HINTA-PALÁNTA

Megkérdeztem a fiamat, emlékszik-e Mackóra. Azt mondta, emlékszik.

– Megvan még? – kérdezte.

– Meg – feleltem.

– Biztos nincs már szőre – mondta. – Nincs neki egy szál se.

– Azért egy kevés még van.

– Honnan tudod?

– Tudom.

Karesz másfél évvel fiatalabb nálam, mégis olyan, mintha a bátyám volna. Első pillanattól mintha fölényben lenne velem szemben, és ugyanakkor mintha a gondjára lennék bízva. Figyel rám, segít.

Néha úgy érzem, hogy ez már túlzás. Az okos tanácsai! Hogy mindent előre lát. És visszamenőleg is jobban tud.

De legtöbbször megfogadom, amit mond. Legtöbbször igaza van.

Karesz szólt, hogy Emmának nincs meg a férje.

Megölték.

Karesz haragudott arra az emberre. Hogy miért vitte el a közelünkből Emmát? (Vitte? Karesz ezt a szót használta: hurcolta.) Miért akart egyedül, a maga lábán megállva, szerencsét próbálni?

Én megértőbb voltam. Nem mintha bennem nem lett volna neheztelés. Éreztem, hogy van. De, magyaráztam magamnak, Emma férjének nyilván elege lett a közös kajálásokból, a rengeteg névnapból. Nyáron a flekkenek, télen a fondük. Tavasszal mindig van munka, leginkább metszés, meg permetezés, valamelyikünk kertjében, vagy valamelyikünk szüleinek telkén. Igaz, hogy ehetjük nyáron és ősszel a friss, egészséges gyümölcsöt, nyaralhatunk családostól és csapatostól a Holt-Tisza mellett, a Balaton-felvidéki meg galyatetői telken, és ősszel szüretelhetünk. Csakhogy Emma férjének alighanem szüretelni se volt kedve széles tömegeinkben.

Ha a kerti munkákkal esetleg kibékült volna, lehet, hogy a vicceket nem bírta hallgatni. Karesz, meg még egy-két ember sok viccet tud, és tagadhatatlan, hogy jól mondják el őket, de én is éreztem már úgy, hogy kicsit talán túl gyakran. Ráadásul megvan az a rossz szokásuk, hogy ha más mond viccet, azt leszólják. Hogy silány a poénja. És nem úgy kéne előadni, ha már.

Van néhány kultikus könyv, azokat betéve tudjuk. Mindenre van idézetünk. Minden idézetet folytatni tudunk. Ha bekerül valaki a körünkbe, előbb-utóbb kölcsön kapja valamelyikünktől a műveket. Tekinthetnénk akár próbának is: ha nem tetszett – netán nem értetted –, nem vagy közénk való.

Emma férje is, biztos vagyok benne, megismerte a könyveinket. Azt én nem hiszem, hogy színlelt volna. Ha igazából nem olvassa el, és úgy adja vissza, mintha abszolválta volna, biztos, hogy lelepleződik. Tegyük fel, Emma nem szúrja ki – mert olyan szerelmes, hogy elvakult –, hát akkor hamarosan kiszúrja valaki más.

Karesz nem akart odamenni hozzájuk. Mint mondtam, neheztelt. Igen, de volt egy hinta, amelyet még együtt szereltek föl, mikor Emmáék odaköltöztek, abba a városba. Nincs még három éve sem. A hinta korábban Karesz lakásában volt, egy ajtótokba fúrva. Karesz középső lánya akkoriban nőtt ki a hintázó korból, Emmáék kislánya pedig akkor kezdett belenőni; a viszony meg alig indult még romlásnak. Karesznak megvannak a szerszámai, fölfúrta a hinta kampóit. Szokása ilyenkor, hogy biztonsági próbát tesz: rácsimpaszkodott az egyik kötélre – több mint kilencven kiló! –, a másikra, gondolom, Emma férje húzódzkodott fel.

Mindmostanáig az volt az utolsó látogatása Emmáéknál, és nem is járt ott közülünk más senki. Attól, hogy odaköltöztek, még nagyon is tarthatták volna velünk a kapcsolatot. Egy órányira sincs az a város.

Volt egy születésnap, valamelyikünk gyerekénél, a szokásos habos kakaós, kuglófos, és Emmáék nem jöttek. Meg voltak híva pedig, az nem lehet kétséges. És még csak egy levelet se küldtek, hogy sajnos, nem érünk rá, legközelebb feltétlenül ott leszünk.

Úgy éltük meg, mindnyájan, mint egy nőrablást. Kiszakították a körünkből Emmát.

Emma hiányzott.

Hiányzott a hangja, amikor énekeltünk. Tiszta és viszonylag erős szopránja van. Köztünk mindenki muzikális valamennyire, de Emma akár profi zenész is lehetne. Bizony, amikor a férjével összejöttek, még időben volt, akár elindulhatott volna az énekesi pályán.

Hiányzott a játékainkból is. Szópókerben az egyik legjobb volt. Ügyesen kosarazott, nemcsak a női mezőnyben, de, ahogy mondani szokás, megállta a helyét a koedukált meccseken is. Melltartó nélkül szokott játszani. A melle pici és kemény.

A kislány is hiányzott, Emma lánya. Szokás, hogy hacsak lehet, összeigazítjuk az ünnepeinket. Érdekes módon spontán is lettek egyezések: ketten-ketten ugyanaznap születtek, azonkívül van két Katalin és két Miklós, de mi még rá is erősítettünk a tendenciára. Hadd legyenek közös ünnepeink, és nemcsak a szokásosak, a karácsony, húsvét, szentivánéj-szerűek, hanem a mi saját, külön jeles napjaink! Így lett az Emma lányának neve hozzáigazítva az én fiaméhoz: fiamat Márió névre kereszteltük, és mikor, alig három évvel később, Emmának kislánya született, őt Sárának nevezték. Január 19., kellő távolságban karácsonytól.

Márió úgy örökölte Mackót. Az előző tulajdonos adta át neki személyesen, az akkor kilencéves Jani. Márió hamarabb adta tovább Sárának. Ötéves volt körülbelül.

Karesznak szüksége volt a hintára. Gondolta, ennyi idő alatt Sára kihintázhatta már magát. Amúgy is átutazott a városon, gondolta, betér Emmáékhoz. Bejelentés nélkül, természetesen. Mi nem szoktunk egymáshoz bejelentkezni. Emma férjéről föl lehetett tételezni, hogy nem örül a váratlan látogatónak, de Karesz nyilván nem törte magát efféle föltételezésekkel.

–A férjed? Nincs idehaza?

– Nincs.

– Bemehetek?

Emma nem válaszolt. Karesz bement.

– Leülhetek?

Emma bólintott. Karesz leült a verandán.

Szép nagy, üveges veranda. Enyhén romos, öreg villát vettek meg Emmáék, mikor odaköltöztek, abba a városba. Tágas, elvadult kerttel, a fák egy része kiszáradt már, a szőlők és rózsák elfajzottak. Az volt a tervük, hogy fokozatosan mindent rendbe tesznek, fölújítanak. Nem sokra mentek idáig, állapíthatta meg Karesz. Ha nem égetik föl maguk mögött a hidat, mi eljöttünk volna egyszer- kétszer, és minden alkalommal tisztába tehettünk volna valamit. Például egy nap vagy inkább hétvége alatt ki lehetett volna szedni a beteg fákat, a semmire se jó szőlőtőkéket. Mindjárt más lenne a kép.

Emma férjét ő, Karesz vitte abba a városba először. Pártügy, arról volt szó, hogy pénzt gyűjtött az esedékes kampányhoz, és Emma férje segített neki. Megvolt a jólmenő helyi vállalkozások listája. Évek óta ez a párt kormányzott a városban. Elfogultság nélkül állítható, hogy eredményesen. Kareszék meglátogatták a vállalkozókat, és elbeszélgettek velük. Emma férje korábban színész volt, jól tudott megjelenni, szépen artikulált, jól álltak rajta a zakók. Megnyerőén mosolygott, akár egy amerikai színész vagy politikus, aztán, amikor kellett, átváltott komolyságra.

Gratuláltak a sikeres vállalkozáshoz. Megkérdezték, miben látja a vállalkozó a további fejlődés lehetőségét, városi szinten és országosan is? Mi gátolja, őszerinte, az előrejutást? Karesz jegyzetelt. Ha bölcs gondolatot hallott, helyeselt. Ha marhaságot, akkor se ellenkezett, inkább azt mondta: „Érdekes”, és bólogatott. Aztán, hogy, hogy nem, szóba kerültek a választások, a kampányügyek. A meglátogatott vállalkozó többnyire indíttatva érezte magát, hogy fölajánljon némi pénzt.

Karesz nem foglalkozik már ilyesmivel. Emma férje még hamarabb kiszállt.

Megtetszett neki a város, a környék. Állítólag a templomtorony gyakorolt rá ellenállhatatlan hatást, pontosabban a toronyóra, melyet nemrég újítottak fel, és precízen ütögette a negyedeket, feleket, háromnegyedeket és egészeket.

Összejött valami külföldi orvossal, és a menedzsere lett. Az orvos, ha igaz, orosz volt.

– Szeretném elvinni a hintát. Leszerelném. Répáék kisfiának van rá szüksége.

– Jó.

– Sára kihintázhatta már magát. Szokott hintázni?

– Szokott – mondta Emma. És hozzátette: – Vidd el nyugodtan.

– Mostanában már nem hintázik?

– Már nem.

– Baj van? Nincs jól a gyerek?

– Sára? Elég jól van.

Sára a szobájában volt. Csukott ajtó mögött. Rajzolt.

Hajókat rajzolt, egyiket a másik után. Egyre részletesebb, munkaigényesebb képeket, egyre nagyobb gondot fordítva a kötélzetre, az árboccsúcsokon tekergőző zászlókra, a hajótest körül kanyargó hullámokra, és arra a kötélre, amely valahová – az nem látszik a képeken, mi által és hová – a hajót vontatja. Az első hajókép apja halálának másnapján készült.

Idegenek jöttek. Kérdezősködtek és vizsgálódtak. Néhányan részvétet nyilvánítottak. Volt, aki a kislánnyal is kezet fogott, és azt mondta: – Őszinte részvétem.

Sára még nem tanulta el az anyjától, hogy ilyenkor azt kell mondani: – Köszönöm.

Még csak most halt meg az apja, előző este.

Válaszként azt mondta ő is: – Őszinte részvétem. – És ez nagyon udvariasan hangzott. Aztán visszatért a vitorlás hajójához.

Karesz éhes volt. Kérdezte, mi van enni. Emmánál számítani lehetett ínyencségekre, finomságokra. Nem volt semmi. Vajaskenyér, és kész. Néhány szem alma, de azokkal se kínálgatta Kareszt, nyilván a kislánynak volt szánva. Szánalmas kis almák voltak, a kert silány termése.

– Meghalt – mondta Emma.

– Hogyhogy?

– Megölték.

Látszott, hogy nehezére esett bevallani. Nem szokott erről senkivel se beszélni. Szégyelli.

Az én feleségem betegségben halt meg, és én se szeretek a halálról társalogni.

Emma férje föl lett akasztva. A saját házában.

Valami nézeteltérése volt az orosz csodadoktorral, részleteket erről Emma nem tud. Ki volt hagyva az ügyekből. Így utólag úgy tűnik, legalább egy fenyegetést valószínűleg kapott korábban a férje. Nem vette komolyan.

Karesz haragszik, holtában is, a férjre.

– Abszolút felelőtlen volt. És gyáva. Bejön három orosz a házba. Leülteti őket a verandán. Ott van a kislánya meg a felesége. Azt hiszi, hogy női társaságban nem csinálnak csúnya dolgokat. Meg hogy az oroszok szeretik a gyerekeket, azt hiszi, majd meghatódnak. Mindig is szeretett nők mögé bújni. Egy ott marad Emmáékkal a verandán, kettő szelíden betessékeli a szobába.

– Emmát végül tényleg nem bántják, de ezzel az erővel nyugodtan kicsinálhatnák, a gyerekkel együtt. Vagy mondjuk megerőszakolhatnák. Az az orosz, amelyik kinn van velük, ölbe veszi Sárát és dúdolgat neki. Egyszer csak kijön a kettő, elköszönnek és elmennek. Sára megy be az apjához, egy fél óra múlva. Az pedig ott lóg a hinta kötelén. Amikor Emma utána megy, azt látja, hogy a gyerek az apja cipőjét fogja.

Emma férje bolondja volt a szép cipőknek. Gondosan pucolta őket. Volt, hogy napjában többször.

Emma senkihez se tartozott. Egyedül maradt abban a városban. Néhány hét alatt majdnem teljesen elfogyott a pénze. Kevesen tudták, mi történt a férjével. Aki nem hallott róla, annak Emma se beszélt a körülményekről. Örült, ha nem tudták, mi történt, hogyan történt. Kifogytak az élelmiszerek a hűtőből, a kamrából. Utóbbi időben már csak kenyeret vett és vajat. Szerencsére a kertben terem némi gyümölcs. Azt is főleg Sárinak adta.

– Mégis, mit fogsz csinálni?

– Van egy állás.

– Milyen állás?

– Titkárnői.

– A te diplomáddal?

– Ez van. Először nem akartam elfogadni. De most már elszántam magam.

Karesz leszerelte a hintát. Közben besötétedett, föl akarta kapcsolni a lámpát. Kiderült, hogy zárlat van, Emmáék napok óta gyertyával, mécsessel világítanak. Nekilátott, és rendbehozta – már ahogy lehetett – a rendszert. Tartalék biztosítékot nem talált, meg kellett talpalnia egyet.

– Ez így sokáig nem maradhat. Majd ki kell cserélni jóra.

Este lett. Hazaszólt a mobilján, hogy késni fog. Aztán azt mondta: – Nem is. Inkább itt maradok éjszakára. Emmáéknál.

Emma egyáltalán nem örült. De, azt hiszem, ereje se volt, hogy tiltakozzék. Hogy kiparancsolja a hívatlan látogatót.

Volt egy esti elfoglaltsága Emmának, egy titkos, mindenesti tevékenysége. Most akkor ez is föl kellett, hogy táruljon Karesz előtt.

Nyár elején, amikor még megvolt a férje, egy este észrevették, hogy valami mozog a magas fűben, keresztül a kerten. Odaosontak Sárával. Egy sün volt. Attól kezdve mindig lesték, figyelték. Nagyjából ugyanakkor szokott megjelenni és átvonulni, ugyanabban az irányban. Hogy ne zavarják, csak a veranda lépcsőjéről nézték. Sára engedelmes volt és türelmes, megértette, hogy ha közel mennének hozzá, elriasztanák. Megfigyelték, hogy nem percre ugyanakkor, hanem az idő előrehaladtával mind később és később érkezik. Aztán valamiért elmaradt. Hiába várták a szokásos időben. Hogy ne maradjon sün nélkül a kislány, az apja hátul kiosont, és valami kefét madzagra kötött, azt húzta át a kerten. Erősen szürkült már, Sára nem vette észre, hogy pótsünt húznak el előtte.

És mivelhogy a sün nem jelent meg azóta se, Emma megörökölte a szolgálatot. Volt, hogy megpróbálta elcsalni otthonról Sárát, elvitte este sétálni, de a kislány nagyon is számon tartotta a programot, és figyelmeztette anyját: – Ideje hazamenni.

Karesz átvállalta aznap estére a feladatot. Emma, hosszú idő óta először, az ölében tarthatta Sárát, amíg a sün átvonult.

Aznap este két sünjárás volt.

– Nahát! Úgy látszik, visszatért – suttogta Emma Karesznak, miután a kislány elaludt –, azt hittem, elütötte valami autó.

Addigra túl voltak egy verésen is. Sára időnként hisztérikusan viselkedik, mióta nincs meg az apja. Szándékosan provokálja az anyját. Karesszal is kikezdett. Lelökte a szerszámos dobozát a székről.

– Összeszeded.

– Nem.

Verés is volt, sírás is. Mégis, amikor ágyba vitték, elfogadta Karesztől a jóéjszakát-puszit, és viszonozta. Nem volt harag. Átölelte Mackót, és elaludt.

Emma be akart venni valami gyógyszert. Karesz elkérte, megnézte, mi az. Nyugtató volt.

– Ne vedd be.

– Kell.

Karesz egyszerűen elvette, eltette a fiolát. Emmának arra se volt ideje, hogy ellenálljon. Hogy harcoljon a gyógyszeréért.

– Hidd el, hogy jobb nélküle. Ettől rosszkedvű leszel.

– Ettől leszek rosszkedvű?

– Inkább egy kis bort igyunk. Hol tartod?

– Nincs.

Van vendégszoba, de nincs benne ágy. Karesz a férj helyén aludt. Az ágy mellett, a polcon, ott van a férj karórája. Még jár. Ezek a kvarcóra-elemek most már nagyon kitartóan dolgoznak.

Csak forgolódtak, nem bírt elaludni egyikük se. Karesz nem érzékeny lélek, de még ő is tudatában volt, hogy Emma most utálja őt. Lefekvés előtt lezseren kinyitotta a szekrényt, kivette a férj pizsamáját és belebújt, abban feküdt le. Mondta is reggel a kislány, mikor bebújt közéjük: – Jó szagod van. Olyan, mint apáé.

De az már reggel volt. Egyelőre ott tartunk, hogy Sára alszik, a felnőttek nem. Karesz, elunva a forgolódást, átnyúl, és magához öleli Emmát. Emma ki akar bújni, de nem tud.

Birkóznak.

Aztán Emma elsírja magát.

Megérezte, gondolom, Karesz erejét. Nyugodtan, mozdulatlanul feküdt mellette.

Karesz hallotta, hogy most már nem olyan szaggatottan veszi a levegőt, akár el is eresztheti. Miután elengedték, Emma egy darabig helyben maradt. Aztán azt mondta: – Ki kell mennem a fürdőszobába.

Mintha engedélyt kérne.

Karesz bólintott, persze, menjen csak. Aztán halkan utána lopózott. Nehogy valami hirtelen ötletbetörés, újabb gyógyszerek, satöbbi… A fürdőszobaajtó nyitva volt. Emma a tükör előtt állt, és nézte magát.

Mosolygott, azt nézte.

Nem is tudom, már akkor megmondta-e neki Karesz, hogy nem hagyja ott. Lehet, hogy csak reggel.

Elvitte őket reggelizni a szállodába. Szóba hozta, hogy náluk mi a helyzet. Hogy egyedül maradtunk, én meg a fiam.

Emma hallgatott. Jó étvággyal evett.

Sára beszédes volt. Fecsegett, kérdezgetett. Mekkora most Márió. Mivel szokott játszani. Emlékezett rá, hogy Mackó korábban Márióval aludt.

Karesz egyszer csak azt mondta: – Én is hibás vagyok.

Emma nem mondott erre semmit. Nem is kérdezett.

– Néha éreztem, hogy az agyára megyek a férjednek. Nem olyan ember volt, aki elküld a jó édes anyámba, hogyha elege van. Én meg direkt mindig rátettem még egy lapáttal. Tudom, hogy ezért vonultatok ki. Mindig is tudtam. Az egy rossz kör volt. Ki kellett volna lépnünk a rossz körből.

Emma nem tiltakozott, és nem is helyeselt.

– Ezért mondom, hogy én is hibás vagyok – mondta Karesz.

Áron volt nálam délelőtt. Beugrott egy félórára. Ő volt Emma első szeretője. Emlékszik, minek örült a lány. Mielőtt elment, utalt rá, hogy akár irigyelhetne is. De ő most igazán jól megvan Katalinnal, lehet, hogy csinálnak még egy babát.

A lakásom nem ismeretlen Emma számára. Korábban Karesz lakott itt. Sokszor voltunk itt együtt. Túl jó lakás ez ahhoz, hogy valami idegennek csak úgy átengedhettük volna. Amikor Kareszék nagyobbat vettek, akkor jöttem én ide. Benedek hozott egy kiságyat, ágyneművel együtt. Betettük Márió szobájába.

– Együtt fogtok lakni.

– Jó.

– Márió, Sára és Mackó.

– Biztos nincs már rajta szőr.

– Úgy tudom, azért még van.

– Majd megnézem én azt…

– Segíts krumplit pucolni, légy szíves!

Karesz szerzett egy furgont. Most már javában úton lehetnek.

Tíz nap múlva Emmának születésnapja van, rá három nappal nekem névnapom. Itt fogjuk megülni, együtt és nálam.

kép | shutterstock.com