TEREMTŐBŐL ALKOTÓ
2012 április
Járok-kelek, autót vezetek, fürdőkádban fekszem, netán hangversenyen ülök. Eszembe ötlik egy remek zenei gondolat. Gyorsan papírt ragadok: ezt le kell jegyeznem, el ne sikkadjon!
Másnap vagy tán csak hetek múlva előveszem a gondosan őrzött, értékes ficlit: írok belőle valamit. Még arra is emlékszem, milyen hangszer(ek) hangján költözött belém a sugallat…
Ez mi? – kérdem gyanakvón. Mi ez a közhelyes marhaság? Ezt méltattam arra, hogy papírra vessem? Hogyhogy nem vettem észre azonnal a silányságát? Próbáljam újra? És faragom, csiszolom – csoda, ha mégis lesz belőle valami, legtöbbször egyenes az útja a papírkosárba.
Vigasztalom magam. Felderengenek a klasszikus példák. Ahogyan kialakult az Öröm-óda megannyi más műben megírt dallamvariáns genezisében. S ahogy nem egy kompozíciójának témáit ragasztgatta le Beethoven, hogy végül revelációszerűen visszatérjen a legelső változathoz. Persze, az az eredeti nem afféle, mint az én ficliremekeim. Úgy is hagyhatta volna. De ő már kételkedett. A barokk mesterek még nem faragtak-faricskáltak. A 19. század kapujában már ott a bizonytalanság, a jobbat akarás. A próbáljam újra? jobbító kérdése, a teremtőből alkotóvá válás történelmi lépése, amely ahhoz hasonlít, amint az ösztönében bölcs gyerek egyre okosabbként veszi birtokba a világot. De ezek a Beethoven-féle óriások csak tanulságos példák, nem követhető példaképek.
variációkat írunk
Szerény akarok lenni, azért írom. Mert hát mind így vagyunk ezzel, nagy, kicsi és még kisebb képességűek: egy életen át írjuk ugyanazt (ugyanazokat). Akarva-akaratlan próbáljuk újra. Mert el kell mondanunk. S mindig másképp közelítünk hozzá. Variációkat írunk – a bennünk élő „témára”. Megint Beethoven: próbálják különböző műveinek témáit találomra egymás után helyezni! Összeillenek. Kis túlzással: egyikük a másikból folytatható. (Amiként egy hajdani antológiában Petőfi-versek sorakoztak. Címüket a tartalomjegyzékben összeolvasva szinte egy további költemény állt össze: Itt benn vagyok a férfikor nyarában / Akasszátok fel a királyokat! / Európa csendes, újra csendes / Bizony mondom. hogy győz most a magyar!)
Amikor egy alkotó telítődik azzal, amit addig létrehozott, stílust váltana, az addigiakat odahagyva korszakhatárt lép át. mintegy megkérdi magát: próbáljam újra? S az újra itt nem a javítást, hanem az elölrőlt jelenti. És megint épít, demonstratívan odahagyja addigi eszköztárát, úgy érzi, gyökeresen mást és másképp alkot. Ilyenkor érdekes megfigyelni, hogy abban, ami számára markánsan különféle, mi minden a korábbiakkal azonos vagy legalábbis rokon. (Hiszen az őbenne rejlő „téma” még mindig ugyanaz…)
Aztán az út végén visszatekintve, életem kottájának zord kettős vonalánál míves lapokban a ficlit felismervén mondanám-e: próbáljam újra?