KÖNYVTÖRTÉNETEK

Szántó Tibornak

könyvek reménytelen sokasága
A 83. utca és a Park Avenue sarkán állok nagynéném kölcsön-esernyője alatt. Jobbra fölsejlik a PANAM felhőkarcolója, balra az út a semmibe vész. Ott kezdődik a Felsőváros, amit errefelé illetlenségnek számít rendes nevén nevezni: Harlemnek. Szakad az eső. A hatalmas épületek szürkéssé kopott gránit-bordója-barnája-vöröse, ez a dísztelen, de a roppant tömbök ritmusa miatt mégiscsak art decós látvány: ilyen itt New York. Tegnap, késő tavaszi alkonyatban, Eszterrel, Áronnal, Annával mentünk a virágzó Central parki fák közt, s egy lassan elhaladó autóból Dvořák szimfóniája szólt. A Strand Book Store antikváriumból jöttünk éppen, a 12. utca felől. Nevezetes üzlet ez a Broadway-n, Manhattan Greenwich Village nevű negyedében, pár utcányira a New York-i egyetem épületeitől. Egymillió könyv a polcokon és egy másik millió kötet raktáron. ,,8 mérföldnyi könyv” — a nyíló ajtó üvegén a felirat, ahogy kifut a látómezőmből, ahogy belépek a ,,világon létező legnagyobb antikvárium„-ba, használt könyvek reménytelen sokaságába, csöndesség, s a régi könyvek megnyugtatóan ismerős porszaga fogad. Pesti antikváriumok jutnak az eszembe, a Múzeum körúti üzletek, Novotny úr és Bordáék boltjai a Balzac utcában, öreg lakások, könyvek, Kozma Lajos szobabelsői, melyekben élni annyira vágytam egykor; olvasni bennük valami régi könyvet, aldinát vagy elzevirt, szétnyitni valami öreg fóliánst, karosszékbe dőlve, polcok között, állólámpa fénye alatt, fehér radiátorok melegénél, harmincévesen, s nézni lassan az ablakon át, ellepi, befújja a felszántott domboldalt a hó.

Az elsötétülő üveg, ez a címe annak a jól megírt életrajznak, amit John Ruskinról, az öregségére megvakuló polihisztor festőről találok (velencei lakása előtt Áron pár év múlva majd lefotografál engem), s a polcok közt sétálva meglátom annak a nagyon ritka, korabeli kiadású Ruskin-florilegiumnak a második részét, melynek első kötetét fél évvel korábban vásároltam meg egy tulsai antikváriumban, Oklahomában, sok ezer kilométerre innét.

A könyvek megvárnak. Winnipegben, a Gabonatőzsde mögötti utcácskák egyikében, omlatag ház alagsorában volt egy antikvárium, Tom Turnbull úr boltja. A századfordulón zsidó fiatalok egyesülete működött az emeleten, ahova reneszánsz ívelésű, klasszicista falépcső vezetett; ma már — gondolom — semmi sincs, se lépcső, se ház, se az öregember a könyveivel. Cigarettával mindig megkínált a köhögős Turnbull bácsi, és ritkán, ha jó kedve volt, neszkávéval is. Nála találtam meg apai ágon felmenőm, Hoffmann Dávid életrajzát Louis Ginzberg Tanítványok, tudósok és szentek című könyvében.

A könyvek megvárnak. Szintén Winnipegben, egy távoli, behavazott utcában, fenyőfák között, faházak mellett egy kicsi boltban nem volt több könyv húsz-harminc darabnál, de köztük egy gyönyörűen aranyozott, kék bőrbe kötött, 1854-ben megjelent kötet, egy menekülő által írt szomorú könyv, mely azóta is írópolcomon áll: Magyarország — Múlt és jelen.
hiába alapmű
— Bibliofil könyveket tartanak-e? — szólítom meg az egyik eladót, aki az utcán át felvezet egy emeleti terembe, a ,,ritkaságok szobájá„-ba. A falakon régi fényképek keretben, kéziratok üveg alatt. Súlyos könyvállványok, vitrinek, európai hangulat, hiszen a régi könyvek atmoszférája — itt Amerikában — európai. Az első könyv, amit leveszek, a mi Scheiber Sándorunk szellemi mesterének, Solomon Schechternek rabbinikus esszékötete, mely hiába alapmű, itthon alig található belőle példány. Mellette egy kora-szecessziós díszítésű, aranyfóliával megnyomott Israel Zangwill-kötet, Előítélet nélkül a címe és New Yorkban adták ki 1897-ben. Az ablakhoz lépek, és ott lapozgatom. When ,,Levelező-Lap’’ means a postcard, and „ára egy napra ” means price per day, you feel that it is all up. Ezt a mondatot a Budapest című fejezetben olvasom; Zangwillt a huszonéves Vidor Emil, a young and brilliant Jew, a későbbi kitűnő építész kalauzolja. Kossuth himself is said to have had a Jewish grandmother — elmosolyodom a zsidó nacionalizmus századfordulós báján — lent a Broadway nyüzsgése, zaja, itt fent én az ablaknál —, csészekoccanás, valaki kávét iszik.

Visszafordulok a szoba felé, és az ablaknál, egy alsó polcon meglátok egy vékony, negyedrét formátumú könyvet, gerincén feketével nyomott vignettával. Ma is emlékszem az érzésre, ami akkor, ott engem elfogott, mert mielőtt még kézbe vettem volna, már tudtam, nekem ezért a könyvért kellett ide eljönnöm. Ez a pasztelles-téglaszín papírba kötött, kemény táblájú, párlapos könyv — Móra Ferenc: Az utolsó suba — engem várt.

Móra Ferencnek
csináltam igaz szeretettel,
Gyoma,
1931. április havában.

Kner Imre

A 15. lapon áll ez a kolofon-szöveg, alatta, Kner Imre kezeírásával, kék tintával:

Kner Albert
példánya.

Apja halálát írja meg Móra ebben az unokájának szóló, realista-szürrealista prózában.
az nem illet minket
Ezt azért jegyzem fel így, kicsi Ferencem, hogy a szomszédjairól könnyebben rátalálj majd a dédapádra, ha egyszer, amikor már te leszel az idősb Ferenc, elvetődsz a kiskunok temetőjébe. Márványkövet nem ültettünk föléje, mert az nem illet minket, csak a fejfája mögé egy vadgesztenyét, mely a dédanyád szíve porából nőtt a szolnoki temetőben. Csinált-virágból való koszorút te se vigyél neki soha, kis Ferencem, hanem igenis vigyél szép sárga körömke-virágot, kenyérbél-virágnak is mondják azt, azt szerette legjobban isten füvei közt — de azzal akkor is simogasd meg, ha az utolsó krajcárodat kellene érte odaadnod. Majd megfizetek én azért neked, akármilyen messze leszek…

Első változata a Szegedi Naplóba íródott 1913-ban, a végleges, kibővített szöveg 1931. március 15-én jelent meg a Magyar Hírlapban. Ezt nyomtatta ki Kner Imre — a Móra-levelezést feldolgozó Madácsy László szerint — ,,5-6 példányban, gyönyörű művészi kiadásban”.

Móra Ferenc levélben köszöni meg a könyvet Kner Imre feleségének 1931. május 13-án:

Nagyságos Asszonyom,
nagyon belülről szakadt
ötödik napja élek abból az örömből, amit a Kner-család készített nekem s a köszönetmondás azért késett eddig, mert úgy éreztem, hogy ennyi szeretetre nincs egyéb válasz, mint elmenni Gyomára, megcsókolni Nagyságos Asszonyom kezét, megölelni Imrét, s hogy a babaszoba is vendéghez jusson, elvinni Ferenc druszámat is, akinek ez lett volna az első útja a papával. Szalay Jóskának is az volt az első gondolata, hogy ezt a fejedelmi ajándékot csak élőszóval lehet megköszönni, ő azonban úgy gondolta, az ő és a Tonelli Sándor díszkíséretével, így beváltandó a régi ígéret is. Úgy látom azonban, nehéz a triumvirátust összeszedni, különösen ilyen követválasztásos és miniszterjárásos időben. Nekem persze semmi közöm se egyikhez, se másikhoz, s ezen a héten én még szabadlábon vagyok. A jövő héten azonban már alighanem az ősöket destruálom a kiszombori határban, s kiszámíthatatlan, mikor fogunk egymástól szabadulni. Még bizonytalanabb, mikor tudom két nagy úr barátommal a naptárt összeigazítani. Ennélfogva kénytelen vagyok egyelőre ezeket a sorokat indítani útnak magam helyett, akármennyire sajnálom is a Nagyságos Asszonyom szemeinek épségét veszélyeztetni velük. De arra számítok, hogy a munka nagy részét Imre fogja végezni, mint szakedzett ember, akinek különben is mikroskóp szemei vannak. Az, hogy mindnyájunk köszönetét, akiknek élő emlék az öreg szűcs, Nagyságos Asszonyomra adresszálom, természetes. Imre megírta nekem, amit úgyis kitalálhattam volna, kitől eredt a gondolat, s az nekem jobban esett talán magánál a kincses könyvnél is, amely egészen tökéletessé teszi az én szándékomat. Mert nem ok nélkül írtam én azt a tárcát, amelyen meg méltóztatott érezni, hogy nagyon belülről szakadt. Akkoriban temették el a vőm nagyapját, tehát ifj. Ferenc apai dédapját. Ügyvéd volt, földbirtokos és kaszinó elnök Félegyházán. Szóval született parádés halott, akit úgy búcsúztattak el a sírjánál, mint egy remélhető mennyei úri-kaszinó elnökét. A félegyházi újságot, amely referált a nagy temetésről, eltettük ifj. Ferenc számára. Már most egy kicsit a szívembe nyilalt, hogy a másik dédapjáról semmi se maradjon a dédunokák számára. Még azt hinnék, hogy azt a Jó Isten nem vette fel az úri kaszinóba. Ezért jegyeztem fel az utolsó órák történetét s a történet családomnak is könnybe lábasztotta a szívét, mert a kéziratot tudtom nélkül visszakérték a nyomdából, hogy eltegyék örökségnek. Nagyságos asszonyomék gyöngédsége most már végképp megmentette az utolsó subá-t az elkallódástól. Talán még a kaszinó-elnökök márványsírkövénél is tovább megmarad.

Áldja meg az Isten mindazokat, akiknek szíve és keze munkája boldoggá tette Nagyságos Asszonyom kézcsókoló öreg szolgáját:

Móra Ferencet.

,,Megölelni Imrét” — valami ilyesmire gondoltam én is tegnap, táskámban a Móra-könyvvel és a többivel, amiket megvettem a Strand Book Store antikváriumban, miközben Áron és Anna szaladgáltak az előző évi őszön megsárgult levelek között, Eszterrel pedig kézenfogva mentünk a virágzó Central parki fák alatt Manhattan hatalmas házai felé. Most reggel van. Mögöttem a jezsuita atyák rendháza a Park Avenue felőli ablakkal, mely Teilhard de Chardiné volt egykor. Nézem New Yorkot. Sárga ecsetvonások a szakadó esőben tovatűnő taxik.

kép | flickr.com