Hollós Máté

„MINT AKÁRMELY MOSÓPORÉ”? 

2009 január

„MINT AKÁRMELY MOSÓPORÉ”? 

Ó igen, Kassák mosópora[1]… Az ő szenvedélyes, újító bőrében alighanem én is hasonlóképp érvelnék. De más kor más természetű gyermeke lévén inkább azt látom: a művészet nem technikai vívmányok, forradalmi vagy aprócska, de hasznos találmányok során fejlődik – ha egyáltalán fejlődik, nem pedig alakul… Maradván kaptafámnál csak zenei példákat hozok, de akad hasonló a képzőművészetben, s bizonyára az irodalomban is.

Korszakhatárokon olyan alkotók állnak, akik összefoglalnak – Palestrina, Johann Sebastian Bach –, de még a markáns újítók némelyikéről is kiderül, legalább annyi közük van a múlthoz, mint a jövőhöz. Például Bartóknak, akiből jelenkora, sőt, kezdeti utókora is a hagyománnyal szakító szellemi rebellist, az – Illyés szavával – „hangzavart” rájuk bocsátót hallotta, mai fülünk azonban a Liszt bő fél évszázaddal Bartók előtti újításai által kitaposott mezsgyén haladó, szerves folytatót érzékeli, egyben a klasszikus szonátaforma utolsó újrateremtőjét. Vagy épp a Bartók-kortárs Arnold Schönberg, aki a magyar géniusznál is inkább izmushoz kötődő újítóként vetette le késő romantikus mezét, hogy a tizenkétfokúság apostolává váljék, nem Joseph Matthias Hauer nyomdokán indult-e el?

új képzettársítások

A példák gazdagon sorjázhatnának, de szinte hallom az ellenvetést: másról beszélek, nem az izmusokról, hanem az újításról! Ám mi más keres magának izmus-köpenyt, izmus-páncélt, izmus-kommunát, mint az újítás akarása? Holott az új a tehetségben lakozik. Az új bizonyos értelemben a saját, a személyes, az egyéni, az én természetéből fakadó. Akinek – bármilyen művészetben – valamilyen önálló nyelv adatott, annak száján új összefüggésben, új jelentéssel, új színekben, új képzettársításokat létrehozva jelennek meg a szavak, ecsetjén a festékcseppek, kottafejeiben a hangok. Aki izmusszerűen keresi a korábban nem voltat, ritkán és korlátozottan lel csak rá. Akinek egyéni hangja van, nem keres hozzá elméletet. Az megtalált valamit, amit a rendező szellemű utókor izmusok fiókjaiba illeszthet bár, az azonos izmushoz tartozó különböző egyéniségek egymásra sem fognak hasonlítani. Harmóniai, talán még formai szerkesztésük is rokon lehet a zenében, de dallamaik nem lesznek azok. Miként nagy realista írók, impresszionista festők vagy komponisták, expresszionista költők vagy zeneszerzők munkái sem keverhetők össze, s egy Babits-versben is idegen test lenne egy bármilyen rafináltan beleszerkesztett Kosztolányi- vagy Tóth Árpád-sor.

Orra bukik hát a mosópor-hasonlat. Mert a mai mosópor csakugyan kizárólag jobban használható lehet a húsz évvel ezelőttinél, s megjósolhatjuk, újabb húsz év múlva csak hatékonyabb jöhet a mainál. A mi „mosóporaink” azonban nem lineárisan fejlődnek. Amiként újra újabb jött Bartók után, de még egy Bartók nem. Baj ez? Aligha. S a nagyság, a jelentőség sem mosóporhatás-szerűen mérhető. Chopint például nem szokás Bach és Bartók „szintjén” emlegetni. De ki tudja, hány nemzedék óta fülünkben őrizzük, bőrünk alá ivódott, lelkünkben hordozzuk, dallamait az is dúdolja, aki tán nem is ismeri a szerző nevét.

Képzeljünk el egy tévéreklámot. Az egyik zenehallgató így szól a másikhoz: „Eddig egy korábbi zeneszerző műveit hallgattam, de nem hatott meg. Most XY-t hallgatom – s már 5 perc alatt katartikus élményem van!” Ráismernek, ugye, a mosópor-reklámokra?

S hát a művészetre?

  1. Az írás egy Kassák Lajos-idézethez készült a KELL EGY JÓ SZÓ című sorozatban. Az idézet: „Valaki azt veti ellenem, hogy gondoljam meg, az utóbbi húsz év alatt legalább kétszer annyi új iskola hirdette ki magáról az egyedül üdvözítő igét, és Uram Isten, hol vannak azóta ezek az izmusok, jelenthet ez egyebet, mint az új művészet csődjét? Ettől a nagyon okos érvelőtől egyszerűen azt kérdezem: tudja-e, hogy a Lux mosópor feltalálása óta évenként hoznak forgalomba újabb és újabb mosóporokat, s az egyik vevő az egyiket, a másik a másikat, végül együttesen szidják… – ebből azt következteti-e az ellenérvelő, hogy az asszonyok hamarosan vissza fognak térni a szapulófához? … ellenkezőleg… a mosónő felényi fáradsággal, fele idő alatt kétszer annyi ruhát tud megfehéríteni, mint mondjuk, tíz év előtt, mikor még csak az Asszonydicséret elnevezésű mosóport ismerték.”
    (Kassák Lajos: Az izmusok története)
kép | vecteezy.com