TÁJKÉP

Mintha végső lenne minden látogatásunk, amit idegen városokban megtettünk; minden bolyongásunk a messzi utcákon mintha az utolsó lenne; mint falusi emberek sietős hazaigyekvése alkonyatkor házak, verandák, csűrök fényei között; mintha a beszédfoszlányok is, amiket meghallottunk valahol, átsétálva, mondjuk, egy réges-régi téren egy délelőtt, vagy egy évekkel ezelőtti délután, mintha ezek is, a házakról visszaverődő ráérős beszéd-zenék egy népes város utolsó üzenetei lennének; fanyar sörök, fagylaltok, cukorral meghintett furcsa sütemények és múltként sötétlő kávék ízei mind-mind az elmúlást hordozzák bennünk; napilapok vagy könyvek, amiket egy márványkút peremének dőlve lapoztunk valahol, az utolsó ébren töltött óra emlékeként hatnak életünk árnyai alatt. Mert létünknél erősebb a világ. A világ megsemmisíti az emberi nagyságot, és eltünteti az emlékét is annak, aki élt. Nyűvekjárta test középkori ábrázolásokon a halál. A halál: vereség. A halott fekszik a sírjában: legyőzték. Magamnak mondom: hol van a márványkút, aminek nekidőltél? Hova lettek a ráérős beszéd-zenék? A szónak sincs foszlánya már; és nincs mintha; bizony, bizonyos, bizonyosan nincs ,,mintha”; ,,falusi emberek sietős hazaigyekvése” van – ezt szoktam látni is – reménytelen buszokban állva vitetik magukat. Mi van még? A temető helyén a Lehel piac van; nyári napokon hat emeletnyi magasságban kötélen a Strószmejer tanár úr járkál két bérház között; tavasszal nénikék csereberélik a virághagymákat és a tél idején fűrészporban dédelgetett gumókat; megméretnek a krumpliszsákok ősszel, hatalmas bajszú cica ül az egyiken. Szombaton délben a kidobált déligyümölcsös kartondobozok hegyeit bámulom – Korfu, Modena, Nápoly – mediterráneum a bódék mögötti halottak földjén Pesten; illő módon fekete fürdőruhák és napernyők (váltakozva narancsvörös és berlini kék csíkokkal); a fürdőruhákban urak és hölgyek, szalmakalapban cigarettáznak a napernyők alatt; az egész társaság megszokott, szinte állandósult örömmel társalog; piros, narancssárga és zöld színű italok fogynak; távolabb autók parkolnak a talajba hengerelt köveken.

kép | Fortepan / Urbán Tamás