HOGY VAN EZ?
2005 június

Kerekes vasállványokon lógnak a vállfák, a vállfákon a ruhák. Az állványok körülveszik a kamiont.
Hátha itt megtalálja, amit olyan régen szeretne, gondolja az ember. Dohányszemcsék a zsebben, finom, de kicsit mégis szúrós szövet, amelyre szívesen odahajtja az arcát valaki: tweedzakó.
Valaki, egy nő? Tánc közben, mintha nem tudná már tartani. A bódult fejét. Vagy egy kisgyerek, fáradt és álmos? Az ember közelebb megy.
A nő két kabátot széjjel hajtva biccent felé.
Részéről is mindenképp elég egy biccentés: nincs rá szükség, hogy kinyissa a száját.
A levegőben sem a használt idegen kelmék szokásos áporodott szagát, sem valamilyen mosószerét nem érzi. Inkább mintha erdőben járna, késő ősszel – de lehet, hogy a szél hozta erre ezt az illatot. Vagy odafentről, a kamion rakteréből árad, ahogy a zene is?
Amíg élt, nem szerette Máté Pétert. Édeskésnek találta a hangját, kínosan érzelmesnek a szövegeit. De most jólesik, hogy szól.
esetleg illik rá
Válogatás nélkül, együtt lógnak a női- és férfiruhák meg a gyerekruhák, a téli holmik és a nyáriak. Máris meglát egy zakót, amelyik esetleg illik rá. Érte nyúl, de félúton a kezébe akad egy tiroli nadrág, gyerekméretben. Hordott olyat ő is, ötéves kora körül. Hát előbb azt emeli le. Kíváncsi, hogy ennek a darabnak mennyire simult és fényesedett ki az eredetileg puha, bársonyos bőre.
– Nagyon okos – mondja a nő. Közelebb jön.
Az ember mosolyog. Ujjai az agancsból faragott szarvast simogatják. Vagy a szarvas simogatja a lanyha ujjakat, hogy van ez?
– Csak az a baj, hogy engedetlen – folytatja a nő. – Mintha meg se hallaná, amit a fölnőttek mondanak neki. Aztán meg hirtelen bevadul. Fejjel nekimegy, tönkretesz egy olajkályhát. Szerencsére nyáron. Mondtam, hogy okos. Rájön az ötperc, de ha elmúlik, utána megint szelíd, annyira, hogy órákig egy hangja sincs.
– Értem – mondja az ember, és visszaakasztja a tirolit. Kicsit odébb meglát egy női tornadresszt. Miért akasztja le? A tornadressz még élénk kék, az anyag semennyit se veszített a rugalmasságából.

Swing Candy, flickr.com
– Jó az alakja, el kell ismerni. És ez se buta, nem ám. Csak hát nincsenek ambíciói. Később, mikor már sok mindenen túl lesz, fölveszik az egyetemre.
– Aha – mondja az ember, és a helyére akasztja azt is. Mihez kezdene vele?
Egy póló. Nagyon hosszú derekú.
– Ritka darab. Erős és arányos, ugyanakkor kifinomult. Alig van nő, aki ne szeretne bele, mihelyt a közelébe kerül. Vagy legalább ne akarna egyszer az életben dugni vele. De aztán a legtöbb lehetőséget kihagyja. A férfiak se maradnak közömbösek iránta, érti amit mondok?
– Értem – mondja az ember. Pedig nem érti. Legalábbis nem egészen.
Fekete bőrmellény.
– Na ő legalább szereti magát. Egész pontosan: saját magát szereti legjobban a világon. És mert mindenkiről megvan a véleménye, szar alak az összes, azért szabad neki mindent.
Az ember bólint.
– Fönn a kamionban levetkőzhet, és fölpróbálhat akármit. Látja, most csak maga van. Minden figyelmem a magáé.
Nem is rossz
A kamion raktere megnyugtatóan üres. Pedig valahol a lelke mélyén számított rá, hogy egy sarokban, fehér pianínó mögött meglátja Máté Pétert. A zene, most már bizonyos, hangszórókból jött. Az előző szám véget ért. Észre se vette, mikor. Talán épp, amikor fölmászott. És most elkezdődik a következő. Egy lassú szám, megint Máté Péter. Nem is rossz. Egy nagyon lassú!
De nem választott ki még semmit… A tweedzakót se hozta föl magával!
Mindenesetre gombolkozni kezd. Leveti a ballonkabátját.
Mit fog végül is fölpróbálni? Számíthat rá, hogy kitalálják a gondolatát, és fölnyújtják majd azt a zakót neki? Vagy valami egész mást kap? Dohányszemcsék, lesz-e végül olyan zsebe?