PARADICSOMKAPU-NYITOGATÓ
2009 május
Egy Várkonyi Nándor-idézetre
Nem pusztán azért, mert nekem „mindenről az jut eszembe”, Várkonyi Nándor sorai engem a zene, a zenélés történetére emlékeztetnek.
Az ember „benne élt a harmóniában, teljes közösségben a természettel, tárgya volt a rendnek, mint a növény és az állat”. Valóban, „állati” hangokat hallatott: jeleket. Egyszerű információkat közölt. Mítoszaiban intellektualizálódott, de ezeket is zsigerien nyilvánította ki: extázisba hajtotta magát és közösségét, testiséggel hatotta át lelki tartalmait. Ahol nem egy szólamban énekelt, hanem sokadmagával zenélt hangszeren, heterofóniát hallatott: véletlenszerű, nem megkomponált sokszólamúságot.
építkezés
Tízezer évek alatt a primer funkcionalitásból művészetté formálta, emelte a hangok világát. Ott, ahol a zenei írásbeliség kialakulhatott – Európában, Gergely pápa nyomán – megkezdődhetett az építkezés. A lejegyzett szólamhoz már tudatosan konstruálhatott alárendelt vagy egyenértékű továbbiakat, felépíthette a harmóniát.
Felépítette? Vagy „kihallgatta” a természetből? Csűrhetjük-csavarhatjuk a szót. Aki a teremtmény-ember szorgos szolgaságát kívánja kimutatni, túlhangsúlyozza az utóbbit. Aki a teremtő(vé váló) lényét, Török Sándor szavát kölcsönvéve „a legkisebb isten” mivoltát, inkább hajlik a természet gyermekéből alkotóvá, acélos énné nemesedő ember megrajzolására. Köztudomású: a megkomponált harmónia a természetből megismert felhangrendszerre épülő hangsorokon alapul, vagy akár az is, hogy a vízcseppek hullása pentaton hangkészletet mutat.
A világ megannyi szegletében, persze, nem azonos hangkészlettel, nem azonos célzattal és szellemben zenélnek. Az európai zenealkotó-előadóhoz viszonyítva gyökeresen másképpen fordul istenéhez és önmagába az órák hosszat is folyondároztatható rágában az indiai muzsikus, aki egyébként nem az európai hét- illetve tizenkétfokúságban, hanem sokkal bonyolultabb hangsorokban gondolkodik. De nem is ő az, aki „diszharmóniát teremtett, hogy zavart vethessen a roppant szerkezetbe”. Hanem az európai zenész, aki a lejegyzett többszólamúság kezdeteitől, az organumoktól Machaut-n, Palestrinán át Johann Sebastian Bachig felépült hatalmas rendet kezdi ki. Nem a klasszikusokra és a korai romantikusokra gondolok, hanem azokra, akik az első lépéseket teszik a felhangrendszer aláásása felé, elgyengítik a tonalitást (a hangnemhez kötődést). S azokra, akik kiteljesítik ezt, ezáltal már nemcsak a zene közösségi tartalmaiból a közönségibe átlépve (Pernye András kifejezései), hanem azon túl már abba, ami a Várkonyi által jelzett elkülönüléshez, a közönségvonzás elvesztéséhez is vezet.
markánsan kilógó alkotók
Tudom, Várkonyi Nándor más léptékről ír: nem fedi egymást időben az emberiség története és az imént leírt zenetörténeti párhuzam. S tudom, a zene története is árnyaltabb: az európai középkor, reneszánsz és barokk tartogat meglepő, a sommás képből markánsan kilógó alkotókat, egyéni stílusokat. Az átfogó ábrázolás azonban alighanem helytálló. A zene épp ezredfordulónkon érkezik oda, hogy a magunk okozta elmagányosodással szembesüljön. Erős a visszavágyódás.
Vajon mi is „paradicsomunk bezárult kapuit” próbáljuk nyitogatni?