Hidvégi Máté

ESTI TŰNŐDÉS FELHŐKRŐL – PEST ÉS BUDA KÖZÖTT

MAGYAR CSALÁDI KALENDÁRIUM [1987 július]

ESTI TŰNŐDÉS FELHŐKRŐL – PEST ÉS BUDA KÖZÖTT

A világ széle sétálva is csak tíz perc innét a Hegedűs Gyula utcából, ahol lakom. Esténként, ha tiszta az idő, néha kimegyek a világ széléhez, nézelődni kiállok peremére a Földnek. A hely a Margit-hídon van, a pesti oldalán, az Országház felőli részen, nagyjából ott, ahol véget ér a Duna, s kezdődik a rakpart. A napszak is fontos, mert a világ széle este érkezik ide. Este, mikor a hídon már sötét van, de a Körút fénylik, égnek az utcai lámpák, világítanak a kirakatok, az ablakokon átszűrődik az otthonok fénye. Játékok fénylő völgye innét a Körút. Felhúzós játékvillamosok, játékautók futnak ki-be, mesebeli figurák, játékemberek sietnek kétoldalt, megszerzett csomagjaikkal. Az autók piros és fehér lámpái, a villamosok belső világítása s az utasok kirajzolódó alakjai, már-már mint az életben, oly valódiak. S micsoda pompás szegélyezői e látványnak a házak! Eklektikájukkal méltán keretezik ezt a mesét, s adják hozzá azt, ami a játék lényege – a halált. Mint ez a ház is itt bal oldalt, ez a nagy szürke játékkocka, süveges tornyával, mint eredetije a fotográfián, mikor a Margit-híd a folyóba zuhant. Ha felrázom, lassan hull a hó. Ablakpárkányra, tetőre, toronyra, kezemre… így, eddig a házak tetejéig tart a Föld, s onnét, a sötétlő végtelen. A világ peremén állok. Előttem a fénylő völgy és környéke: gyermekkorom utcái; az egykor Falk Miksáról nevezett, szélén a Luxorral, ahol édesanyám feketébe mártott kockacukrot dugott a számba, s az állatkereskedés – Latinovits itt vásárolt két madarat a filmen, és Korda bácsi töltőtoll üzlete; a Pozsonyi út a trafikkal s a szűccsel, kirakatában igazi leopárd, a kis kápolna az angol-udvaros házban, ahol Villányi Pista lakott, egykor… mögöttem a víz, melyet most megérint az égbolt s kétoldalt ráhajol a házak tetejére, hogy befejezze a Föld pereméről rajzolt képet.

a világ peremén

… „Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek, / Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott.” A nehézkedés törvénye – létünknek határt ő szab, emlékeinket vissza-vissza ő tereli. Az élet is hozzá idomult, formát az élőlényeknek ő adott. Gravitáció, ismeretlen vonzereje a tömegnek, a Földnek. Tóth Árpád verse nekem mégis a felhőket juttatja eszembe. Az Archimedes-törvény – hiszen ez szólt a költészet nyelvén – különösen szimbolikus itt, a világ peremén. A nehézkedés ellen küzdő felhajtóerő – hasonmása ő az emberi vágynak: elszakadni az árnyékvilágtól. Nem egészen, hiszen végül a kő is lesüllyed, csak annyira, amennyire innét a hídról visszatekintve lehet – hogy benne, de kívüle. Mint a felhők.

engin akyurt gjilnne hfg unsplash

Láttam az éjjeli látomásban, hogy íme, az ég felhőin valaki közeledik. (Dán. 7:13) Von Hoerner csillagász 1973-ban – a földönkívüli értelmes lényekkel való kapcsolatfelvétel lehetőségeiről szólván – ezt a furcsa kérdést tette fel: Where is everybody? Hol van mindenki? John Ball, a Harward Egyetem egyik rádiócsillagásza 1980-ban az American Scientistben így írt: Jelenlegi világképünk valószínűsíti, hogy vannak fejlett civilizációk a galaxisban. Az is valószínű, hogy számukra a velünk való kapcsolatfelvétel könnyű. Hát akkor, miért nem csinálják? 1982-ben egy itthoni napilapból vágtam ki a következő hirt: Újabb rejtélyes felhőt találtak – A wyomingi egyetem tudósai magaslégköri ballonkísérletek során felfedeztek egy második rejtélyes felhőt, amely a japánok által január végén észlelt elsőnél jóval nagyobb magasságban kering… Igen, itt valahogy mindig ilyen sorrendben jutnak eszembe a dolgok: a leszakadt Margit-híd után Tóth Árpád kőhajítós verse, aztán a kérdések s végül a felhők. Köztük van persze a Fred Hoyle kitalálta Fekete Felhő, ez a gondolkodó, mesebeli fantom is. Meg C. Sagannak, a Cornell Egyetem csillagászprofesszorának egy cikke a csillagközi felhőkben lehetséges életről, aztán ismét Hoylenak és egy furcsa nevű csillagásznak, Wickramasinghenek szigorúan tudományos könyve az Életfelhőről. Lehet, hogy a csillagközi élet felhő formájú? Miért ne? Hiszen a miénk is az – ahogy Jób mondja: Gondold meg: életem csupán egy lehelet… mint felhő, tovaszáll, eltűnik a távolban.

a felhőbe öltözött Úr

A jezsuita Xavier Léon-Dufour atya szerint a felhők az isteni jelenlét misztériumát szimbolizálják. Lehelete füstölgő felhő volt, / szájából pusztító tűz lövellt, / [izzóvá tette a parazsat]. / Lehajtotta az egeket és leszállt, / lába sötét felhőn nyugodott. / Kerubtól hordozva szállt tova, / a szelek szárnyán suhant. / Köntöse: sötétség, amely körülfogta, / öltözéke: sötét víz, sűrű felhő. (Zsolt. 10) Monumentális és apokaliptikus kép ez a felhőbe öltözött Úrról, aki azonban szelíd atyaként is megjelenik, biztonságot adóan haladva a nép előtt, időnként beszélgetve. Az Úr nappal felhőoszlopban haladt előttük, hogy mutassa az utat, éjjel pedig tűzoszlopban, hogy világítson nekik. Mikor belépett a sátorba, a felhőoszlop leereszkedett és megállt a sátor bejáratánál, amíg az Úr Mózessel beszélt. (Kir.13:21,33:9.) Keresetlenségükben külön is hitelesek a feljegyzések a tereket betöltő felhőről. Amikor a papok kiléptek a szentélyből, történt, hogy a felhő betöltötte az Úr templomát, annyira, hogy a papok a felhőtől nem tudtak bemenni ellátni a szolgálatot. Akkor a felhő borította be a találkozás sátrát és az Úr dicsősége betöltötte a hajlékot. Mózes nem léphetett be a találkozás sátrába, mivel a felhő behatolt oda és azúr dicsősége betöltötte a hajlékot. (Kir. 8:10,11) A legizgalmasabb leírást Ezékiel prófétánál találjuk (vannak, akik szerint Ezékiel itt űrhajósokkal történt találkozását írja le – Kondor Béla ezt megfestette – ne felejtsük el, hogy egy több mint 2500 évvel ezelőtt élt ember írását olvassuk!): Körülnéztem, s lám, az égbolton, amely a kerubok feje fölött volt, mintha zafírkő lett volna, s olyasvalami látszott fölöttük, mint egy trón. Ekkor így szólt a fehér ruhába öltözött emberhez: „Menj a kerubok alatt levő kerekek közé, végy tele marokkal a kerubok alatt levő parázsból, és hintsd a városra!” S a szemem láttára odament. (A kerubok a templom jobb oldalán álltak, amikor az ember bement, és a felhő betöltötte a belső udvart. Az Úr dicsősége a kerubokról a templom küszöbéhez szállt, a templom tele lett a felhővel, és az udvart betöltötte az Úr dicsősége ragyogásával. A kerubok szárnyainak csattogása a külső udvarig hallatszott, mint a mindenható Isten hangja, amikor beszél.) Akkor ezt a parancsot adta a fehér ruhába öltözött embernek: „Végy tüzet a kerubok közt levő kerekek közül!” Erre az odament és megállt a kerék mellett. A kerub kinyújtotta kezét a kerubok között levő tűz felé, vett belőle, és a fehér ruhába öltözött ember kezébe adta. Az elvette és kiment. Akkor azt láttam, mintha a keruboknak emberi kezük lett volna a szárnyuk alatt. Megfigyeltem: Négy kerék volt a kerubok mellett, mindegyik kerék egy kerub mellett, s a kerekek úgy ragyogtak, mint a krizolit. Úgy látszott, hogy mind a négy egyforma, s mintha az egyik kerék a másikban lett volna… Amikor a kerubok járkáltak, a kerekek haladtak mellettük, amikor a kerubok fölemelték szárnyukat, hogy fölemelkedjenek a földről, a kerekek ottmaradtak mellettük… (Ezek. 10:1-17) Miféle motorok zúgását vélhette Ezékiel a kerubok szárnycsattogtatásának? S mi ez a felhő, mely megint betölt mindent s azután ragyogni kezd? Mindenesetre az biztos, hogy Ezékiel próféta nem változtatott meg semmit, azt írta le, amit látott, bár semmit sem értett az egészből. Mentegetődzik: „a szemem láttára” és „megfigyeltem”, mintha csak ezt üzenné: nem értem, csak látom. Fejtsétek meg ti!

zbynek burival 8izg31exkks unsplash

Titokzatos dolog az ősi emlékezet. Pedig bennünk van. Génjeinkben őrizzük az időt, az emberiség történetét. Mindent. Nagyjából ezt mondta Platón is. Csakhogy, ezek a gének hallgatagok. Tudják, amit tudnak, de titkolják. Talán csak a lámakolostorok csöndje az, amiben megszólalnak, de európai vagy amerikai fülnek sehol és soha. Kivéve talán egy-két művészt. A nagyokat. De nekik nincs hitelük. Marad az arisztotelészi út, vagyis az érzékek révén nyert tapasztalatokkal szerezhető tudás. Az örökké hiányos megoldás.

A Föld peremén állok és nézem az estét. A Körutat, a csillámló apró dolgokat, a házakat, otthonaink fényét, az eget, mely féltőn borul az egészre, s az égen át a csillagközi tér felhőit képzeletem idefesti a Duna fölé. Jób vagyok. Panaszkodni van okom elég. Gombafelhőkről például. Arról, hogy alig tud valamit, s azt sem érti a világ. Köd homályosítja látásunk, látásom, mikor most elindulok hazafelé, ki tudja azt, még hány év felé, Vagy érted tán, mint lebegnek felhői, / a mindentudó mester e csodás remekei? (Jób 37:16)

kép | unsplash.com