SZENTJÓBI SZABÓ LÁSZLÓ MŰVÉRŐL

A KERT NAGYVÁRADON

Az én oskolámnak ablaka a kertre szolgál, mely az előtt a paulínus atyáké volt. Sok benne az egészséges berzenczei szilva, lágy körtvély, és telelő almafák. Amott az aszaló végébe a több kopasz fák között tündöklik egy kis terepély baraczkfa, első virágaival az egész kertet biztatván. A szilva és körtvélyfák tarkázzák félig kinyílt bimbójokkal az ágakat, és a pázsit zöldűl szemlátomást. Gyakran, midőn oskolai porral eltelvén békességes tűrésemmel tusakodnám; az ablakon tekintek ki, és a fél-eleven természetnek látása megvídítja az én lelkemet. – Jó isten! mikor jön el az az idő, hogy a csendes magánosságnak karjai között, kertem fáinak árnyékába nyúgodván, éljek az élet gyönyörűségével, és tégedet a te munkáidba imádjalak.

Talán másról kellene beszélni, egy múzeumról esetleg, hol az ablakok egy lenti térségre nyílnak, hová lebámul a képekért idejött látogató is, szélfújta térségre néz, majd visszafordul, a falakon sötétlenek vagy éppen ragyognak a képek, „Micsoda egy világ ez itt!” mormogja, tévednek a strukturalisták, kompozíción kívüli mozzanatokat igenis helyénvaló dolog belevinni a mű értelmezésébe, egy csésze teát mondjuk, gőzétől más lesz Kosztolányi, máshogyan elmúló minden vers, a dolgok pedig egyáltalában nem azonosak önmagukkal, őket mesélni kell, elfújni lassan, mondani a tisztelet és a minden iránti megértés módján, Mondrian négyzeteit vagy Kandinsky nem-négyzeteit például, aláfestésként szinte, a vízcsapódás zajaival.

Ehhez a szöveghez is hozzáfogni csak óvatoskodva, köhögve tisztelettel, mert régi, több mint kétszáz éves – a paulínus atyák kertjének nézéséről szól, mi tagadás, fura egy téma éppen – Szentjóbi Szabó László, mára már elfeledett költő írta. Egy költő írta, tizenkilenc évesen, halála előtt kilenc évvel – öregen tehát –, amikor Nagyváradon tanítóskodott, 1786-ban, vagy akörül, sírja nincs neki, meg az oskola sincs már, s a paulínus atyák sem járnak a kertben többé.

ájult bűz

Folytatni kellene azzal, hogy szilvát sem aszalnak arrafelé, a körte- és almafák helyén lakótelep van bizonyára, lepusztult panelek, meg szemét, meg a benzinnek az a különös, szinte ájult bűze, mit Pesten is érezni nyáron, ha bedugul a Körút, és lerohadnak az autók az Oktogonnál.

Képzelem az atyákat, fújom a füstöt. Kapálnak, metszenek, kéregkaparóval vakarják a fákat, gyümölcsöt aszalnak, pálinkát főznek, elütik az időt, aztán halnak, elmennek sorban a föld alá. 1786 áprilisában, vagy akörül, a nagyváradi oskola-kertben, fél-eleven tájban barackfa virágzott, látszott az ablakon át a fű, a zöld pázsit s a virágzó fa, békességes türelemmel nézhetően, vagy csak úgy odaképzelve, az öregkort is, nyugodt árnyékaival, „az ember nem komoly tizenhét évesen”, és tizenkilenc évesen sem, és mondhatjuk tovább, mert semmi sem az, aminek látszik, minden csak nézés és visszafordulás ezen a földön.

kép | vecteezy.com