy két év múlva mégis jelentkezett. Délután kettőkor találkoztak a Váci utcai Annában. Negyven év után. Miről ismerjük meg egymást, kérdezte Gabriella a telefonban, s már mondta is, hogy majdnem megvakult, az egyik szemét megoperálták, most jól lát, kilóinak száma pedig alig nőtt az évek során, s a haja is olyan hosszú, mint akkor, és hogy látta a tévéből, ő is a hosszú hajat kultiválja. Ez a ,,kultiválja” megijesztette. Válaszként ,,indignálódva” szellemeskedett, hogy téves a tévés emlékkép (Gabriella nevetett), vagy ugyancsak régi, mert ő mostanában inkább kopasznak mondható, s hosszú haja nem lesz soha már (Gabriella nem nevetett), de a kilói neki sem szaporodtak, és nem kétséges, hogy megismerik egymást. (Gabriella nevetett.) Furcsa, bámult a telefonra; másik táncos társnője, aki talán Gabriellánál is hevesebben érzékelte és élte át a táncok végtelen, vad lendületét, a szklerózis multiplex nevű szörnyeteg betegséggel küzd; istenem, gondolta, az egyik volt táncosom vak, a másik béna.

aránytalanul nagy koponya

TILOS A FORRÓ HAMU BEÖNTÉSE. A kukára nyomott intelmet bizonyára keserves tapasztalatok szülték, a műanyag szeméttartók sorozatos kigyulladása néhányszor katasztrofális tűzesethez vezetett. Az üvegvisszaváltó ablaka mögött piros sapkás férfi bukkant föl és kézzel-lábbal magyarázott valamit, fekete lyuk ugrált a szájában, mintha fuldokolna, várni kell. Visszafordult a mögötte állókhoz, de a sor közben elfogyott, üres volt az utca. A végtelen vad réteken állt. Valahol kiáltoztak – EGY BOGLYA ÉG! Nem kuka inkább? A szél megint lerohant az Akastyán-hegyről, zúgatta a Városmajor fáit, keverte a benzinbűzt, röpítette a tavaszi lomtalanításra kitett holmik szemetjét, port és hamut, bugit és rumbát; a nap keményen, fázósan sütött, szirénáztak a mentőautók. Besötétedett. Kivilágosodott. Azonnal megismerte Gabriellát. Ruhája fehér farmer, haja hosszú, vörös. A negyven év persze látszott. Eléje ment, jobbról-balról megcsókolták egymás arcát. Leültek, a piros sapkás ember szájában ugrált a fekete lyuk, ő kávét kért, Gabriella jeges tonikot, és máris sorolta az életét, az első férjét, a másodikat, az asztmás fiát, az elvált lányát, az unokáját, a halott apját, a haldokló anyját, a férje politikusi kísérletét, hogy képviselő legyen, a szerencsétlenségeket, csalódásokat, és a csekély eredményt, amit mégis fölmutathatnak, egy nyaralót Gárdonyban, „egy valóban jó kocsit”, meg a rendelőt, ami most már az övék. A szomszéd asztalnál napbarnított, óriás termetű férfi fagylaltot kanalazott, és gépiesen jobbra-balra forgatta kopasz fejét. Orrán feketén villogó napszemüveg. Boltozatos, a mázsás testhez képest is aránytalanul nagy koponyája márványosan fénylett és tükrözte a presszó mennyezeti lámpáit, a városmajori templomot, a kálmáncsai bakterházat és a rekedt hangú, néger énekesnőt utánzó lányt a Hess András téri táncteremből, ahogy kilépett a pisztonos mögül és búgó hangon kábította a közönséget: SÖTÉT AZ UTCA MÁR, HARLEMBEN MINDEN CSENDES. Gabriella átadta a levelet, megmutatta a családi fényképeket. Valamit kellett mondania. Milyen márkájú az a valóban jó kocsi? Audi. Nem Opel? Nem fekete Opel? Nem, mondta Gabriella, de fekete. És Audi? Audi. Az Akastyán-hegyről kerekedett fuvallat zúgatta a presszó ventillátorait, egykedvűen nyargalt a világvárosi utcán, sodorta a hamut, s ahogy a finom por ismét szétolvadt a fogain, biztosan tudta: ez is az – a kockaforma bakterház trágyadombjáról markolta föl ötven éve a szél. Titkon az órájára pillantott. Még negyedóra sem telt el. Gabriella most emlékeztette a hollóval hadováló fickóra. Elismeréssel láttatta. És ő nézte. Tizenkilenc éves önmagát nézte a táncteremben, a szemcsés fotót, a galambszürke csőnadrágot és a széles hajtókájú, egygombos acélszürke sportzakót, az enyhén jampeces külsőt, hallotta a szivacstalpú csukák csoszogó zaját, és hallotta, ahogy hollózik a gimnazista kislányoknak. Borzasztó. Megjátszotta magát, de komolyan is vette, el is hitte a pózait, és megpróbált a köznapi realitásban megfelelni nekik; a versben és a táncban ugyanaz a lendület járta át a talpától a fejéig, mint a pályakocsin, amelyet egyik lábbal a térdeplőre dőlve, másik lábbal a sínre tapadva kellett hajtani; te semmit nem változtál, mondta Gabriellának. Te sem, nevetett az asszony kedvesen. Ez az, ez a borzasztó, de hallgatott udvariasan. A piros sapkás ember elvitte előle az üres kávéscsészét, a márványfejű elől az üres fémkelyhet. A végtelen vad réteken zúgott a vad novemberi szél. Soha már. Szavakba kapaszkodott, hogy nem számít, nincs jelentősége. Türelmes volt. Talán kissé ingerült, csalódott – de nem. Megúszhatta volna. Az üvegvisszaváltó előtt várakozva szinte képtelennek tetszett, hogy mégsem. Megint elolvasta a kuka fedelére nyomott mondatot.

Este előkereste Verhaerent a polcról, hogy jobban érzékelje azt a tizenhét éves fickót, az Üteg utcai technikum harmadik osztályos tanulóját, aki akkor, 1955-ben megvásárolta a belga költő centenáriumára kiadott könyvet. Kemény kötés palackzöld papírborítással. Az elegáns tripla keret, a név és a cím – VERSEK – fehérből. Tárgyi bizonyíték – mire? Kosztolányi miatt vette meg (antikváriumban, hat forintért), A szél kedves verse volt korábban is, és akkor társult a vad fuvallathoz a szelíd szépségű fellegek fehér miséje. Hosszan mélázott, hogy mennyire vonzza ma is a zenés lendület fölívelő, borzongató ereje, misztikája, s hogy ez ott akkor sem volt szimuláció – vagy csak valamelyest, de mennyire? S ha nem az volt, akkor mi volt, hogy máig megmaradt, és mi az, ami megmaradt belőle, és kell-e néven nevezni, kimondani.

más élményeid vannak

A fiam asztmás, nem fejezte be a főiskolát, nincs állása, munkája, sóhajtott Gabriella, és ezt nem tudom elintézni. Megkértem egy zsidó barátnőmet, hogy segítsen, de azzal jött nekem, hogy vetesse fel az apja betegszállítónak, arra mindig szükség van. Na, mondtam neki, mutass nekem egyet is közületek, aki betegszállító. Én nem vagyok antiszemita, de tudom, hogy mi van… A káprázatos koponyájú óriás nekilátott a második adag fagylaltnak. Nem számít, ismételgette görcsösen. Föláll, elmegy, negyven évig megint nem látják egymást. Banális. Az egész olyan borzasztóan banális. Szégyellte magát. Tudom én, hogy van ez, rángatta a vállát Gabriella, ő meg odavetette: rosszul tudod. Nem kellett volna. Gabriella apró, zöld szeme elkerekedett: más élményeid vannak, nyilván, mondta engesztelően. Nem, rázta meg a fejét. Nem az élményről beszélek. Rosszul tudod. Gabriella nevetett, hogy csakugyan ne nézze már antiszemitának, ő meg kifizette a kávét és a tonikot. A szél elült. Száraz, csikorgó köhögés fojtogatta.

A piros sapkás ember kinyitotta az üvegvisszaváltó ablakát. Helyeslően, szinte hálásan pillantott rá, és gyors mozdulatokkal rakta ki a koszos szatyrokból a sörös, boros és ásványvizes üvegeket a pultra. A piros sapkás irkált és mondott egy számot. Hagyta. Felhőtlen ég kéklett a Városmajor felett, s a templom melletti térségen egy fehér inges, fekete mellényes férfi ismerős mozdulatokkal kaszálta a füvet.

kép | jumpstory.com