A DÉLI VASÚTNÁL

A Déli vasútnál vártam, álltam ott s míg lestem,
hogy a mozgólépcsőn szakadatlanul áramló
kalapok, hajak, sálak, kendők, kabátok rengetegében
tekintetem szakadatlanul röpködő nyilai mikor
találnak célba s képzeletben már láttam
közöttük, s magamat is, ahogy hozzálépek és
karolom, nyakába hajolva lélegzem, dünnyögök;
eszembe jutott a huszonnégy év előtti kultúr-váróterem,
oda jártam délutánonként, a lakása közelébe,
valahol itt volt, ezen a helyen éppen,
a perzsa háborúk kétkilós jegyzete fölé hajoltam
és vártam, izzott a koszlott szék alattam s mozdonyok
sisteregtek be az ablakon, mint gyerekkoromban,
csak lestem, jön-e, nyílik-e az ajtó,
odaül-e hozzám nádszál kisasszony, s hív-e szobájába,
hogy az édes görögökkel ott is törődhetek, mert vele is akkor,
és jött és jön, mentem és megyünk, karoltam-karolom át;
nádszálam, a Déli vasútnál várlak, siess, eszembe jut,
hogy úgy jutsz eszembe, mint vénülő szerelmesnek
az ifjú szerető, keresztcsíkos ezüst-fekete szoknyádban,
és eszembe jut, hogy banális vagyok és olyan
átlagos, mint a mozgólépcsőn le-föl suhanók,
és örülök ennek, jó,
és a görögökre is gondolok, hogy ők se másként;
nádszál kisasszony, dünnyögöm, a szalamiszi ütközet
óta várlak, egy közönséges és jócskán meglett görög, a hegy hideg zöldjében
éjjel nagyokat kiáltoz valami ismeretlen madár,
sohasem hallottam eddig, aludtam talán, csalogány-
féleség lesz pedig, erősen rikoltó, bizarr csattogás,
mert torkán reszelős törmelékkel mondja dalát
és vár a Déli vasútnál.

kép | vecteezy.com

Versmondó | Horgas Ádám