A KÉPZELETBELI FOLYÓIRAT
Zelk Zoltánnak, aki azt álmodta,
hogy a Nyugat nem szűnt meg
A képzeletbeli folyóiratot – azt hiszem – nem Babits szerkeszti, magától kerekedik; hozza a költők jobb verseit: sirályosat, szöszmötölőst, alagutast és négykezest; tárlatokra látogat, ló- és hangversenyeket rendez mellékletein, bakugrásig hívogat, illeg-billeg, fazékba kukkant, dolgozik; az éjszaka bársonyára hímez sötét pöttyöket, motívumokat, kérdőjeleket, tücsköt-bogarat; saját levében fő a képzeletbeli folyóirat.
A képzeletbeli folyóiratot – ezt hallom – némelyek telefonkönyvből keresik, nyomozókkal; kezükben térkép, zsebükben pecsétes ajánlólevél, de nincs ajtó sehol, orrot fújva bekopogni, se ház, hogy portájára, „érte jön”, letegyék; megíratlan kéziratokat pörget alvilági szél, az utcákon póklábak röptetnek foszlány-híreket, a szerkesztők enyves évkönyvben kutatnak; tegnap a borbélyszék, holnap a vakablak; a képzeletbeli folyóirat kiismerhetetlen.
A képzeletbeli folyóiratot – azt hiszem – nem rejti cím, se taxi nem éri el, de súly; szava csönd és tény és jelen: fénylő bogok a ruhaszárító köteleken. Te a Nyugatra gondolsz, én egy kávéházra; összekerülünk a szöszmötölősben, alagutasban; rikkant az őszi erdő, felhőtlen ég dörög, galambcsontot szopogatnak az ördögök; sárgul sok arcél, lesz még a barátság divat; megszűnne, ha megjelenne a képzeletbeli folyóirat.