HOMORÚ HISTÓRIA

Szil… nem, nem használhatom a teljes, valódi nevét… inkább hívom őt Szék… vagy Szol… nem, valahogy ez is képtelenség, nem tudom átkeresztelni! — Mi kényszerít ennyire, hogy valódi nevén nevezzem őt? A történet valóságos volta? Ugyan! Hisz nincsen is történet, azaz nem úgy van, mint lenni szokott, domborúan… hanem… Tán még az a legjobb, ha monogrammal jelölöm őt. Szóval, igen, Sz. Évával valamikor zsúrfiú koromban ismerkedtem meg.

Hogy ez mikor és hol esett? A második világháborús Budapesten, amikor a tehetős, mózeshitű polgárság már Damoklész kardja alatt élt… vagy mint egy kultúrmalac mondotta nemrég: „Hajszálvékony szakadék tátongott” a lába előtt…

előkelőn ható jelenség

Sz. Éva magas volt és vékony; hosszú kezű, lábú, előkelőn ható jelenség. Szűk nyílású világoskék szeme alatt sötétes árny, az a fajta, mely idővel duzzadásba kezd. Az ilyen vágású kék szemnek pedig sajátossága, hogy elővilágít gödréből, s így a tekintetnek valamelyest átható jellege támad.

Sz. Éva tekintete, s ami azt környékezte, egy pillanatig sem tetszett nekem. Enyhe nemtetszésemet ő is viszonozta. Néhány szokványos szó esett közöttünk, csak arra jó, hogy kölcsönös nemtetszésünket finomítsák, elvégre illem is van a világon, s nem vagyunk ebek, hogy egymást megmorogjuk.

Bizony, akkoriban valahányan a nem is oly hajszál vékony, de jól érzékelhető szakadék peremén araszoltunk. Hideg huzata volt, rémítő kipárolgása. Bénította, bűvölte az idősebbeket, bennünket, ifjabbakat viszont sietősebb létre sarkallt, mohóbbá tett, de annyira azért nem, hogy el tudjam képzelni, amint Sz. Évát magam alá teperem. Pedig még kőszobor is akadt, amelyet akkoriban megkívántam. Igenis, dundi kőszobor, fénykép, plakát – a hús és vér egyedekről már nem is szólva –; aki nőnemű csak élt, s a látótérbe került, mindenki, mindenkit… csupán Sz. Évát nem, őt egy pillanatig sem, soha. S bizonyos, hogy ő sem engem, nem, még rémálmaiban sem.

Kölcsönös nemtetszésünk mérsékelt volt, éppen ezért életfogytig tartónak ígérkezett.

Mindketten túléltük, s nem sokkal a háború múltán egyszer csak szembejöttünk egymásnak. Egymásra mosolyogtunk azzal a bizonyos „hát megvagy?” mosollyal, és haladtunk tovább. Ez a fanyar, néma kérdés volt első és utolsó tegeződésünk. A másik puszta létezése pedig a szabatos válasz.

Meg is állhattunk volna, persze, kérdezvén: „Hogyan s mint esett, hogy maga még megvan, holott annyian (kedvesebbek) nincsenek meg?” Hisz ez korántsem volt magától értetődő, ennek mindenképp története kellett, hogy legyen.

Azzal, hogy akkor megállásnyi időt sem szántunk egymásra, drámai vétséget követtünk el, úgy hiszem. Elszalasztottuk az alkalmat, hogy legalább némi érdeklődést tanúsítsunk a másik iránt. Azzal, hogy a legvegytisztább közönnyel lépdeltünk el egymás mellett, a TÉMÁT vetéltük el, amelyhez későbbi közléseink kapcsolódhattak volna. Terméketlenné tettük azt a nem is tudom micsodát, ahol a témák fogannak. Ezt vehette tőlünk zokon a sors. A sors, amely nem mindig büntet keményen, de olykor igencsak fonákul és hosszan büntet.

Aztán nemsokára újra találkoztunk, s aztán újra, mindig csupán az üdvözlésre szorítkozva. Egy környéken laktunk vagy mi az ördög… sok kedvelt ismerőssel hónapokig, évekig sem, egymással pedig, lám milyen sűrűn. Ilyenkor szokták azt mondani: ,,Ezzel a két emberrel akar valamit a végzet!” Én azonban bizonyosra vettem, ha egyáltalán létezik, akkor annak a végzetnek jobb dolga is van, mint hogy velünk packázzon. Tetszés, rokonszenv továbbra sem pislákolt közöttünk, némi bosszúságon kívül semmit sem mozdítottak bennünk e szembetalálkozások. Tudtuk, hogy ismerjük azt a másikat valahonnan, egy Andrássy úti zsúrról, ahol dús szendvicseket kaptunk, s Glenn Miller zenéje szólt. Vagyis hát nem tudtunk egymásról semmit, s az idő múltával valahogy ez a semmi is fogyott.

Ennél az állapotnál bizonyosan jobb a teljes idegenség.

határozottan rútult

Sz. Éva határozottan rútult. Másoknál sebesebben. Az említett árnyak tették. Valamely kifürkészhetetlen okból alattomosan zacskókká duzzadtak, bár nem hinném, hogy az átlagnál több könnyet tartalmaztak. Szűk nyílású, kék szeme most mélyebbről s még áthatóbban tekintett a romos világba. Valósággal átszúrt engem, akit egyre régebbről nem ismert.

Már azon voltam (s feltehetően ő is): tárgyalásba kéne bocsájtkoznunk. Fel kéne vetnünk (a „felvetések” korszaka közelgett), hogy ha már semmi hajlamunk egymással szóba állni, hagyjunk fel a céltalan, botor köszöngetéssel. Idegenedjünk vissza ama felhőtlen állapotba, mielőtt véletlenül egymásba botlottunk. Nyilvánítsuk semmisnek az ismeretséget, s közlekedjünk ismét kötetlenül kerületünk kopott, kutyaszaros utcáin. Egy ilyen felszámolt ismeretség szinte új életet kölcsönözhetne, valami szabadulásféléhez juttatna.

Igen ám! Csakhogy épp az efféle megbeszélés munkált volna tulajdon célja ellen! Csökkentette volna az idegenséget, melyet – úgy tűnik – mindketten vállaltunk, sőt, amelyhez ragaszkodtunk. Maradtunk hát továbbra is az illem kötelmei közt, szembetalálkozván továbbra is kipréseltünk magunkból egy-egy ferde mosolyt, kurta köszöntést. Kis ingerültséghullámaink kezdtek erősebben fodrozódni. Ám továbbhaladtunkban hamar elcsöndesedtek. A következő találkozásig.

Egyszer régen, egy villanyos peronján, mikor már nem tudtuk elkerülni, mintha váltottunk volna pár szót, amolyan „hogy ityeg a fityeg?” hangnemben, de ebben már nem vagyok biztos. Az emlék oly körvonaltalan, akár álmodhattam is.

Aztán vörösbe hajlott a világ. És kiderült, hogy mi ketten még mindig ugyanennek a városnak egyre rongáltabb aszfaltját tapossuk. Az Sz. Éva-félék fürtökben vonatoztak el innen. Jóbarátok írtak a tengerentúlról, s hogy valaha viszontlássuk őket, oly csekély volt a remény. Ám Sz. Éva maradt, és csak jött egyre szembe, ahelyett, hogy – mondjuk – Kanadában folytatta volna életét. Torontóba lett volna ő való, s nem arra, hogy az Akadémia utcán caplasson szembe velem. Szándékosan megkoptatott előkelőséggel, csökkenő magasságú cipősarkon, kontyba csavarodó hajzattal. Állítom, hogy semmi úgy a diktatúrában nem változik, mint az emberi tekintet. Jó, tudom, minden más lesz: kapcsolatok, nyelv, formák és tartalmak… de semmi oly jellemzően, mint a tekintet.

Sz. Éva már nem csupán áthatóan pillantott rám, ha szembetalálkoztunk, de úgy is, mint aki valami terhelőt tud rólam. Keményen, elítélően nézett, s én ugyanúgy iparkodtam visszanézni rá. Ez a zéróval történő bűvészkedés a Kor nagy mutatványai közé tartozott, s mi ketten remekeltünk e tárgyban, minthogy esetünkben csakugyan a zéró volt a valós szám. A ,,kezeitcsókolom” köszöntést „csókolom”-má, majd kurta morranássá csonkítottam, ő kitűnően elboldogult száraz „jónapot”-jaival. Határozott fölénybe került. Egyszerűen leköszönt engem a járdáról. Még valami irgalomfélét is tapasztalhattam abban, hogy mellettem elhaladván nem ránt elő sípot, fúj belé, s hopp, már ott is terem a „meseautó”.

Lehetséges persze, hogy ő hasonlóképpen gondolkodott felőlem. Bizonyára. Elvégre mit tudhatta: hol, merre metszem el én a torkokat, mint személyzetis vagy kétkezi hóhér, ahelyett, hogy Montrealban bridzseznék a hasonszőrűekkel.

Arcbőre és haja egyre zsírosabb lett, erősen őszült, de a népért való gondtól (és erőszakosságtól) törődött csicsónék szokása szerint nem festette drappos alapszínű képét; tüntetett haja szürkeségével.

Bár az is lehet, hogy csak szerencsétlen és magányos volt.

Több nemzedéken és korszakon át jöttünk így szembe egymással.

táskásodott tovább

Mormogásom közben újra „csókolom”-má lett, majd, mindenki tudja, mikortájt, visszaváltozott a hűbéries, de oly megszokott ,,kezitcsókolom”-má. Ő pedig megsarkaltatta cipőit, visszabarnult – és táskásodott tovább. Családi állapotáról, foglalkozásáról, róla magáról még mindig semmit, de semmit a világon nem tudtam, hacsak azt nem, hogy azon a hajdani zsúron selyemruhát viselt… kellemetlenül suhogó, undok, kék brokátot, ami olyan, mintha csurgások lennének rajta… s az anyagból nagy masni volt vézna derekán.

Már nem is titkoltuk ingerültségünket, ha a másikat közeledni láttuk. És akkor – emlékezetes pillanat: megfogant bennünk a régóta dajkált elhatározás, hogy nem köszönünk egymásnak többé. Abbahagyjuk, elföldeljük, a tankok szaggatta aszfaltba tapossuk ezt a több évtizede tartó hideglelést, és először az életben némán haladunk el egymás mellett!

Sikerült! Sikerült! Ó boldog szabadulás! Tárgyalás nélkül, ha sokára is, de egyezségre jutottunk, s könnyű szívvel tartottuk be azt. Majdhogynem szerettük egymást érte.

Öt hónap vagy több telt el, míg megint összefutottunk, s a kifogástalanul néma elhaladás során rádöbbentem: hiába teszünk úgy, mintha nem ismernők egymást, mivel a tettetés gondja semmivel sem csekélyebb a fog közül odavetett kurta köszönésénél.

És törvényszerűen elkövetkezett az idő, amikor megpróbáltunk a másik elől az utca túlfelére pucolni, így kerülni el a közvetlen találkozást. De romladozó látásunk vagy megkopott határozottságunk miatt azonos pillanatban döntöttünk így, s egyszerre vágván át az utca túlfelére, mégiscsak szembetalálkoztunk. (Visszaiszkolni ilyenkor már nevetséges, tán megint párhuzamosra sikerül, s akkor a járda két fele közt verődünk oda-vissza, az idők, de legalábbis az utca végéig.)

Kezdtem Sz. Éva halálát kívánni. A lapok halálozási rovatát böngésztem, hátha egyszer csak ott lelem a nevét! Felháborított túlzott életereje! Hiszen már csupa csont és bőr, sárgul, szatyrok csüggnek a szeme alatt. Arca, a vénülő arcok szokása szerint, csúszva, bomolva tart lefelé!

Mi lehet az én ábrázatommal? Tartanom kellett attól, hogy azon is mindenféle csuszamlások történtek, s ha nem is lehetek oly rút, mint ő… Vagy mégis?! Meghitt fürdőszobatükröm mondja-e az igazat, vagy az, amelyet szemközt jőve Sz. Éva tart elém?

Több mint egy esztendeje nem láttam. Tán elköltözött a környékről vagy az árnyékvilágból. Végre, végre megszabadított magától! Talán ő is megkönnyebbülten sóhajt fel ugyanebben a pillanatban, valahol, nem tudom, hol, soha nem is érdekelt még a környezete sem.

Igen, volt ez már így, nem is egyszer, s ő épp akkor bukkant fel újra, amikor legkevésbé számítottam rá. S én marha, a meglepetéstől, hát nem ráköszöntem? Milyen megvetően nézett át rajtam! Szerződésszegő senkivé váltam a szemében. És lépkedett tovább némán, győztesen, vitte számomra oly ismeretlen életét önmagából keletkezett szatyraiban. Az itt-ott már söprött, mégis egyre romlottabb aszfalton idegesítően kopogott a Gucci cipő sarka.

Lassan a második évbe fordulunk. Egy-egy szembelépkedő alak mintha emlékeztetne rá, már készülődöm a nemköszönésre, aztán kiderül, hogy fölöslegesen. Nem ő az. Előkészület nélkül is nemköszönhettem volna. – Halott! Egész biztosan az! S valami különös hiányérzetem támad. Nem fájdalmas, inkább afféle matematikai hiány ez. Nem jelentős, de múlhatatlan.

Ha most mégiscsak felbukkanna, tudatosan s tán némi örömmel köszönteném. ,,Kezeit csókolom!” – mondanám harsányan, jól artikuláltan, s még hozzátenném: „Éva” – hadd lássa, hogy mindenre emlékszem, még a nevére is.

kép | Bartos Endre művei, wikiart.org