Horgas Béla

HIMBAFA

2010 november

HIMBAFA

mára
már annak a
kidőlésekor
született
jegenyenyárfának
a története
az árnyai
a toldalékai és
vonatkozásai
vonzódásai
ahogy újra meg újra
elmeséltem-éltem
toldoztam-foltoztam-elvonatkoztattam
körül-okoskodtam ráolvastam és ráaggattam
rá is fogtam
kipótoltam és átmázoltam
megcsináltam
ötvenévesen irodalmi kezdőpontomnak neveztem
nyolcévesen róla írtam első fogalmazásomat
ott állt valaha a pusztai iskola ablakai előtt a vihar kidöntötte
mindenki nevetett mikor felolvastam irkámból
a nyárfa meghalt –
mára
már ez a függőleges tengelye
körül forgó
izgő-mozgó
himbálózó
életrekelő
fel és
feltörekvő
jegenye
valamilyen mértékben és részben úgy azonos velem
annyira ismeri suhogó-zörgő zölden ezüstlő lombja
ritmusaimat képzelgéseimet a vágyott és a testiesen megesett
tényeket lényeket a kettő közti réseket a minduntalan nekirugaszkodó
figura kínzó ábrándját hogy most majd talán mégis
és
levelenként akár ha akarom
szóról szóra értelmezi
belebeszélhetek belső tereibe ajánlhatok neki
kérhetek tőle
cirkuszi mutatványnál szellemidézésnél varázshalandzsánál
áttetszőbb
első fogalmazásommal párba állítható
akármi metafizikától különböző
jelentést
versnyi létébe formálva mondhatom
legyél te himbafa-metafora
állj oda
majd az augusztusban születő fiú mellé elé mögé
hajolj oda hozzá és súgd a fülébe
téged örökbe adlak-hagylak neki
fogadjon el így ahogy vagy
vagyis vagyok –
ez a nyár porhanyó fényeivel az Adria-parton
még föl-fölemel öreg jegenyét
most éppen azt képzelem a vízben összeforradt
üres kagylóhéjak ahogy a partra kisodródnak
himbafalevelek
gyöngyfényű fekete-fehér amorf darab mind
töredékek törmelékek de
arcéleket fejformákat tágra nyílt szemek szájak tájképeit
bámulom rajzolataikban makacs antropomorfizáló
már reggel kilenckor ott ülök a fövenyen
rozoga vászonszékemen
két tenyeremmel bal térdemet átkulcsolom
talpamat a jobb térdemre helyezem fejem hátrahajtom
a forró napsütésben hunyt szemmel himbálózom
kívülről is látom és vigyorgok a pózon
de eljátszom

kép | pxhere.com