A LEVEGŐÉG UTASAI
Alkonyattájt húznak át a levegőégen, mint szalonkák,
e megnevezhetetlenek, s az érzékcsalódás mámorán is
erőt vesz a faggatás, honnan és hova; csak az áttűnés
marad, hogy megérintenek s közegük buborékos csodáját
én is borzongva, egész bőrömmel tapinthatom. Ezüstös
a térség. Láthatod olajfák szélfútta levelein, jegenyék
rongyán villogni, elvegyülve a zöldbe; madártollak
söprűs rajzolatában csontjait. A légfürdőző vad rózsák
órájában szemmel követhető gyűrűzések vibrálják körül
az orsós testeket és a szürkület némelykor úgy
szívja magába, úgy lövelli szét ég és föld fényeit,
mint erotikus álmot, zöld-sárga páragomolygás csap föl
bíbor kráterekből s hull a sötéten megnyíló résekbe alá.
Félelmes vihogással máskor a lég nemtelen közönyét
foghíjas kísértetek szelik át és disznóölő késekkel
hadonásznak – vagy griffkarmok ragadnak hajamba
és húznak. Éjszaka nagy a tolongás odafönn, álomnak való
ösvényt is nehezen találsz, délután a hályogos városok
medrében mérgek pufognak öldöklő csövekből, angyal nem jön,
izzad a Föld, mohó konglomerátumok zabálják riogva
a kékkockás levegőeget, kilyuggatják a magzat burkát,
sípolva árad be fekete üresség.