REJTEKEK, REJTÉLYEK

Nem az emlékezetemhez fordulok. A fantáziámhoz. Tudom, milyen zenét akarok írni. De még nem tudom biztosan, hogyan. Vagy tudni vélem, s csak az első kapavágások után derül ki, nem irtom a gyomot, hanem inkább szaporítom, vagy talán nem is a földbe vágom a kapa hegyét, hanem az ég felé hadonászom vele.

Nem vagyok feltaláló típus. Nem ülök üres vagy kockás papír mellé, hogy számsorokat, koordinátákat vegyek föl soha más által eladdig nem használt számszerkezetek traverzeit kifeszítvén: azok tartsák majd a kompozíció épületét. Még csak a hangok rendszerében sem törekszem merőben új – létezik-e még olyan? – kombinációk kiagyalására. Jó nekem az a tizenkettő is a maga belső vonzásaival, taszításaival.

elkalandozom

Hallok valamit, azt szeretném leírni, formába önteni. Hallok valamit, ami elsőre kimondottan az enyémnek tetszik. Más nem is írhatta volna. Aztán elkalandozom, s máris nicsak: mire emlékeztet? Nem másolok! Nem is gondolok arra, ami elém – belém – tolakodik! Nem korábbi mesterek motívumai, témái, harmónia-fordulatai porladnak a grafitból a papírra! Csupán valami azokhoz hasonló. Vissza kell lépnem. Onnan folytatom, ahol még nem merült föl, hogy valaki más történetét mesélem.

Máskor viszont éppolyan pontjára érek a saját történetemnek, ahol az kapcsolódik valakiéhez. Ilyenkor idézet szüremlik át rajtam. Nem kell visszalépnem! Senki sem azt gondolja, ha majd hallja, hogy nem jutott eszembe semmi saját. Hanem hogy Schubert jutott eszembe. Egy gordonka-zongora kettősben egyszer csak váratlanul „feltűnt” A kintornás dala A téli utazásból. Abból is csupán egy kérdést dúdoló foszlány. De elég ahhoz, hogy az addig „csak” a hangokba absztrahált, szavakra lefordíthatatlan „mese” különös értelmet nyerjen, s mindjárt címet is adjon a kompozíciónak: „…soll ich mit dir gehn?” „Tarthatnék veled?”

Jutott már ilyen az eszembe. „Kérdeztem” Beethovent: tarthatnék veled? Amikor egy csakis a huszadik század utolsó negyedében keletkezhetett zaklatott, nyers zenei anyaggal szemben – azaz inkább halkan, mögé rejtőzve – mollban megszólalt egy dallam, amely az Örömódát idézte föl. Nem az ismert Beethoven-zene mollá homályosításaképpen, hanem egy hasonlóan népdalos szerkezetű, de merőben más dallam képében. Csak a vége felé, ahol ő a csupasz, egyenletes negyedhangokon a 19. századba menetelő melódiájában egyszer csak egy hangot kicsit korábban léptet be és köti át azt a következő ütem elejéhez, ezt a menetelést megszakító-árnyaló, mégis energiát sugárzó apró gesztust idézem föl. Ahogyan tette már Brahms is Első szimfóniájának zárótételében. Ő még dúrban „írja újra” a korszakalkotó közeli előd emblematikus témáját, hogy szembeállítsa azt a rézfúvók barokkra utaló koráljával, a religiózus közösségi hanggal és a saját romantikus természetzenéjének szubjektív lírájával, mintha – Schiller szavaira rímelve – azt mondaná: Közösség? Szubjektum? „Nicht diese Töne!” (Ne e hangokat!) S az igaziakat az újkori közösség együtt vonulásában leli meg. Az én mollom a történelem megannyi vonulása és a hangok világának kataklizmái nyomában igencsak kétkedően kapaszkodik elő, de mégiscsak megkérdezi: tarthatnék-e veled, aki az Örömódával immár kétszáz évnek adtál szellemi programot?

Te, sokak által hessegetett múlt, te volnál, aki a rejtekekből mai érvénnyel toppansz elém?

Az „Emlékezetem arcáról” című – Augustinus-idézethez kapcsolódó – összeállításból. Az idézet: „Mikor emlékezetemhez fordulok s elrendelem, hogy ezt vagy azt parancsom szerint adja elő, egynémely dolgok tüstént előjönnek, másokat csak hosszas keresés után, mintegy rejtettebb fiókokból szed elő. Vannak, amik seregestül tódulnak, s amikor az ember más valamit akar vagy keres, minduntalan odaugranak, mintha kérdeznék: nem vagyunk? Ilyenkor elhessegetem őket emlékezetem arcáról lelkem egy kézlegyintésével, míg csak ki nem tisztul és elém nem jön rejtekéről az, amit keresek…”

kép | vecteezy.com