MÉGIS AGYAGBÓL LETTÜNK?
MAGYAR CSALÁDI KALENDÁRIUM [1986 február]
Angyalok hozták Jeruzsálemből. Egyenesen ide, Prágába, itt is a zsidónegyed szélére. Sztáronovoje vagy Altneu. Régiúj – így nevezik. Mint a Bibliát: Ó- és Újszövetségnek. De ez templom, tehát maga a Lélek. Zsinagóga. Az utcának – ahol Franz Kafka is lakott – ez az utolsó háza. Közel a Moldva, és november van: sirály pihen a tetején.
„Régiúj” – mondják a prágaiak, nekem, a budapestinek, inkább csak régi. „Kicsinagy” – teszem hozzá magamban, miután néhány lépéssel körüljártam. Volt idő – biztosan –, hogy legalább Jom Kippurkor – Hosszúnapon – szűk is lehetett. A veszprémi Szent György-templom vésett köve: „A küszöbre ne üljetek!” – talán itt is jól jött volna. Most szinte tágas. Hiszen csak mi vagyunk itt: én és a csend. A nénike, aki beeresztett, elment.
Így hát leülök egy padra, és nézem a csendet.
Több mint négyszáz évnek a hallgatását, a mindenen túljutottak csendjét figyelem, gótikus boltívek alatt egy parányi katedrálisban, a Földön.
Ülök az időben. Vérem oxigént szállít s kettőződnek génjeim ismeretlen óramű által vezetve.
esőért szárazságban
1573-ban Nicolsburgból jött ide egy rabbi, egy szent ember, sírja a szomszédos temetőben van. Löw rabbi – hiszen Róla beszélek most – erről a helyről fohászkodott a „kimondhatatlan nevű” Úrhoz kenyérért éhínségben, esőért szárazságban és nyugalomért a közösség üldöztetése idején.
Egy éjszaka – a legenda szerint – Löw rabbi lement a folyóhoz, hogy agyagból embert formáljon, és a papírra írt varázsszót, a „Kimondhatatlan nevet”, szájába csúsztatva életre keltse. Így született meg Gólem, a bibliai Teremtés kései allegóriája. Gólem segített az embernek: fát vágott, követ hordott, tüzet rakott. Amikor a rabbi látta, hogy Gólem már eleget élt, visszaalakította azzá, ami volt: agyaggá. Az agyagot ládikába tette és felvitte a Régiúj zsinagóga padlására. Attól kezdve senki sem mehetett fel oda. Nem is járt ott senki, csak egy riporter. Ő is több mint háromszáz évvel később. Egon Erwin Kisch nem látott semmit, mert a padláson sötét volt. Csak a por köhögtette, a régmúltat befedő por.
„S száz lépésre a temető…” A „legendák temetője”, ahogy Móra Ferenc nevezte.
Állok az elmúlás gyönyörű kertjében. Kicsi kertben, hiszen életünk se nagy, de időtlenben, mert falai közül kirekesztődik minden gondolat. Csak az eltűnődő megnyugvás maradhat itt. A tűnődés kertje ez: az embert összeszorítja az élet értelmének titka. Pedig kintről autók zaja hallatszik – a város közepén vagyunk –, útitáskám nyakamban, mégis, mintha nem én lennék már, mintha egy Zilahy-kép lenne: pasztellben sötétkékek és sötétbarnák, két fiatal árny, egy angyal, fák: Zsidó temetőben.
Löw rabbi sírköve magas. Azért ilyen, mert a rabbi nem fekszik alatta, hanem ül. Lábánál két gyertya világít, térdén könyv nyugszik. Lapozza: a „Kimondhatatlan” nevét keresi. Így mondják: ha véget ér a világ, egyik tanítványa majd eljön, megkopogtatja a követ, és beszól: „Bölcs rabbi, a titok megoldódott!” És ekkor Löw ben Bezalel becsukja a könyvet, elfújja a gyertyákat és kijön mosolyogva.
De most még olvas, hiszen én is itt vagyok, zsebemben cigarettám, fejemen kalap. Kavicsot teszek a kőlapra.
Mindezek csak most jutnak eszembe, hogy látom, a könyvtáros néni asztalomra tette a könyvet, Graham Cairns-Smith professzor írását az élet eredetéről. „Az élet eredetének Gólem-hipotézise” – így nevezik az elméletet, ami e könyvben olvasható.
kozmikus sugárzás
Négy és fél milliárd éve, amikor a Föld létrejött, még nem volt víz és nem volt levegő. Később kialakult az ősóceán és az ősatmoszféra, de az élet még nem. Az ősatmoszféra – ma így tartják – semleges volt. Tehát nem oxidatív, mint ma, és nem reduktív, mint ahogy korábban gondolták. Főleg nitrogénből, szén-dioxidból és vízgőzből állt. A kozmikus sugárzás is nagyon erős lehetett – nem alakult még ki a védő ózonréteg, mert szabadon oxigén sem volt. A sugárzó energiák és a villámlások hatására kémiai reakciók indultak be, sokféle és egyre bonyolultabb molekulák keletkeztek. Őket az esőzések bemosták az óceánba. Így évmilliók alatt az ősóceánban nagyon sok szerves molekula halmozódhatott fel. Közben a világűrből is jelentős mennyiségű szerves anyag érkezett meteoritok és becsapódó üstökösök révén. Oró professzor Houstonban kiszámította, hogy ez a tömeg több százmilliószor milliárd tonna volt. Ezen anyagok között sok ciánvegyület, formaldehid és ammóniaszármazék lehetett. Ezek az ősóceánban egymással reagáltak, és aminosavakat, cukrokat és más, az élet szempontjából fontos molekulákat hoztak létre. Az óceán parti részein, vízmosásokban agyagásványok, szilikátok gyűltek össze. Ezek a kristályok replikatívak.
Ez azt jelenti, hogy önmagukat megsokszorozzák, „szaporodnak”, ha van jelen építőkő: elemi kristály. Ha egy úgynevezett kristályhiba megjelenik, ez az „utódokban” is pontosan úgy ott lesz. Replikatív agyagásvány gének – mondhatjuk róluk, hiszen a szerkezetükben hordozott információ az, amit „utódaikba” átörökítenek. Az agyagásványok mást is tudnak: katalizálni. Felületükön sokkal gyorsabban játszódnak le a kémiai reakciók, mint rajtuk kívül. Az élet eredetének Gólem-hipotézise szerint az első földi élőlények agyagásványgének voltak. Az önreprodukáló és katalitikus agyagásványgének baktériumnyi mikro-gömbökbe záródhattak – ezt napjainkban már kísérletesen is igazolták. Ezek a képződmények, „őseink”, az életükhöz szükséges energiát a napfényből nyerhették. Félvezetőalapú kis napelemek: így is tekinthetjük e kis agyagstruktúrákat.
Tehát mégiscsak agyagból lettünk? Olyan szép ez a gondolat, hogy lehunyt szemmel tűnődöm róla.