HITUGRÓ

Sohasem mertem még fejest sem ugrani.

Akiket ugrani látunk a képeken, nem akarnak valakit valahonnan kimenteni; nem „ugranak”, hogy elégtételt vegyenek, mert megsértették őket, árok sem keresztezi az útjukat. Ugranak, magáért az ugrásért, önmagukért mint ugrókért, ügyességük fitogtatásáért, lebegésért a levegőben, a szabadságért, mert az izomerő, az idegrendszer és az akarat együttese legyőzi a gravitációt, illetve szemérmetlenül kihasználja azt – ugranak a „magam alatt hagytam és felülről látom a világot” boldogságáért. Az ugró a végességet, a gravitációt a végtelenség, a szabadság néhány pillanatának szolgálatába állítja. Hiszen aki ugrik, annak földet (vizet) kell érnie, ha másért nem, hogy újból ugorhas­son, hogy természetes, hétköznapi, földi létállapotát újraélhesse, majd ismét legyőzze. Aki toronyból ugrik medencébe, jellegzetes anti-Sziszüp­hosz, hiszen Camus szerint Sziszüphosz csak akkor boldog, amikor lefelé ballag a hegyről, hogy azután megint nekiveselkedjen a kő hiábavaló felgörgetésének, míg a toronyugrót, amint meztelen talpával a lépcsőfokok vizes gumiborításán meg-megcsúszva halad a torony felé, legfeljebb a repülés bor­zongató előérzete hevíti, neki a ballagás a legprózaibb dolog; neki az ugrás az öröm. Az ugró fent, a levegőben egymagában lebeg, majd zuhan, eset­leg közönsége van, s az aggódik és lelkesedik érte. „Meg tudom csinálni a nagy mutatványt – mondja Søren Kierkegaard Félelem és reszketés című esszéjében –, amellyel az ugródeszkáról a végtelenségbe jutok […] ha akarom, hipp-hopp, a fejemen is tudok járni a létben, de ami utána következik, azt nem tudom megcsinálni; mert a csodálatosat nem tudom megtenni”. A „csodálatos” a hit ugrása, amire csak Ábrahám volt képes, amikor hajlandó lett volna feláldozni a fiát, Izsákot.

eleve adott ugródeszka

Túl nagy ugrás-e az élvezetből fel- vagy leszökkenő, zömében strandolók képeitől a szellemi-lelki értelembe vett „hit ugrásához” rugaszkodnom, sőt, most ragaszkodnom? Talán az volna, ha Kierkegaard nem ravasz rugaszkodó, akinek minden végtelenre vonatkozó, szellemi-lelki mozgása a végesből, a hétköznapiból, a földhözragadtból indul ki, és oda is tér vissza, és aki a Stol­lár Miki-féle „vízicsodákat” ugyanazzal a mércével képes mérni, mint „tiszteletre méltó Ábrahám apánkat”. S teszi ezt épp azért, hogy az azonos mér­ce csak az emberi lét- és sorsközösség mindenki számára kiindulópontot jelentő, eleve adott ugródeszkájának bizonyuljon; az ugrás jelentősége, ér­téke, „válasza” erre a lét- és sorsközösségre már mindenkinek egyedi és fő­ként személyes, amelyben éppolyan magányos, mint az ugrók a levegőben.

Kierkegaard számára a hit ugrása sok mindent jelent: elsősorban a részvé­telt abban a paradoxonban és abszurdban, ami a mindennapi, prózai és nyomorúságos világgal szemben a szellem és lélek világát, sőt, Isten törvényeit jellemzi. De jelenti az egyediség, a ki-ugrás, a mindenkitől különbözőség elfogadását és felelősségét is, amely nem hajlandó alkut kötni az általánossal, és főleg nem felolvadni benne. Tudom, ez nagyon elvontan és általánosan hangzik, de – mondja Kierkegaard – „mihelyt beszélek, az általánost fejezem ki, és ha ezt nem teszem, senki sem ért meg”. Az egyediség kifejezésére legfeljebb a költői ihletettségű, egyedi nyelv áll rendelkezésünkre, olyan, mint Kierkegaardé a Félelem és reszketésben. Az egyedi, vagyis az, aki én, és csakis én lehetek, nem fogódzkodhat „közvetítő elemekbe” – nem a korlát­ba kapaszkodva totyog a lépcsőn a medencébe, hiszen minden közvetítés feltételez valami általánosat –, hanem egyértelmű, szenvedélyes és bátor mozdulattal: ugrik. Ehhez pedig legfőképpen hit kell, elszánás, és számvetés a kockázattal, mert semmi előzetes biztosíték nincs, hogy az ugrás jól sikerül. A cél tehát: abba ugrani, akivé lennem kell: önmagamba, aki mint egész életemre adott feladat vár, sőt, követel, de honnan tudjam, beletaláltam-e ma­gamba, mint jó fejesugrók a medence közepébe, amikor olyan könnyen megcsalom magam?

nem a vége felől íródik

A kétely, hogy sikerül, sikerülhet-e, az ennek nekifeszülő hit, hogy mégis, és a kockázat komolyan vétele talán itt jó jelnek számít. Mert ha valaki akár egy pillanatra is úgy gondolja, például Ábrahámról, hogy ’hiszen tudta, hogy a Jóisten megsegíti, hogy küld egy kost, és nem kell feláldoznia a fiát’, az egész történet „nyomorúságos, langymeleg tunyasággá”, a „hit torzképévé” silányul. Nem, Ábrahám nem tudta, mi lesz, mégis elindult Izsákkal a Mórija hegyére; Ábrahám története drámai történet, amely nem a vége felől íródik visszafelé – mint oly sok naiv narratíva –, hanem az elején senki sem tudja, hogy végződik majd (meg merem kockáztatni: még az Isten sem, hiszen teremtményei nem feltétlen engedelmességű automaták, és neki is szabadnak kell maradnia). Ábrahám esete valóban iszonyatos, paradox és abszurd, és azért lett a hit lovagja, mert ő döntött, szabadon, elviselhetetlen egyedüllétben, csak magára utalva, és nem tudta, helyesen dönt-e, de volt mersze megtenni a „csodálatosat”: mert ugrani úgy, hogy nem tudta, hova jut, hogy földet (vizet) ér-e, és mi történik, míg földet ér.

A hit lovagja azonban az ugrást nemcsak önmagáért teszi meg. Ő ahhoz a téli képen látható ugróhoz is hasonlatos, aki – Kierkegaard szavaival – „egy másodpercet” sem akar vesztegetni a helyzet felvételével, amiből aztán továbbindul, „hanem magával az ugrással” igyekszik ebbe jutni, és lendületből továbblépni, de már a földön. A hit lovagja azért ugrik a szellem világába, hogy otthon legyen a prózai, hétköznapi világban. „Ábrahám nem azt hitte, hogy majdan odafönn üdvözül, hanem hogy itt a földön lesz boldog”. A hit lovagja „teljesen ehhez a világhoz tartozik, egyetlen nyárspolgár sem különbül. […] Örül mindennek, részt vesz mindenben, és valahányszor azt látjuk, hogy részt vesz valamiben, azt azzal az állhatatossággal teszi, mely az e világi embereket jellemzi, kiknek a lelke az itteni dolgokhoz tapad”, „végigjárja a létezés mély bánatát, ismeri a végtelenség boldogságát; érezte a mindenről, a világon a legdrágábbról való lemondás fájdalmát, és mégis éppúgy élvezetet talál a végességben, mint az, aki soha semmilyen emelkedettebb dolgot nem ismert”. A hitugró nem azért ugrik, hogy elillanjon a végtelenben, hanem hogy megtalálja saját, egyedi és kézzelfogható helyét a végesben. Figyeljük a mozdulatait! Figyeljük a képeken az ugrók mozdulatait: az egyedi, valóságos, tény-leges tartásukat, helyzetüket, állapotukat, ahogy a fénykép lefékezte hitugró lényük tényét. A végtelenség nekünk, földi lényeknek csak a véges eme ténylegességében ugorhat elő, ha el merjük rúgni magunkat és…

Sohasem mertem még fejest sem ugrani.

kép | Hórusz Archívum