HIDEG SZÉLBEN
HORGAS BÉLA VERSÉHEZ
DE HŐ ÉS ÁTKAROLÁS TERÉN
Mentünk hideg szélben a hegyen át
mondtam rád adom bordó pulóverem
öleljen át (öleljen át) és
takarómat is együtt velem
mentünk május délelőtt volt
a Kis-sváb-hegy déli oldalán
egymás oldalán s hogy még
egyértelműbb legyen
le sem vetettem úgy adtam rád
a pulóverem
hát mit mondhatok öreg darab
de hő és átkarolás terén
a történet amit te meg én görgetünk
gondoltam de semmit se mondtam
de dőltem testtel is hozzám dőltél
a betonjárda kockái mentén ismeretlen
gombostűfejnél alig nagyobb lilák
izzottak pitypang-gömbök alatti mélyben
mentünk hideg szélben a hegyen át.
Kimondani a kimondhatatlant, elérni az elérhetetlent, ez minden költő vágya, ami természetesen sohase teljesülhet be, mert ha eléred, megszűnik az elérhetetlensége, és ha ki tudod mondani, többé már nem kimondhatatlan, vagyis értelmetlen lesz az egész; az a kis sömmi, ami a remekművet megkülönbözteti az iparosmunkától, eloszlik, valóban semmivé válik, üresség marad a helyén, körötte rímek – vagy rímtelenségek – gépies kopogása.
minden pátosztól mentes
Az az igazi költő, aki a forma csapdájába tudja zárni – madarat a kalitkába – a torokszorító érzést, amire nincs magyarázat, de ami már akkor elfogja az olvasót, amikor még nem gondolkozik el Burns (Weöres zsenialitásából magyarul kockássá lett) takarója és a Skót-felföld metamorfózisán HB versében, ahol bordó pulóverré és a Kis-sváb-hegy déli oldalává lényegülnek; amikor még nem próbálja boncolgatni, hogy milyen érzelmi gazdagságot, testi-lelki összetartozást, meghittséget képes sugallni a minden pátosztól mentes hő és átkarolás terén meghatározás; nem tart még ott, hogy felismerje, mennyi asszociáció tapad a HB által olyannyira kedvelt hő szóhoz, ami sokkal tágabb és dúsabb jelentésű, mint a meleg vagy a forró; és azt sem ismeri még fel (csak érzi), hogy lüktet a versben, az itt-ott aritmiásan dobbanó váratlan vagy éppen elmaradt rímekben (amelyek akkor is visszacsengenek a fülében, ha nincsenek is leírva) a szív!
És az áthallások is később jönnek elő (mert nemcsak a hideg szél, a takaró és az ölelés van, hanem a rét mellett a hegy is, John Anderson hegye, és azok a gombostűfejnyi titokzatosan izzó lilák talán Apollinaire kikericsei (vagy hangaszálai?) csak később, sokadszorra, hogy mindez nem idézet, nem átköltés, nem parafrázis, és nem is hommage; a költészet egy bizonyos szint fölött szerves része lesz az életünknek, a teremtett világnak – és az ige testté lőn, ahogy János írja evangéliumában, és ilyként lehet tárgya egy másik költeménynek.
…és amikor még mindezt nem próbáljuk meg kibogozni, elemezni és értelmezni, csak hagyjuk átfolyni magunkon a verset, már akkor eldől, hogy a benne lévő kimondhatatlan a mi történetünk is, amit te meg én görgetünk, ha megyünk hideg szélben a réten, a hegyen, az úton, a hídon, a léten át.