A HIÁBAVALÓSÁGOK HŐSE

Képregényfelhők pukkantak a félember fejéből: „Még mindig jobb,
ha én!” és „Ne hidd, hogy gyáva vagyok!” és „A te érdekedben
teszem!” – tar fő, csupasz ajkai, pillátlan szemek; előtte ültem,
oldalról és fölülről néztem, tanúsítottam a jelenetet:
a szoba papundekli falai remegtek, a színházi függöny ócska
brokátja belógott, szemcsés, malteros fény verte a tájat,
sörénye vesztett fotelokat, serpenyő sercegett, zsírszag áradt,
gőz kotolt a radiátorok csontcsöveiben és a távoli, hallali
kávéfőzők érzelmesen fel-felhörögtek. Akkor eszembe jutott
az a délelőtt a Kecskeméti utca és az Eötvös utca sarkán,
átellenben a Károlyi-palotával, ledöglött kocsim mellett
térdeltem a nyálpöttyös aszfalton, könyékig mocskosan,
zsibbadó derékkal, a kerék negyedik csavarja nem fogott,
csak lötyögött a lyukban; valahonnan oldalról és fölülről
színház volt a világ, vidéki város pöffeszkedő zsöllyéi körül,
A hiábavalóságok hőse című tragikomédiát adták, egy lassan
ötvenes férfi játszotta (m. v.), ült a hivatali süllyesztőben,
tenyerén az agyongyötört csavar és agyában a kínzó kérdés:
hárommal bírja-e a kerék? s érzi ám, hogy minden szó jelképesül,
a félemberek meg csak fújják a port fülledt benyílókban, köszörülnek
a rágalomáriák bajnokai és torkába döfnék a rozsdás kötőtűt menten
– eszembe jutott s onnan, ahol voltam, oldalról és fölülről,
elszomorodva pillantottam le arra, aki vagyok, utcán és dobozban,
keveredéseimre, röhögés rázott, zokogni vitt a kedvem, gőg
és undor lepett meg, azt hajtogattam, így, hát így vagyunk.