Farkas Attila Márton

„HOLTAK VOLTUNK, MÉGIS LÉLEGEZTÜNK”

2012 január

„HOLTAK VOLTUNK, MÉGIS LÉLEGEZTÜNK”

Istenkísértés

A demokrácia kiüresedése, háttérhatalmak háttéralkui, látszattársadalom, hamis ideológiák hazug dogmái, szakértelemnek eladott propaganda, cinikus néphülyítés, manipuláció, kísérletezgetés a társadalommal, a pénz diktátuma, az elitek végtelen mohósága, a finánctőke uralma, rablógazdaság, a természeti környezet pusztítása, kiszipolyozás, újrabszolgaság, elembertelenedés, világkrízis és lokális válságok mesterséges generálása, nemzetek leigázása, közösségek szétrombolása, világállami hagymázak, az ember és a társadalom elgépiesedése, az autonóm gondolkodás megszüntetése, eltömegesedés, gyökértelenség, értékvesztés, elidegenedés, mentális sivárság, a kultúra hanyatlása, újbarbárság, összeomlás – nagyjából ezekkel a címszavakkal lehetne összegezni Ács József esszékötetének explicit tartalmát, melynek műfajára talán a politikafilozófiai horror a legjobb megnevezés. Míg a nagyvilágban számos ilyen munka lát napvilágot igen magas színvonalon, nálunk egy-két kivételtől eltekintve főként idült összeesküvés-elméletesdiben és középkor-nosztalgiában szenvedő ún. „jobboldali” szerzők irományai képviselik ezt az amúgy többre hivatott műfajt. (Ami egyébként a gyarmati lét szimptómája.) A megértés luxusa a kivételek közé sorolható, részint a ragyogó stílus, a kesernyés humor (az ilyen könyvek általában komolykodnak), de még inkább az implicit tartalom miatt, s így a kötet túlnő az említett műfajon és bölcseleti-teológiai művé finomodik. A továbbiakban ez utóbbival foglalkoznék, már csak azért is, mivel a felsorolásban vázolt explicit tartalomról a szerzőnél sem többet, sem jobbat nem tudnék mondani.

se megoldás, se feloldás

Az implicit tartalmat az önreflexió adja, ami hol különféle kételyek és e kételyek fölötti további kételyek formájában, hol a feltáró és értelmező tevékenységre, írástudói kompetenciára történő (általában burkolt) rákérdezésekben nyilvánul meg. Szemben a politikafilozófiai horror fővonulatával, a praktikus megoldási javaslatoktól (talán az alternatív pénzügyi szisztémára utalás kivételével) éppúgy megkímél, mint az átfogó és kielégítő magyarázatoktól. Se megoldás, se feloldás – ám épp ez adja hitelét. Az egyetlen épkézláb ötlet, ami a legvégén merül fel, hogy faggassuk ki a megkísértett Jézust. Amit jómagam úgy értelmeznék, hogy kísértsük meg mi is őt.

Kezdetben vala az ige

Kezdjük a könyv talán leglényegesebb megállapításával: „Ha a cikkek és jelentések, televíziós beszélgetések és kommentelők ártatlannak tetsző nyelve mélyére hatolunk, különös felfedezésre jutunk: ebben az értelmezési térben a történelem alanya már nem az ember, hanem a tőke. Számtalan példáját találhatjuk a tőke és a belőle származtatott absztrakció organikus, sőt, antropomorf ábrázolásának.

A tömegmédia tálalásában a tőzsde szárnyal, a pénz dolgozik, az indexek magukhoz térnek. Az ember ezzel szemben, ha egyáltalán megjelenik a képben, csakis dezantropomorfizáltan, mint humán erőforrás, emberi tőke, amivel bizonyos képletekben már egyszerűsíteni is lehet.” (115–116. o.) A példák sorát folytathatnánk: emberanyag biztosítása, munkaerő kölcsönzés, a gazdaság vagy az ország (valójában a tőke) érdeke, a piac aggódik, megnyugszik, eldönti stb.

Ugyanakkor a szerző maga is beleesik ebbe a csapdába, például amikor azt írja: „Az 1944-ben Bretton Woodsban elfogadott szabályozásoktól néhány évtized alatt megszabadult tőke a Világbankot, a Nemzetközi Valutaalapot és más nemzetközi szervezeteket saját érdekeinek szolgálatába állította, hogy egyfajta vértelen háborút vívjon a nemzetállamok ellen. Szaktanácsadásnak álcázott trükkökkel, előre kész neoliberális forgatókönyvek szerint (…) foszthatja ki és ültetheti sorban adósságcsapdába a periféria és a félperiféria országait, így Magyarországot is, ha a lokális közösségek képtelenek hatékonyan védekezni maradék javaik és jövedelmük elszivattyúzása ellen – vagy mert gyanútlanok, vagy mert a pénztőke által támogatott elit birtokolja az országban a gazdasági-politikai hatalmat.” (71. o.) Vagyis a tőke megszabadul, a maga szolgálatába állít szervezeteket és eliteket, kifoszt, csapdába csal, és így tovább.

A tőke a rendszerkritikában is személy marad: ember vagy isteni lény, illetve démon.

az úgynevezett civilizáció

Tanulságos, hogy Marx és Engels hogyan fogalmazták meg nagyjából ugyanezt több mint másfél évszázada: „A burzsoázia a világpiac kiaknázása által valamennyi ország termelését és fogyasztását kozmopolitává formálta. A reakciósok nagy bánatára kihúzta az ipar lába alól a nemzeti talajt. Az ősi nemzeti iparok elpusztultak és napról napra pusztulnak. (…) A burzsoázia az összes termelési szerszámok gyors tökéletesítése, a végtelenül megkönnyített közlekedés révén valamennyi nemzetet, még a legbarbárabbakat is, belerántja a civilizációba. Áruinak alacsony ára az a nehéztüzérség, amellyel rommá lő minden kínai falat, amellyel kapitulációra bírja a barbárok legmakacsabb idegengyűlöletét is. Minden nemzetet rákényszerít, hogy, hacsak nem akarnak tönkremenni, elsajátítsák a burzsoázia termelési módját. Rákényszeríti őket, hogy meghonosítsák maguknál az úgynevezett civilizációt, azaz váljanak burzsoává. Egyszóval: a burzsoázia a saját képmására formált világot teremt magának.” A Kommunista Kiáltványban nem egy megfoghatatlan absztraktum, hanem egy körülhatárolható csoport: a burzsoázia teszi ugyanazt, amit nálunk a „tőke” vagy a „rendszer”. Azóta talán más a kapitalizmus? Olvasva a fenti sorokat, inkább kísérteties a hasonlóság azzal a folyamattal, amit szemérmes neutralitással „globalizációnak” neveztek el valakik.

Talán akkor esünk először (és leginkább) csapdába, amikor perszonifikáljuk a „tőke”, a „rendszer” és a többi absztrakt fogalmat, s ennek groteszk ellenpontozásaként absztraháljuk az embert. Varázsigék ezek, amelyek elkenik a felelősség kérdését és lebénítanak. Láthatatlan erőket, kiszámíthatatlan folyamatokat, arctalan mechanizmusokat ugyanis nem lehet megragadni, ergo: nem lehet mit tenni. Pedig a szerző jól tudja, a „fogalmakat aligha nélkülözhetjük, fogságukból megszabadulni mégis létérdek. Régen ezt úgy nevezték: a szellem örök szabadságharca.” (35. o.)

A megragadhatók

De ki a burzsoá? Egyfajta szenvedélybeteg, aki a profit iránti kielégíthetetlen vágyban szenved. Szerencsejátékos, aki akkor is tovább játszik, ha nyer, akkor is, ha veszít. Szenvedélye a mennyiség szenvedélye, mivel „mindig végtelen számú nullát tudunk még a profitszámlánkon elképzelni, tökéletesen függetlenül a profitért megvásárolható javaktól. Metafizikai síkon a profit iránti szenvedélyt valójában a véges embernek a végtelenség megragadására irányuló gyermeki vágya táplálja.

[1] Betegségének egyik velejárója a mentális proletarizálódás: mivel a játékszenvedély minden idejét és energiáját leköti, szabad ideje alig, életformája nemcsak mások, hanem önmaga kizsákmányolására is alapul, így életminősége hatalmas vagyona dacára is egyre romlik. Többségüknél patológiás tünetek észlelhetők. Robert D. Hare kanadai kriminálpszichológus az Enron és más amerikai óriáscégek összeomlásával kapcsolatos bűnügyeknél kimutatta, hogy a csúcsmenedzserek egy része pszichopata. Narcisztikus személy és kóros munkamegszállott, ami a bizonyítási kényszer egyik megnyilvánulási formája, a kisebbrendűségi érzés, az önértékelési problémák ismert kompenzációja. Kíméletlen, antiszociális, de megnyerő személyiség, aki képes odaadó híveket szerezni. Lelkiismeret nélküli karizma –summázta a jelenséget a szakember, aki arra figyelmeztetett, hogy a válságok idején ezek a figurák nagy hatású politikai szereplőkként is fölbukkanhatnak.[2]

önpusztítási hajlam

Ez az elit a maga képére alakítja – vagyis megfertőzi – a társadalmat, melynek aztán ugyanezek lesznek a jellemzői: kielégíthetetlenség, az önkontroll, a tudatosság, a tervezés, a holnapra gondolás hiánya, s nem utolsósorban az önpusztítási hajlam. Tulajdonképpen az történik, ami Poe novellájában, a Doktor Kátrány és Toll professzor módszerében: fellázadt elmebetegek igazgatják az elmegyógyintézetet és „kezelik” a korábbi személyzetet. (A különbség csak annyi, hogy ennek a mi zárt osztályunknak korábban se valódi orvosok voltak a vezetői és ápolói, csupán másfajta elmebetegségekben szenvedők.)

Egyszóval, ha folyton absztrahálunk, hajlamosak leszünk megfeledkezni róluk, s helyettük absztrakt fogalmakra, esetleg intézményekre neheztelünk. A tehetetlenség tudattalan megfogalmazása ez. Ráadásul infantilis animizmus, mint amikor szidjuk a számítógépünket, vagy belerúgunk a székbe.

Az uroborosz

Ha viszont mindent konkretizálunk, és az embert állítjuk a középpontba, onnan már csak egy lépés az összeesküvés-elméletekig. Itt kizárólag emberek okoznak mindent, és ők felelősek mindenért. Ezek az elmekonstrukciók azonban hasznavehetetlenek, mert a valóságot képtelenek a maga komplexitásában és személytelenségében látni és láttatni, és mindent leegyszerűsítenek. Az elvont és átfogó gondolkodásra képtelen elmék mítoszai. Ráadásul bűnbakokat kreálnak, ami nem csupán erkölcsileg aggályos, hanem azért is, mert egy adott embercsoport fókuszba helyezésével negligálják magának a rendszernek a kritikáját, s ezzel óhatatlanul erősítik a szisztémát, amit elvileg leleplezni és aláásni szeretnének.

Ezért aztán zsigerből tagadjuk az összeesküvés-elméleteket, ezzel viszont megint elkendőzzük a valóságot. Gyermeteg és veszélyes képzelgésnek titulálunk minden gondolatot, ami a rejtett hatalomgyakorlás, az elnyomás finomabb formáinak témáját érinti, noha még az iskolai történelemórákon is hallunk titkos megállapodásokról, háborúkat kirobbantó provokációkról, inváziós tervekről, válságok generálásáról, titkosszolgálatok és titkos társaságok ténykedéseiről és hasonlókról. Aztán lassacskán rádöbbenünk, hogy az összeesküvés-elmélet-vádaskodás általában a jelenlegi hatalom egyik kedvelt eszköze. Ezzel a belátással azonban újabb összeesküvés-elméletig jutunk.

Az összeesküvés-elmélet a rendszer megszemélyesítésének és az ember dezantropomorfizálásának visszája. Pszichológiai szempontból menekülés a tehetetlenségből az őrületbe. Pontosabban: az egyik kóros elmeállapotból (a depresszióból és a skizoidiából) egy másikba (a paranoiába). A paranoia mindenre kielégítő magyarázatot ad, mindent világossá és egyértelművé tesz. Nélküle a szembesülés a rendszerrel bénító hatású lehet. Homályos, irracionális, félelmetes, szakadékos világba taszít. A „megértés” élményének ez az ára. Valóban luxus.

Mert semmi vagy

Miért is olyan szörnyű ez a világ? A „kommunizmus” alatt szarabbul éltünk, csak ezt sokan elfelejtik. A múlt mindig megszépül, és amúgy is szeretünk mindig siránkozni. Vagy talán kizsigerelt és röghöz kötött jobbágynak jobb volt lenni? Egyáltalán: bármikor is jobb volt?

Milyen elnyűtt narratívákban, mennyi ócska közhelyben képes gondolkodni a rendszer kritikusa! Láthatatlan uralom, erkölcsök romlása, kultúra halála, általános hanyatlás stb., stb. Sőt, nemhogy ezek közhelyek, de már ennek metanarratívája is az, hogy ti. minden kornak megvolt a maga apokalipszise és aranykora, mely utóbbi mindig régen volt, a vaskor pedig mindig az adott jelen. Görögök, rómaiak, keresztények, hinduk – mind ezt vallották. És ebből éppúgy nem tanulunk, mint a forradalmak szüntelenül ismétlődő fiaskóiból.

Ugyanakkor pontosan tudjuk (már ha tudni akarjuk), hogy az ilyesféle válaszok mindig arra valók, hogy ideológiai támpillérei legyenek a jelenlegi zsarnokságnak és az ellene lázadni rest gyávaságnak, konformizmusnak, megalkuvásnak. Az aranykor vagy vaskor mitologéma visszája éppúgy érvényes: a jelen a maga hitelét a múlt vélt vagy valós hitványságából meríti, mert máshonnan nem tudja.

a nyomasztó tehetetlenség

Hogy a jelenlegi pénzhatalom a fenti érveléssel legitimálja magát, végső soron érthető. Ismerjük ezeket a dumákat: a „történelmi tapasztalatok” azt „tanítják nekünk”, hogy az „utópiák” „veszélyesek”, a „demokrácia” (értsd: plutokrácia) „az egyedül járható út”, sabalaba. Jól van ez így, ez a dolga az udvari történésznek, társadalomtudósnak, közgazdásznak és újságírónak. Ám amikor magunkat érjük tetten, hogy ugyanezt az érvelést használjuk, annál nincs szomorúbb. Mert könnyen ezt teszi az emberrel a letargia, a nyomasztó tehetetlenség érzése, vagy az ebből fakadó lelkifurdalás és elfojtott szégyen. Magamentegetés. Mint amikor félrefordítjuk a fejünket és elsietünk, ha épp balhé van a közelben. Ilyenkor persze az ember szégyelli magát, ahogy jómagam is röviddel ezelőtt, mikor leírtam a fenti sorokat. (Még fiatal koromban ismertem egy nyugdíjas levéltári kezelőt, aki folyton azt mondogatta, hogy van fedél a feje fölött, minden hétvégén megvan a tortácskája, és hogy nem verik, neki ez az aranykor. Az intézmény legbeszaribb dolgozója volt, amúgy kedvelték. Együtt élt Léderernével, a hírhedt Kodelka-gyilkosság másodrendű vádlottjával, aki több mint húsz év után szabadult, akkor jöttek össze, az isten tudja, milyen körülmények között. Az öreg dicsekedett vele, hogy az egyetlen nő volt életében, aki leszopta.)

Sziszüphosz mítosza

Valamit tenni kell, tenni kell. De mit? Konspiráljunk, szervezkedjünk, fogjunk fegyvert? Sok évszázados tapasztalat igazolja, hogy az erőszakos forradalom nem csupán gonosz (minthogy sokak életébe kerül), de észszerűtlen és önellentmondó is, mivel kitermeli az elnyomás és kizsákmányolás új (adott esetben a réginél rafináltabb és/vagy kegyetlenebb) formáit, és vele az új uralkodó osztályt.

Demonstráljunk holmi békés forradalom nevében? Látjuk, mennyit ér. Megunjuk és hazamegyünk. Ha meg maradnánk, netán egy kicsit még a ló is elszaladna velünk, ők unják meg, és a rendőrök egy pillanat alatt kiakolbólítanak, mint tették azt a minap a Wall Street elfoglalóival.

A rendszer megreformálása belülről, avagy bomlasztása önáltató hazugság. Alapíthatsz bármilyen pártot vagy beléphetsz már meglévőbe „jobbító szándékkal”, semmit nem ér, ha a rendszeren belül marad, legfeljebb te magad alakulsz át az ő emberükké, amit aztán szépen, fokozatosan megmagyarázol – főként saját magadnak. Az ellenkultúra művelése kábé ugyanennyit ér, amúgy is rég felvásárolták az avantgárdot, a rockot, a punkot.

Forduljunk az „ősi hagyományok” vagy „hagyományos értékek” felé? Egyrészt de facto nem léteznek ezek a hagyományos értékek, ahogyan sose léteztek azok az ősi hagyományok sem, hacsak nem a történelmi múltat és egzotikus kultúrákat idealizálók elméjében. Ráadásul ezek prófétái általában nem többek egy jelmezbál szereplőinél. Hordhatsz hímzéses-tarsolylemezes mobiltokot és övtáskát, nemezsüveget, mentét, bocskait, atillát, cipelhetsz keresztet, lengethetsz zászlókat, képzelheted magad táltosnak, huszárnak, íjásznak, bárminek, ugyanolyan undorító modern emberke maradsz, amilyen voltál, amilyen a többi.

Vagy hagyjunk ott mindent, céget, irodát, kiadót, karriert, becsvágyat, pénzt, városi életet, és vonuljunk el remetének, szerzetesnek, hippinek, szőlősgazdának, kisállattenyésztőnek, csősznek, erdőkerülőnek? Tényleg megelégednél azzal, amit ez az élet nyújtana? Ugyan. Általában a „művész” csinál ilyesmit, persze ő is előszeretettel ad interjút luxusparasztháza, lovai, népi bútorai és gyógynövényei skanzenéből.

Vagy kövessünk el öngyilkosságot, mondván, hogy ilyen világban nem lehet élni? Azért ennyire nem vagyunk életuntak. Illetve bátrak.

Vagy ez az egész csak áldilemma? Mert ugye, nem is olyan rossz dolog kényelmes, meleg szobában borzongani a világ folytonos leleplezése és szidalmazása közepette? Ráadásul ezt a perverz élvezetet még azzal is megideologizálhatjuk, hogy mi kimondjuk az igazságot, sőt: felnyitjuk az emberek szemét. Ez esetben aztán tényleg jobb semmit nem csinálni.

Mit lehet akkor tenni? Természetesen konspirálni, szervezkedni, fegyvert fogni, ha kell, belülről bomlasztani, tüntetni, ellenkultúrát csinálni, kivonulni, ápolni a hagyományt, régi értékek felé fordulni, vagy bármi effélét. Csak nem úgy. Akkor hogyan?

Camus szemében barátja, Pascal Pia az abszurd lény mintapéldánya volt.

létkérdés

Irodalmi munkássága jobbára poénokban (pl. mások hamisításában, saját műveinek megsemmisítésében) merült ki. Lényegében semmiben nem hitt, mégis képes volt értelmetlennek tartott ügyekért harcolni, így vett részt többek között a francia ellenállásban. Bár az irodalom létkérdés volt számára, egy dolog megelőzte: a csend. Foglalkozásait folyamatosan változtatta és mindenre fittyet hányó, bohém, hedonista életmódot folytatott. Élete végén a „megsemmisülés jogára” hivatkozva megtiltotta, hogy halála után bármit is írjanak róla. Camus neki ajánlotta a Sziszüphosz mítoszát[3].

Palackba zárt üzenet

„Mi hát ma a szellemi ellenállás? Az, ami mindig is volt. A félelem nélkül beszéd.

A titkos axiómák, a dédelgetett előfeltevések nyílt kibeszélése” – állítja barátunk.

(11. o.) De mi az, amit valóban félve mondunk ki? Nincs olyan mozgósításra, lázadásra, szembenállásra ösztönző eszme, olyan tabutörés, amit valakik ma ne üvöltöznének a háztetőkről. Az információs társadalom természetének megfelelően bármiféle beszéd azonnal a rendszer szerves részévé válik, mihelyt az első mondatot leírják, ahogyan megtörtént ez az ellenkultúra megvett és divattá süllyesztett formáival.

Ráadásul az ellenállónak szembesülnie kell azzal, hogy a közlés régi, megszokott formái elavultak, s velük aggott el – mondhatni: bedugult – az egykori információs csatorna is. Ez esetben nincs valós közeg sem. A hagyományos esszét például nemigen olvassák, nem is nagyon értik, legfeljebb egyre csökkenő számú régi vágású értelmiségi, közülük is inkább az idősebbek. A tóba vetett kavics hasonlatának fordítottjával van dolgunk: egyre kisebbek a hullámkarikák. A lázadásnak ez a közege olyasmi, mint az ősi vallások maradványai. Kulturális reliktum, élő múzeum, kövület, zárvány. Így az igaz szó leírása palackba zárt üzenet. A tetejében olyan üzenet, amit titkosírással írtak. Az ellenállás szimbolikus cselekvés, rítus egy romos erdei szentélyben.

Egyébként kitől félünk, amikor igaz szót akarunk mondani? A hatalomtól? Ugyan. Legfeljebb emberi kapcsolatainkat és érdekeinket sértheti egy-egy rosszul sikerült megfogalmazás. Viszont ilyenkor gyávábbak vagyunk, mint bármely tüntetésen.

Infláció és forradalom

A megértés luxus? Valóban az lenne? Ha az őrületet mint lehetséges árát nézzük, helytálló a kijelentés. A világot, a közeget tekintve azonban inkább leértékelt, olcsó áruról lehetne beszélni. Az interneten bárki bármikor ingyen juthat hozzá a szellemi javakhoz, köztük a legfelforgatóbb eszmék legragyogóbb megfogalmazásaihoz is.

Ez az a szituáció, amikor remekművek hevernek az utcán, és rajtuk taposunk, annyi van belőlük, s már alig tudjuk megkülönböztetni őket a velük keveredő fércművektől. Amiből sok van, automatikusan inflálódik. Hol vagyunk már attól, hogy valakit az a kitüntetés érjen, hogy üldözik írásai miatt? (Amit aztán épp ezért sokan elolvasnak sutyiban.) A szellemet akciós áron kínálják, de még így se nagyon kell.

szellemi túltermelés

„A válságokban olyan társadalmi járvány tör ki, melyet minden előbbi korszak képtelenségnek tekintett volna – a túltermelés járványa. A társadalom hirtelen a pillanatnyi barbárság állapotába esik vissza; mintha valami éhínség, általános megsemmisítő háború megfosztotta volna minden létfenntartási eszköztől; az ipar, a kereskedelem mintha megsemmisült volna. És miért? Mert a társadalomnak túl sok a civilizációja, túl sok a létfenntartási eszköze, túl sok az ipara, túl sok a kereskedelme. A társadalom rendelkezésére álló termelőerők már nem a tőkés civilizáció és a tőkés tulajdonviszonyok előmozdítására szolgálnak. Ellenkezőleg, túl hatalmasokká lettek e viszonyok számára, e viszonyok gátolják őket; és mihelyt ezt a gátat leküzdik, az egész tőkés társadalomban zavart támasztanak, veszélyeztetik a tőkés tulajdon létezését. A tőkés viszonyok túl szűkké váltak ahhoz, hogy befogadhassák az önmaguk által létrehozott gazdagságot.[4] Ez a Marxék által megfogalmazott törvényszerűség remélhetőleg a szellemi túltermelésre is vonatkozik, mert akkor szükségszerűen szellemi forradalom előtt állunk. A régi gondolatok teljesen új – ezért talán kelendő – megfogalmazási és közlési módjai születnek meg.

Miért is írunk?

Miért ül egy írástudó a gépe elé? Pénzért, megélhetésért? Egy magyar esszéíró esetében erről nyilván nem lehet beszélni. Túl a jóhiszeműségen, a piac is rendkívül szűkös. (Csak a boldogult államszocializmus tudta biztosítani a bértollnokok teljes foglalkoztatottságát. Itt is kapun belüli munkanélküliség volt, mint a gyárakban.) Írunk azért is, mert kommunikálni akarunk. Vitatkozni, meggyőzni, befolyásolni, változtatni. De ha nincs valódi (értsd: távoli, külső, idegen) olvasó, csak a barátaink, akik megszokták gondolatainkat, akik szeretnek és talán még egyet is értenek velünk, mennyiben több az írás, mint egy kellemes asztali csevej? Írunk, remélvén, hogy valamit teszünk. Csakhogy az írás tettértéke a szellemi infláció idején rendkívül alacsony. Nagy naivitás kell, hogy abban a hitben ringassuk magunkat, hogy valamit is változtatunk, csak mert nyomdát látnak a soraink.

Marad a várakozás, a „hátha egyszer” tudata: „Ha a játékrontó új világokat megnyitó nietzschei hősnek képzelné magát, nem árt eszébe idéznie: lehet, hogy gondolatai propaganda-célokra is felhasználhatóak. Jöhet még hullám, mely őt emeli a magasba” – írja.

Ács József a bevezetőben a dantoni forradalmár írástudói megfelelőjéről, aki alig várja, hogy beüljön a lenyakazott arisztokraták udvari tollnokainak kényelmes székeibe. Ez azonban olyan fokú romlottság, ami mellett a legkommerszebb műfaj pénzért művelése is hamvas ártatlanság, és jobb, ha a legragyogóbb gondolatok is „odabent” rekednek.

szent és titkos tanok 

Legvégén marad az örök vigasz, az értékőrzés mítosza. Az arisztokratizmusé, a „mi kevesek” kiválasztottság-tudatáé. Egy papi kaszt tagja vagyok, szent és titkos tanok birtokosa. Ami persze csak azért exkluzív és ezoterikus, mert a hieroglifákat egyre kevesebben olvassák. Nem értenek, nem ismernek, de őrzöm a lángot. Kinek? Miért? Ennél a pontnál azért illene elröhögnünk magunkat.

A valódi indíték nem inkább az, hogy azért írsz, mert létezésedet ezzel igazolod? Hangodat akarod hallatni, közölni akarsz, mert a némaság a halotti állapot kifejezője, írok, tehát vagyok. És ez esetben az ember nem lehet számonkérő bírája „se magának, sem senkinek”.

Van-e odakint?

„Kiszakadhatunk-e hely és idő ketrecéből? Van-e olyan magaslati pont, ahonnan végigtekinthetünk legalább azon a néhány évtizeden, melyben élnünk adatik?” (12. o.) Úgy tetszik, egyetlen ilyen pont létezik: a szellemi és morális intaktság álláspontja, ahonnan képesek vagyunk rálátni világunkra, és ezen belül – vagy talán leginkább – a rendszer működésére. Ám ezzel a mozdulattal ki is zárjuk magunkat ebből a világból. Olyanná leszünk, mint a kísértetek. Különös képességeket nyerünk, az átvitt értelemben vett látás és hallás képességét, viszont megszűnünk „földi emberként”, azaz társadalmi értelemben létezni. Senki, vagy csak pár médium ért, ráadásul közlésünk még csak nem is valódi cselekvés. Olyasféle állapot ez, mint amiről a Tibeti Halottaskönyv beszél: az ember a halál után természetfeletti képességekre tesz szert, mindent lát és hall, ám képtelen kommunikálni az élőkkel, ami elviselhetetlen kínt okoz számára. A közlendő bennreked. A megértés luxusának ez is az ára. Egyébként a rálátás, és gyümölcse, a megértés paradoxon, mivel a kívülállás, ami előfeltétel, voltaképp introverzió. A szemlélődés magaslati pontja legbelül van.

A haszontalanság haszna

„A hasznosság világában a megértés a kakukktojás. Az az igazi játékrontó, aki hasznavehetetlen. Aki csak megérteni akar anélkül, hogy megértése a megértett összefüggések szerinti logikus cselekvésben folytatódna, aki tudományát nem váltja azon nyomban technikára, az a ma divatos szóval: lúzer. Hiszen bármit megérteni csak akkor érdemes, ha azzal kezdeni is tudunk valamit, ha csakugyan hasznunkra van. Ami nem ilyen, az: haszontalan. Minden tudás: eszköz – ami nem válik azzá, az pangás, merő felesleg, ballaszt, elnehezedő vizenyő.” (6. o.) Ám a haszontalanság talán védelmet is jelenthet, és ebből a szempontból megint csak szerencsés a halott metaforája, aki nem tud kommunikálni, ám őt se látják és érintik, ergo: sérthetetlen.

A probléma igen régi, Csuang Cenél olvashatunk róla, ahol választ is találunk – már ha kielégítő ez a válasz. A rövid történetben egy Huj Ce nevű ember Csuang Ce bölcsességét hasonlítja egy, a birtokán álló óriási, de haszontalan fához: „A törzse hatalmas, de annyira göcsörtös, hogy az ácsmadzagot még csak hozzámérni sem lehet. A kisebb ágai pedig girbegurbák, derékszöggel, körzővel nem lehet boldogulni velük. Ott áll az út mellett, de az ácsok rá se hederítenek. Magasztos, de haszontalan. Olyan, mint a te beszédeid – azok mellett is csak elmegy mindenki. Csuang Ce válaszolt: Te talán még nem láttál sohase vadmacskát? Összehúzza magát, úgy lapul, s várja az arra jövőt: összevissza ugrál a fákon, hogy leesne, azzal nem is gondol. Végül aztán kelepcébe kerül, vagy hálóban leli halálát. Viszont ott van a bölény, akkora, akár egy viharfelhő. Csak arra képes, hogy ilyen nagy legyen, egeret fogni nem tudna. Neked pedig van egy óriás fád, s azon keseregsz, hogy nem jó semmire. Miért nem ültetted ’Netörődjvélefalvára’, a kietlen pusztaságba? Akkor téblábolhatnál körülötte, vagy szunyókálhatnál alatta, ha kedved szottyan rá. Szekerce, fejsze nem tesz kárt benne, senki nincs, aki bántaná. Hogy semmire se jó – ugyan minek keseregni amiatt?[5]

A címbeli idézet Paul Celan: Emlékezés Franciaországra című írásából való.

  1. Szalai Erzsébet: Az újkapitalizmus és ami utána jöhet… Budapest, Új Mandátum, 2006. 14. o.
  2. Snakes in Suits: When Psychopaths go to Work  (http://www.abc.net.au/rn/talks/bbing/stories/s1158704.htm) L. még Giles Whittell cikkét: Snakes in suits and how to spot them. Time (online) 2002. nov. 11. L. adalékként Hare főművét is: Without Conscience. The Disturbing World of the Psychopaths Among Us, amely magyarul Kímélet nélkül címmel jelent meg a Háttér Kiadó gondozásában 2004-ben.
  3. Köszönöm Kékesi Balázsnak, hogy megismertetett vele.
  4. Kommunista Kiáltvány
  5. Csuang Ce: A virágzó délvidék igaz könyve (I–XVI. könyv) fordította: Dobos László. Budapest, Palatinus, 1997, 10. o.
kép | Kenzo Okada művei, wikiart.org