Szentgyörgyi Zsolt

HONVÁGY

2004 október

HONVÁGY

Azokban az években gyakran megtörtént, hogy az éjszakák és a nappalok megszokott váltakozása felborult, és nem számított ritkaságnak, ha megszakítás nélkül két-három nappal követett egyetlen éjszakát. Arra a rövid időre hazamenni sem érdemes. Legtöbbször csak fel-alá sétálgattam az utcákon, leültem egy padra, esetleg betértem egy vendéglátóhelyre, hogy pohárnyi tejjel öblítsem le az éjszaka porát, mely szünet nélkül szállingózott az égbolt belsejéből.

A pincérek, akik a kávéház személyzetét alkották, tétlenül álldogáltak az üres teremben. Vendégek híján, azokban a késői órákban, szakképzettségüknek semmi hasznát nem vehették, és ebbe láthatólag bele is törődtek, mindössze arra vártak, hogy elérkezzen a záróra ideje, és levetve pincéri egyenruháikat, a fejükre kalapot illesztve, útra kelhessenek abban az irányban, ahol ágyaik domborultak. Váratlan megjelenésem azonban visszazökkentette őket megszokott szerepkörükbe, egyikük máris elindult felém, hogy megtudakolja jövetelem célját, miközben társai a távolból követték szemükkel.

céltalan ceremónia

Akkoriban a tej seszínű, zavaros folyadék volt, íze a szappanhabra emlékeztetett. Talán éppen ezért szerettem annyira, és ha volt néhány fillér a zsebemben, soha nem sajnáltam egy pohár tejre költeni. Hűs kortyokat húztam az italból, magamban áldva a tehenek szerencsés természetét, mely lehetővé tette, hogy az emberi faj felüdíthesse magát termékeik által. Ettől függetlenül, maga az éjszaka állandóan csalódást okozott. Hatalmas kiterjedése és mélysége ellenére nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és egyetlen jelentősége látszólag abban állt, hogy véget vessen az előtte álló napnak, napoknak. Legszívesebben csalódottan fordítottam volna hátat az egész éjszakának, de nem tudtam sehová se menni, így kénytelenül részese lettem a nagy és céltalan ceremóniának.

Ám mindezek ellenére, ha választanom kell a nappalok és az éjszakák között, tétovázás nélkül az éjszakát részesítem előnyben. Annál is inkább, mivel napközben rosszul fizetett hivatalnokként dolgoztam egy zsákutcaszerű szobában, és irigykedve gondoltam az ablakpárkány bádogján mezítláb sétálgató galambokra. Szerettem volna hozzájuk hasonlóvá válni. Arra vágytam, hogy lassanként tollasodni kezdjen a hátam és a mellkasom, míg végül egy nap, felruházva a galamblét nélkülözhetetlen kellékeivel, magamban búcsút intsek a hivatali szobának, és kirepülhessek egy nyitva felejtett ablakon. Az efféle átváltozás azonban kétségkívül rengeteg nehézségbe ütközik, és noha mind ez idáig semmilyen eredményt nem értem el e téren, feletteseim szemében máris felkeltettem a gyanút. Minden okom megvolt tehát, hogy rossz előérzettel nézzek a jövőbe. Balszerencsés fordulatokra számítottam, a bolygók együttállásának kártékony hatásaira, és sokszor úgy tűnt, mintha egy távoli országban élnék, különös, idegen szokások rabjaként.

szentgyorgyi1 2004 10

A kávéház éjszakánként mégis bizonyos területen kívüliséget élvezett. Hatalmas kirakatai vakon meredtek a világba, és nem lehetett keresztüllátni rajtuk. Felszínük belső oldalán tükröződtek a székek, az asztalok, és a felkavart, zavaros lámpafény lassanként megalvadt a linóleumon. Ott ültem a plafonról lelógó lámpaburák zodiákja alatt, és néha, amikor egyetlen pincér sem volt a láthatáron, abba az illúzióba ringattam magam, hogy nyugodtan eltölthetek legalább egy rövid időt ebben a védett öbölben. Már-már abban bíztam, hogy a pincérek végül elunva a hiábavaló várakozást, valamennyien nyugovóra tértek, elrejtőztek a kályha mögött, a függöny ráncai közé bújtak, vagy bezárkóztak abba a lakkozott, halotti zongorába, ami az asztalok közötti tisztás közepén állt, és a zongora magukra húzott, súlyos fedele alatt alszanak, fekete lakkcipőiket párnaként használva. Persze a szívem mélyén tudtam, hogy a pincérek általában nem tartoznak azok táborába, akiket egykönnyen ledönthet lábukról az éjszaka elburjánzása, hiszen az evolúció során bőven immúnissá lehettek, hozzászoktak a sötétség és a világosság állandó változásához és az ezzel járó megszámlálhatatlan kellemetlenséghez.

Kisvártatva valóban vissza is tértek, méghozzá kivétel nélkül, és mintha távollétükben megfiatalodtak volna, késedelem nélkül hozzáfogtak ostoba szertartásaikhoz. Zsebkendőikkel törölgették az asztalok tetejét, söprűt fogtak a kezükbe, és felverték a port, így hozva szavak nélkül is tudomásomra, hogy új korszak köszöntött be, új fejezet nyílt az éjszaka történetében. Útra kellett tehát kelnem, hogy keressek egy padot, ahol kinyújtóztathatom a lábamat, hogy keressek egy félreeső helyet a mély apátiába süllyedt házaktól némiképp távolabb, ahol egymagam lehetek, kívül a tolakodó pincérek és a rendőrjárőrök szemsugarának hatókörén. Szerencsére, a város bővelkedett elhagyatott területekben, hiszen nem is annyira város volt ez, mint inkább közepes méretű telep, amit az emberek elkeseredettségükben építettek, hogy legyen hová behúzódniuk. A szélesen elnyúló, bekerítetlen éjszakán erre is, arra is gázlók vezettek keresztül, és az égbolt megszokhatatlan simasága keleti szőrmék és gallérok emlékét idézte. Körös-körül minden csendes volt, legfeljebb egy-egy magányos fával találkoztam.

csökönyös mozdulatlanság

Csökönyös mozdulatlanságuk miatt a fákat sokan a halottak között tartják számon, pedig mindössze arról van szó, hogy testük alsó hányada be volt ásva a földbe, nehogy feldöntse őket a szél. Így élnek, bénaságra ítélve, süketen, megbámulva, mint a krokodilok, és számtalan felemás, görbe kart növesztve tapogatóznak a világban. Ám önmagukban, bármennyire is haszontalan dolognak látszanak, soha nem mulasztottam el körbejárni a törzsüket. Nem mintha gyümölcsöt vagy ehető terményt keresnék az ágakon, hiszen ezek a konok fák egytől-egyig meddők voltak, még levelet sem igen növesztettek abban az időszakban. A tapasztalat azonban megtanított, hogy gyakran éppen a fák szomszédságában lehet a legkönnyebben megfelelő padra találni, bár előfordult az is, hogy már útközben utolért a hajnal, és arra késztetett, hogy eredeti tervemet megváltoztatva arrafelé kanyarodjam, amerre az irodaház épületét sejtettem.

Többnyire minden nehézség nélkül meg is érkeztem oda, és elfoglaltam megszokott helyem az íróasztal mögött. Az irodavezető pedig, mintha csak erre várna, rögtön megjelent, és minden reggel első dolga volt, hogy beverjen egy szeget az ajtófélfa felett a falba, mivel hitvallása szerint ezzel az egyszerű módszerrel elejét vehette, hogy a hivatalnokok lelke titokban elhagyja a helyiséget. A szakszervezet rendszeresen felemelte ugyan szavát az efféle praktikák ellen, de lényegében minden változatlan maradt. Időnként nappal volt, időnként feneketlen éjszaka. Éjszakák egész kanadái gyűltek össze vékony rétegekben, egyik a másik felett.

kép | storrao…, flickr.com