Györe Balázs

HIRTELEN HALÁL

1994 február

HIRTELEN HALÁL

Dédnagymamám vajon emlékszik-e még rám? Rosszkor halt meg 1962-ben. Szükségem lett volna még rá. Az isaszegi nagyanyámra nem lehetett számítani (utólag derült ki). Én számítottam rá (kezdetben). Reménykedtem. Más hozzátar­tozó (akire számítani lehetett volna) nem volt. A dédnagymamám nagyon rosszkor halt meg, ismétlem. Bebizonyosodott. Életben kellett volna maradnia. Talán ő se­gíthetett volna nekem az új lakhelyemen, a Rózsadombon. Az átköltözésnél. A beilleszkedésben. Sok idő telt el a halála óta: 31 év. Rosszkor avatkozott be a halál azon a kora tavaszi napon. Nem tudtam még akkor, hogy másfél év múlva elköl­tözünk Újpestről. Hogy másfél év múlva, igen, én is meg fogok halni. Eleve elren­delés? elevenen? A világban (vagy az életben) továbbra is részt vettem. Hogyan is mondja Ottlik? A világban szereplő részem, tehát az, amelyik biztosan elpusz­tul (majd), megmaradt, élt, létezett tovább; az a részem (vagy az a felem) pusz­tult el, amelyik nem vett részt a világban, nem szerepelt benne, nem volt látható, hallható, érzékelhető. Nagyon össze kellett volna szednem magam. Tizenkét évem minden tudására, összes rezzenésére, érzékenységére szükségem lett volna ahhoz, hogy átvészeljem a költözést. Váratlan volt, hirtelen jött. Nem voltam felkészülve. Nem volt időm felkészülni. Menni kellett, egyik napról a másikra. Vittek, mint a bútorokat a teherkocsin.

fortepan 56934

Dédnagyanyám ölébe vette a lábamat, és befűzte a magas szárú cipőmet. Kialudt a tűz a kályhában. Ki kell hamuzni. Nem tudtam még egyedül felöltözni. Belebújni az ingbe. Dédnagyanyám segített. Később is kellett volna a segítsége. Mit fogok csinálni délelőtt? Jó, megreggelizem, rendben van. És utána? Nézem a főzést? Hall­gatom a veszekedést? Hideg van, nem lehet sokáig kinn maradni az udvaron. Nem szeretem a füles sapkámat. Nem volt bennem igyekezet. Nem igyekeztem megis­merni a világot. Nem tettem föl kérdéseket. Nem kérdezgettem: mi ez? mi az? Vagy megismerem a világot magától, vagy nem. Tanácstalanság? Nem. Nem akar­tam semmit. Nem voltam érdeklődő. Nem akartam kibújni a bőrömből. Minek? Jó a hallgatás. Igazi. Cipelem. Cipelem át a szomorúságot lakásunkból nagyanyámék konyhájába, ahol reggelizni szoktam. Dédnagyanyám kézen fogva vezet. Ren­desen megyek, lépkedek mellette. Dédnagyanyám és nagyanyám: anya és lánya, tűz és víz. Zöldségtisztítás, vízmelegítés, edénycsörömpölés, főzés, óvodások mű­sora (Andor Évával) a rádióban, veszekedés, mosogatás, hírek. „Születés, lakhely, haza, véletlen, mások tolakodása”. Görbületek. Lisztes kötény. Fejkendő. A dédnagyanyám pártján álltam a veszekedésekben. Neki adtam magamban igazat. Őt szerettem. Gyönge volt, fáradt és engedékeny. Alig tudtam róla valamit. Milyen a lénye? A lényege? Szelíd volt. A szívében: keserűség. Hajóutak Európa és Ame­rika között. Borús ég, ölbe ejtett kéz, Biblia. Kalimpáltam a lábammal a reggeliző asztalnál. Figyeltem vagy elkalandoztam. Vonzott a gyöngédség, a halkszavúság, a köténybe törölt kéz, az öregség. Az udvar. Menekülés a részletekbe? Szelíd tör­vények, levelezés, kőfalak. Nem szóltam. Csak érzéseim voltak. Semmiféle más eszközzel nem rendelkeztem, csak az érzéseimmel. Kinézni a konyhaajtón. Lehetett. Csöpögő csap. Világ? Szeretet? Nem. Nincs. Össze kellene rakni. Egymáshoz illeszteni, valahogy. Néha, egy-egy nyári délután napsütésben, sikerült. Nem em­lékszem dédnagyanyám nevetésére. Szomorúság? Mióta? Időtlen? Honnan szár­mazik? Az emberi emlékezet előtti időből? Vagy csak az emlékezet ismeri? A gyer­meké oktalan? Ismer engem, kisgyereket? Megvolt-e nagyanyámnak a jókedv napi adagja, ami feltétlenül szükséges az élethez? Kapott-e mindennap friss levegőt, zenét, színeket? Kipréselni magunkból „legalább a jókedv napi létminimumát” nehéz. Megtelik ételszaggal a konyha. Nem szeretem. Villák, merőkanalak, gyúró­deszka. Csutkák. Vajon miért gondolom, hogy dédnagyanyám tudott volna nekem segíteni az új lakhelyemen? Megérzés? Az érzés bátorsága? Átköltözött volna velünk Újpestről a Rózsadombra, mint annak idején a Monarchiából Amerikába és vissza? Visszatért. Messziről jövünk a saját korunkba, ide tévedünk — eltéve­dünk? Pontatlan illeszkedés. Hull az eső dédnagyanyám sírjára az újpesti temetőben. 1963 októberében költöztünk. Szétszakadt a gyerekkorom. Kopnak a betűk a kőlapon. Szaggatják a tésztát a konyha időtlen szomorúságában.

kép | fortepan.hu