FONTOSAK-E A HANGOK?

Fontosak-e a hangok? Érzünk-e még ellenállhatatlan vágyat arra, hogy közösségben vagy magányunkban beszédhangunkat fölemeljük, és hangmagasságok rendezett változásával dallamot képezve a sóhajnál is plasztikusabban engedjük felszínre, ami a lelkünket nyomja vagy vidítja? Tán már nevetségbe is fúlna ez. Nem hozunk létre népdalokat, nem változtatjuk meg a másoktól tanultat Ismételgetjük csupán – hallásunk pontossága szerint – a készen vett dallamot, „nótafelsőrészt”, ha egyáltalán – fürdőszobában vagy festőlétrán – még dudorászunk, fütyörészünk. Inkább azonban csak rázzuk magunkat. A „nótafelsőrészt” is levetve megmaradunk a ritmus rángatásában, s már-már nem is számít zenének, amiben nem lüktet fortissimo dobgép, ami nem mozgatja rágógumit csámcsogó szánkat szinte irtózunk a csöndtől: walkmannel fülünkön takarjuk el a külvilágot, autónk hangfalaiból olyan hangerő árad, hogy ha versenyre kelne velük, rezesbandákat utasíthatna némafilmszerepre.

egyik hangról a másikra

Áthallik-e mindezen a „Zsip-zsup, kenderzsup” két hangocskájának ingamozgása? van-e még jelentősége annak, hogy egyik hangról a másikra lépek, és vissza, és megint el? Mert hisz unalmas ez ahhoz képest, hogy megszólal egy kétmásodperces reklámszignál majd egy félperces reklám és alatta zene, amit egy húszmásodperces másik reklám és zene követ és így tovább percekig. S a reklám hossza – szövegterjedelme?, ára? – önkényesen vágja el a felhasznált zenét Lényegétől: időbeli kiterjedésétől fosztja meg így – hallásunkat is rontva.

Fontosak-e még a hangok? Olyan gyerekeknek, akik az iskolában nem részesülnek a lélek gimnasztikája, a felszabadítóan fegyelmező éneklés örömében sem, holott az éneklés kevés. Követni kellene megtanulni a zenét, a folyamatot, az időt s a benne lezajló zenei történéseket zeneszerető nagyon kedves barátom kérdezgetett gyakorta, nem is modern, hanem akár klasszikus műveket hallgatva: miért van ott a tétel végén az a „pimm” – miért nem hiányolná ő, s hogyhogy én meg tudom magyarázni, hogy az szervesen kell? Ha érezte volna az időt, ha úgy követte volna a hangok „történetét”, ahogyan érdemes, ő is tudhatta volna. Megfigyelhető, milyen változtatásokkal ismétlődik egy zenei anyag, s ha változtatás nélkül: hogyan változunk mégis a másodszori hallgatáskor? Rálelni, miként alkotnak egymással ellentétes motívumok egy témát, ellentétes témák egy tételt Figyelemmel vizsgálva megszokni érdesebb hangzásokat, nem kakofóniaként elutasítani a zenei rend ama formáit, amelyek befogadására még nem váltunk képessé, mert bennünk még nem gyökerezett meg az újabb típusú rend, mert – nem a zene – mi vagyunk még „disszonánsak” iránta.

sajátos hang

De kell-e mindez, épp ma fontosak-e a hangok? „Ha holtakat nem ébreszt, mit ér a trombitaszó?” A jórészt már a Kodály-módszer visszafejlesztésének korszakában nevelkedett közszolgák és méltóságok, a deficitet verejtékesen leküzdeni törekvők nem legyintenek-e muzsikusok „úri passziójára”, e hagyományos polgári értékrend szerint egyébként közérdekű tudásanyagra? Ha erre legyintenek, akkor arra is, hogy az iskolákban már nemcsak az éneklés megtámogatására szól az évnyitón a Himnusz hangfelvétele, hanem a tanulók hangja helyett! közelítünk a „mintához”, ahhoz a két tizenéves amerikai fiúhoz, akiktől egykor himnuszukat próbáltam megtanulni, s előbb a dallammal majd a szöveggel vesződtek, gondolkodván: „vörös csíkok és fehér csillagok” vannak benne vagy fordítva? (Holott csak zászlójukra kellett volna gondolniuk…) Emlékszem, a diktatúrát kisöprő bukaresti utca mámoros népe mit énekelt: az angol eredetű, nemzetközivé vált futball-indulót A történelem arénájához nem volt már sajátos hangja?

„Van-e hangod a hazának?” – kérdi Vörösmarty Liszt Ferenctől. Van-e hangunk? – kérdem magunktól? S felelhetem: van, a magyar zeneszerzők Bartók és Kodály árnyékából immár rég felkapaszkodtak oda, hogy van hangjuk – a világnak. Nincs még eléggé hangjuk – nem a hazának – a hazában.

Nem veszik őket, nem vesznek minket eléggé igénybe, hogy gátat vessünk az igénytelenségnek Nem tragikomikus hadakozásra gondolok a pallérozatlan tömegízlés ellen, hanem az értékőrzés-értékteremtés becsületére. A pedagógia, mindenki iskolai zeneóráinak élményszerzőbbé, informálóbbá tételére. A zene élvezete éppoly tanulható, mint az irodalomét! S arra, hogy a tömegkommunikáció ne szégyellje a magas kultúra kultuszát Ne féljen a mérték diktálásától!

Fölfelé törekedésünkben éreztetnünk kell az igényeset-igénytelent hallgatókkal: ha már mi magunk nem nyitjuk ajkunkat tömegesen dalra, a meghallgatott zenét hagynunk kell munkálni magunkban. Fontosak jövőnknek és mindenkori jelenünknek a hangok! vagy a zenét „zsip-zsup… kidobjuk”?

kép | vecteezy.com