ESTI TŰNŐDÉS FELHŐKRŐL – PEST ÉS BUDA KÖZÖTT
MAGYAR CSALÁDI KALENDÁRIUM [1987 július]

A világ széle sétálva is csak tíz perc innét a Hegedűs Gyula utcából, ahol lakom. Esténként, ha tiszta az idő, néha kimegyek a világ széléhez, nézelődni kiállok peremére a Földnek. A hely a Margit-hídon van, a pesti oldalán, az Országház felőli részen, nagyjából ott, ahol véget ér a Duna, s kezdődik a rakpart. A napszak is fontos, mert a világ széle este érkezik ide. Este, mikor a hídon már sötét van, de a Körút fénylik, égnek az utcai lámpák, világítanak a kirakatok, az ablakokon átszűrődik az otthonok fénye. Játékok fénylő völgye innét a Körút. Felhúzós játékvillamosok, játékautók futnak ki-be, mesebeli figurák, játékemberek sietnek kétoldalt, megszerzett csomagjaikkal. Az autók piros és fehér lámpái, a villamosok belső világítása s az utasok kirajzolódó alakjai, már-már mint az életben, oly valódiak. S micsoda pompás szegélyezői e látványnak a házak! Eklektikájukkal méltán keretezik ezt a mesét, s adják hozzá azt, ami a játék lényege – a halált. Mint ez a ház is itt bal oldalt, ez a nagy szürke játékkocka, süveges tornyával, mint eredetije a fotográfián, mikor a Margit-híd a folyóba zuhant. Ha felrázom, lassan hull a hó. Ablakpárkányra, tetőre, toronyra, kezemre… így, eddig a házak tetejéig tart a Föld, s onnét, a sötétlő végtelen. A világ peremén állok. Előttem a fénylő völgy és környéke: gyermekkorom utcái; az egykor Falk Miksáról nevezett, szélén a Luxorral, ahol édesanyám feketébe mártott kockacukrot dugott a számba, s az állatkereskedés – Latinovits itt vásárolt két madarat a filmen, és Korda bácsi töltőtoll üzlete; a Pozsonyi út a trafikkal s a szűccsel, kirakatában igazi leopárd, a kis kápolna az angol-udvaros házban, ahol Villányi Pista lakott, egykor… mögöttem a víz, melyet most megérint az égbolt s kétoldalt ráhajol a házak tetejére, hogy befejezze a Föld pereméről rajzolt képet.
a világ peremén
… „Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek, / Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.” A nehézkedés törvénye – létünknek határt ő szab, emlékeinket vissza-vissza ő tereli. Az élet is hozzá idomult, formát az élőlényeknek ő adott. Gravitáció, ismeretlen vonzereje a tömegnek, a Földnek. Tóth Árpád verse nekem mégis a felhőket juttatja eszembe. Az Archimedes-törvény – hiszen ez szólt a költészet nyelvén – különösen szimbolikus itt, a világ peremén. A nehézkedés ellen küzdő felhajtóerő – hasonmása ő az emberi vágynak: elszakadni az árnyékvilágtól. Nem egészen, hiszen végül a kő is lesüllyed, csak annyira, amennyire innét a hídról visszatekintve lehet – hogy benne, de kívüle. Mint a felhők.
Láttam az éjjeli látomásban, hogy íme, az ég felhőin valaki közeledik. (Dán. 7:13) Von Hoerner csillagász 1973-ban – a földönkívüli értelmes lényekkel való kapcsolatfelvétel lehetőségeiről szólván – ezt a furcsa kérdést tette fel: Where is everybody? Hol van mindenki? John Ball, a Harward Egyetem egyik rádiócsillagásza 1980-ban az American Scientistben így írt: Jelenlegi világképünk valószínűsíti, hogy vannak fejlett civilizációk a galaxisban. Az is valószínű, hogy számukra a velünk való kapcsolatfelvétel könnyű. Hát akkor, miért nem csinálják? 1982-ben egy itthoni napilapból vágtam ki a következő hirt: Újabb rejtélyes felhőt találtak – A wyomingi egyetem tudósai magaslégköri ballonkísérletek során felfedeztek egy második rejtélyes felhőt, amely a japánok által január végén észlelt elsőnél jóval nagyobb magasságban kering… Igen, itt valahogy mindig ilyen sorrendben jutnak eszembe a dolgok: a leszakadt Margit-híd után Tóth Árpád kőhajítós verse, aztán a kérdések s végül a felhők. Köztük van persze a Fred Hoyle kitalálta Fekete Felhő, ez a gondolkodó, mesebeli fantom is. Meg C. Sagannak, a Cornell Egyetem csillagászprofesszorának egy cikke a csillagközi felhőkben lehetséges életről, aztán ismét Hoylenak és egy furcsa nevű csillagásznak, Wickramasinghenek szigorúan tudományos könyve az Életfelhőről. Lehet, hogy a csillagközi élet felhő formájú? Miért ne? Hiszen a miénk is az – ahogy Jób mondja: Gondold meg: életem csupán egy lehelet… mint felhő, tovaszáll, eltűnik a távolban.
a felhőbe öltözött Úr
A jezsuita Xavier Léon-Dufour atya szerint a felhők az isteni jelenlét misztériumát szimbolizálják. Lehelete füstölgő felhő volt, / szájából pusztító tűz lövellt, / [izzóvá tette a parazsat]. / Lehajtotta az egeket és leszállt, / lába sötét felhőn nyugodott. / Kerubtól hordozva szállt tova, / a szelek szárnyán suhant. / Köntöse: sötétség, amely körülfogta, / öltözéke: sötét víz, sűrű felhő. (Zsolt. 10) Monumentális és apokaliptikus kép ez a felhőbe öltözött Úrról, aki azonban szelíd atyaként is megjelenik, biztonságot adóan haladva a nép előtt, időnként beszélgetve. Az Úr nappal felhőoszlopban haladt előttük, hogy mutassa az utat, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nekik. Mikor belépett a sátorba, a felhőoszlop leereszkedett és megállt a sátor bejáratánál, amíg az Úr Mózessel beszélt. (Kir.13:21,33:9.) Keresetlenségükben külön is hitelesek a feljegyzések a tereket betöltő felhőről. Amikor a papok kiléptek a szentélyből, történt, hogy a felhő betöltötte az Úr templomát, annyira, hogy a papok a felhőtől nem tudtak bemenni ellátni a szolgálatot. Akkor a felhő borította be a találkozás sátrát és az Úr dicsősége betöltötte a hajlékot. Mózes nem léphetett be a találkozás sátrába, mivel a felhő behatolt oda és azúr dicsősége betöltötte a hajlékot. (Kir. 8:10,11) A legizgalmasabb leírást Ezékiel prófétánál találjuk (vannak, akik szerint Ezékiel itt űrhajósokkal történt találkozását írja le – Kondor Béla ezt megfestette – ne felejtsük el, hogy egy több mint 2500 évvel ezelőtt élt ember írását olvassuk!): Körülnéztem, s lám, az égbolton, amely a kerubok feje fölött volt, mintha zafírkő lett volna, s olyasvalami látszott fölöttük, mint egy trón. Ekkor így szólt a fehér ruhába öltözött emberhez: „Menj a kerubok alatt levő kerekek közé, végy tele marokkal a kerubok alatt levő parázsból, és hintsd a városra!” S a szemem láttára odament. (A kerubok a templom jobb oldalán álltak, amikor az ember bement, és a felhő betöltötte a belső udvart. Az Úr dicsősége a kerubokról a templom küszöbéhez szállt, a templom tele lett a felhővel, és az udvart betöltötte az Úr dicsősége ragyogásával. A kerubok szárnyainak csattogása a külső udvarig hallatszott, mint a mindenható Isten hangja, amikor beszél.) Akkor ezt a parancsot adta a fehér ruhába öltözött embernek: „Végy tüzet a kerubok közt levő kerekek közül!” Erre az odament és megállt a kerék mellett. A kerub kinyújtotta kezét a kerubok között levő tűz felé, vett belőle, és a fehér ruhába öltözött ember kezébe adta. Az elvette és kiment. Akkor azt láttam, mintha a keruboknak emberi kezük lett volna a szárnyuk alatt. Megfigyeltem: Négy kerék volt a kerubok mellett, mindegyik kerék egy kerub mellett, s a kerekek úgy ragyogtak, mint a krizolit. Úgy látszott, hogy mind a négy egyforma, s mintha az egyik kerék a másikban lett volna… Amikor a kerubok járkáltak, a kerekek haladtak mellettük, amikor a kerubok fölemelték szárnyukat, hogy fölemelkedjenek a földről, a kerekek ottmaradtak mellettük… (Ezek. 10:1-17) Miféle motorok zúgását vélhette Ezékiel a kerubok szárnycsattogtatásának? S mi ez a felhő, mely megint betölt mindent s azután ragyogni kezd? Mindenesetre az biztos, hogy Ezékiel próféta nem változtatott meg semmit, azt írta le, amit látott, bár semmit sem értett az egészből. Mentegetődzik: „a szemem láttára” és „megfigyeltem”, mintha csak ezt üzenné: nem értem, csak látom. Fejtsétek meg ti!
Titokzatos dolog az ősi emlékezet. Pedig bennünk van. Génjeinkben őrizzük az időt, az emberiség történetét. Mindent. Nagyjából ezt mondta Platón is. Csakhogy, ezek a gének hallgatagok. Tudják, amit tudnak, de titkolják. Talán csak a lámakolostorok csöndje az, amiben megszólalnak, de európai vagy amerikai fülnek sehol és soha. Kivéve talán egy-két művészt. A nagyokat. De nekik nincs hitelük. Marad az arisztotelészi út, vagyis az érzékek révén nyert tapasztalatokkal szerezhető tudás. Az örökké hiányos megoldás.
A Föld peremén állok és nézem az estét. A Körutat, a csillámló apró dolgokat, a házakat, otthonaink fényét, az eget, mely féltőn borul az egészre, s az égen át a csillagközi tér felhőit képzeletem idefesti a Duna fölé. Jób vagyok. Panaszkodni van okom elég. Gombafelhőkről például. Arról, hogy alig tud valamit, s azt sem érti a világ. Köd homályosítja látásunk, látásom, mikor most elindulok hazafelé, ki tudja azt, még hány év felé, Vagy érted tán, mint lebegnek felhői, / a mindentudó mester e csodás remekei? (Jób 37:16)