HIBRIDEK KORA

Tallár Ferenc esszéjéhez^[1]

A plágiumbotrányok idejét éljük, s ha ez nekünk, magyaroknak vigasz: lassan alig találunk magunk körül olyan európai országot, ahol ne került volna napvilágra egy-egy politikus zavaros körülmények között szerzett diplomája, doktori fokozata. Most tekintsünk el az effajta ügyekben masszívan jelenlévő politikai hátsó szándékoktól, és fordítsuk figyelmünket a jóval érdekesebb jelenségre, hogy az eredetiség hiányának panasza éppen abban a korban látszik felerősödni, amelyben az átlagos filozófiai műveltséggel rendelkező embertársaink számára is evidencia: az utánzat és a szimulákrum (Baudrillard) végérvényesen legyőzte az eredetit és az egyedit. Ha ez így van, önkéntelenül is felmerül a kérdés, hogyan vádolható valaki plágiummal, mikor kivesztek az eredeti és a nem eredeti megkülönböztethetőségének kritériumai? Hegel már a tizenkilencedik század első felében érzékeli a szerzői autonómia (az eredetiség, az autentikusság) folyamatos erodálódását. Igaz, Hegel inkább a tudományos alkotótevékenység elerőtlenedéséről beszél, s nem a művészi originalitás hiányáról, de érvelésének érvényességét a művészet szférájára is kiterjeszthetjük. A Jogfilozófiában azon morfondírozik, mi az oka, hogy az utóbbi időben egyre-másra jelennek meg matematikai és természettudományos tankönyvek, morálfilozófiai értekezések, az egyedüli igazságra vezérlő „lelki kalauzok”, amelyekből láthatóan hiányzik minden eredetiség, a „szerzőknek” pedig eszük ágában sincs, hogy megnevezzék forrásaikat. Ráadásul az emberek jó része mindezt a legnagyobb nyugalommal veszi tudomásul. Hegel – iróniát sem nélkülöző – válasza, hogy nemcsak az eredeti gondolatok hiányoznak, de voltaképpen igény sincs rájuk.

totális esztétizálódás

Hegel zárt filozófiai rendszere után néhány évtizeddel született Jules Verne meghökkentő fikciós alakja, Nemo kapitány, aki regénybeli funkciója szerint mintha a hegeli történelemfilozófia szellemének applikációja volna, midőn befejezettnek nyilvánítja a világkultúra értékteremtő korszakát, s a Nautilus tengeralattjáró könyvtártermében összegyűjti a szerinte értékesnek minősíthető, illetve archiválásra méltó tudományos művek és műalkotások válogatott korpuszát. Ami az archívumon kívül rekedt, annak fennmaradását már nem tudja és nem is akarja szavatolni. Igazából nem is tekinti veszteségnek, ha a „maradék” semmivé porlik a gonosz kapitalista világ ellen folytatott háborúban – fejti ki rezignáltan megdöbbentő nézeteit a tengeralattjáróra vetődött, és egyik ámulatból a másikba eső művelt európai polgároknak. A techno-anarchista Nemo posztcivilizációs haragfilozófiájától csak egy lépés a posztmodern filozófia és esztétika „gyászjelentés-dömpingje”. Először meghal a szerző, majd a nagy elbeszélés, aztán az autentikus befogadó, végül maga a művészet. Persze, a kulturális élet reprodukciójának kitüntetett szereplői, még a posztmodern filozófia elkötelezett képviselői is úgy vélik, csak félig-meddig haltak meg. Például az olasz filozófus, Gianni Vattimo is inkább csak a művészet szokatlan metamorfózisáról beszél. A neoavantgárd művészet kevésbé totalizáló és kevésbé metafizikai elvek szerint működik, mint a megelőző korok művészete, mondja Vattimo. Az esztétika határainak eltolódása, olykor szinte láthatatlanná válása, mégsem teszi semmissé a kulturálisan értékes és a kulturálisan érték-közömbös, úgynevezett profán tér különbségét. Kétségtelen, az esztétikai tapasztalat hagyományos terei ugyan háttérbe szorultak és megtagadottakká lettek, mert a „(…) koncertterem, a színház, a galéria, a múzeum, a könyv – tehát az esztétikai értékek hordozóinak együttese – új formát vett fel: úgy jelenik meg, mint landart, mint testművészet, mint utcaszínház, mint ’egy adott lakónegyed’ közös színházi munkája. Első pillanatra különösnek tűnhet, hogy Vattimo szerint a neoavantgárd művészet és a hozzá kapcsolódó posztmodern filozófia kevésbé radikális ambíciókkal lép fel, mint hajdanán az avantgárd, amely egy forradalmi jövőre irányuló, szubverzív metafizika szellemében radikálisan tagadta a megelőző korok eszményeit és értékeit. A posztmodern esztétika számára a hagyományos hierarchiák lebomlása nem azt jelenti, hogy a művészet eltűnt vagy érdektelenné vált. Éppen ellenkezőleg: az élet totális esztétizálódása minden dolgot és tettet a művészi érték rangjára emel. De tény, hogy ebből a generálisan esztétizált világból hiányoznak a művészi teljesítmények értékelésének kritériumai. „(…) ebben a perspektívában a műalkotások értékelésének egyik kritériuma éppen az lehet, hogy a műalkotás mennyire kérdőjelezi meg magát a művészet státuszát. Vagy egészen direkt módon és meglehetősen frusztrált szinten – vagy indirekt módon, például az irodalmi műfajok ironizálásával, újraírásával, az idézés poétikájával, vagy éppen úgy, hogy a fényképezést nem a formai hatások megvalósításának eszközeként műveli, hanem egyszerű reduplikációs eszközt lát benne.”

Sokáig sokan gondolták, hogy a Marcel Duchamps-féle ready-made-del a művészet eljutott lehetőségei végső határáig. Az ipari tömegtermelés egy teljesen banális objektuma (wc-csésze) mint múzeumban kiállított műalkotás vagy Mona Lisa elcsúfított nyomatai – legalábbis látszólag – végképp eltörlik a művészet és a mindennapi élet, a művész és a befogadó közötti különbséget. Boris Groys interpretációja szerint Duchamp tudatosan lemondott arról, hogy az általa felhasznált profán tárgyakat átformálja, mivel azt akarta megmutatni, hogy a „tárgy kulturális értékelése másfajta eljárás, mint annak művészi transzformációja. Ha egy kulturálisan értékelt tárgy külső formáját tekintve különbözik a mindennapi élet megszokott tárgyaitól, akkor – egyébként pszichológiailag teljesen érthető módon – az a látszat keletkezik, mintha éppen ez a külső különbség lenne a ’művészi’ objektum és a mindennapi tárgy közötti értékdifferencia alapja.” Duchamps szerint csak akkor tehetjük fel a kérdést, hogy miben áll a művészi innovativitás lényege, ha hajlandóak vagyunk lemondani a könnyen azonosítható külső különbségről. Az eltávolodás után válik láthatóvá, hogy a művész (és művészet) radikalizmusa milyen eszközöket vesz igénybe, hogy új értéket produkáljon, azaz átértékelje a korábbiakat.

hálózati kultúra

Az utóbbi évtizedek innovációja, a kiberművészet és az ettől nem elválasztható online kultúra az alkotás és a befogadás lehetséges módozatainak még a korábbiaknál is zavarba ejtőbb változataival állt elő. A radikális fordulat következményei izgatják leginkább Tallár Ferencet is, amikor arról tűnődik, hogy a jelenségek alapjaiban kérdőjelezik meg kultúra-képzeteinket és -fogalmainkat. Az internetről letölthető könyvek nemcsak a kiadókat, a könyvkereskedést és magát a papíralapú könyvet, mint kézbe fogható, lapozható, borítók közé zárt és így mégiscsak lezárt (individuális tárgyat) teszik feleslegessé, de mindez elvezethet a „(…) kultúra olyan csomópontjainak eltűnéséhez, amelyek a maguk szelektív gyakorlatával, háttérlistáikkal (a folyamatosan raktáron tartott, megvásárolt jogdíjú klasszikusokkal vagy standard művekkel), a sajátjainak tekintett alkotók támogatásával egy kánont érvényesítettek és egy mércét alkalmaztak, kulturális tendenciákat szabtak meg – röviden: ápolták, továbbvitték és megújították egy kultúra hagyományösszefüggéseit.” Jól tudjuk persze, hogy sokan üdvözlik ezt a fejleményt, mert az arisztokratikus könyvkultúra (és az egyértelműen szabályozott írásbeliség) eltűnését összefüggésbe hozzák a poszt-orális demokratikus és népi kultúra újjászületésének lehetőségével. Számukra a „(…) metafizikai képzeteket keltő gömb kultúránk soha el nem ért, de mindig megcélzott ideálja (…)” egy meghaladható, átmeneti szakasz a kulturális szféra autopoietikus rendszerében, s abban reménykednek, hogy a Hálózat-kommunikáció nemcsak a mindennapi életben, hanem a művészetben, illetve a politikai mozgalmakban is emancipatorikus erővel rendelkezik. A Hálózat nemcsak a cenzort, a szerkesztőt, a kiadót iktatja ki, de minden felhasználót automatikusan alkotónak tekint. Ezt a felszabadító erőt látja megtestesülni a hálózati kultúrában Pierre Lévy is, amikor azt írja: „aki részt vesz a hipertext strukturálásában olyanformán, hogy követi az értelem hajlatainak lehetőségekkel kipontozott nyomait, az már olvasónak tekintendő. Szimmetrikusan: aki aktualizálja az útvonalat, ahol a tárolt dokumentumnak ilyen vagy olyan aspektusa manifesztálódik, már részt vesz a kiadásban, mert egy végtelen írás pillanatnyi állapotát rögzíti. Az eredeti jelentés útvonalai, levarrásai, utalásai, amelyeket az olvasó fedez fel, beolvadnak magának a korpusznak a struktúrájába. A hipertext megszületése óta minden olvasó potenciális szerzőnek tekinthető.” Ahogyan Tallár Ferenc is fogalmaz: a Hálózat folytonos mozgásban lévő elemei a prezencia uralmát valósítják meg, a múlt nélküli diszkrét mostok egymásutániságát. Minden felhasználó mint a hálózat részese bármely pillanatban alkotóként és művészként tekinthet önmagára, mert nem kell tekintettel lennie az archívum szabályaira, noha egyúttal azt is hiheti, hogy a hálózathoz csatlakozásán keresztül valamilyen magasabb rendű, kollektív tudat része. Nem állítom, miként Tallár Ferenc sem állítja, hogy az online kultúra nem rendelkezik demokratikus vonásokkal, s hogy csak a szellemi hanyatlás újabb jelét kellene benne látnunk. De vitatnám az eltúlzott reményeket, hogy innentől megváltoznak a kulturális élet reprodukciójának szabályai. Éppen ezért egyetértek Boris Groys-szal, hogy valójában sohasem lehet olyan állapotba jutni, ahol minden „alkotás”, főképpen a világ minden objektuma egyaránt értékes. A értékelt javak világa (beleértve a műalkotásokat és azok érvényes interpretációit) mindig korlátozott mennyiséget foglal magában. Az archívumok mérete és kapacitása, az archiválás technikailag és történelmileg determinált aktuális logikája bővítheti a művészi alkotások körét, de nem korlátlanul. Ahhoz, hogy sok értékes dolog legyen körülöttünk, még több olyannak kell lennie, amely aktuálisan érték-közömbös.

Képzeljük el, hogy egy globális katasztrófa következtében kihal az élet a Földön, de a tárgyi kultúra jó része érintetlen marad. Lehetséges, hogy egy földönkívüli értelmes civilizáció polgárai rövid időn belül felfedezik ezt a kihalt emberi civilizációt, és úgy döntenek, az egész bolygónkat hatalmas múzeummá alakítják, vagyis a Földet mint egy megaalkotást egészként archiválják. Így valóban elérhető volna, hogy a Földön található és hajdan céltudatos tevékenység eredményeképpen létrejött minden dolog automatikusan az értékes javak közé tartozzon. De még ebben az esetben is azért lehet a Föld az értékelt javak egyike, mert szembeállítódik a rajta kívüli kozmosz profán világával. Ezért van igaza Groys-nak, amikor azt mondja, hogy az értékes új pusztán azáltal is különbözik az egyszerű differenciától, hogy egy érték a társadalmi emlékezetben már meglévő régihez kapcsolódik. „Ezért itt különös fajtájú kulturális műveletről van szó, amelyet nem lehet a külső, a természetes, a véletlenszerű különbségekre redukálni. Csak egy sajátos kulturális műveletnek köszönhetően van esélye az újnak, hogy bekerüljön a társadalmilag garantált kulturális emlékezetbe. Az új valójában kultúrökonómiai jelenség, ezért nem lehet csak az individuális emlékezetre és az individuális különbségtevésre alapozni. Az új csak úgy lehet új, hogy nem csupán egy individuális tudat, hanem a kulturális archívum számára új. Ehhez a kulturális emlékezethez nemcsak a szerzőnek, hanem a kritikusnak is ugyanolyan jogú hozzáférése van. Ezért lehet individuálisan megítélni az újat, s egyúttal átvezetni a nyilvános diszkusszióba.” Tallár Ferenc is erről ír, amikor a Wikipedia professzionalizmus-igényét hozza szóba. Persze, ma még nehezen megválaszolható, hogy a Hálózat logikája milyen mértékben teszi lehetővé új archivációs szabályozók beépítését. Mindenesetre úgy látom, a Hálózat által determinált kultúra jövőjével kapcsolatos álláspontom nem áll távol Tallár óvatosan optimista pozíciójától. Valamit azért biztosnak tekintek: egy szabályok nélküli kultúra szükségszerűen önmagát szüntetné meg, s differenciálatlanul egybeolvadna diffúz, profán környezetével.

A vesztes baloldal hazai (és természetesen globális méretű) esélyeinek kérdéséhez jó ötletre lelhetünk Slavoj Žižek 2008-ban megjelent könyvében, a (sokat mondó) Vesztes posztokon címűben. Žižek szerint a mai (vesztes) baloldal a következőképpen válaszol a globális kapitalizmus és a kiegészítő liberális demokrácia győzelmére:

– először vita nélkül elfogadja az adott kereteket, és az emancipáció ügyét a rendszer szabályain belül szeretné győzelemre vinni. (Ez a harmadikutas, új szociáldemokrácia álláspontja, amely a súrlódásmentes kapitalizmus megvalósíthatóságának igézetében él. Nálunk Gyurcsány Ferencet és Dessewffy Tibort tekintik az irányzat fő képviselőinek.)

– másodszor elfogadja, hogy tartósan együtt kell élni a kialakult játékszabályokkal, és a rendszerrel szembeni ellenállást a rendszer hézagjaiban, illetve „köztes tereiben” próbálja megszervezni (Žižek szerint ezt a változatot Simon Critchley teóriája példázza.)

– harmadszor a globális kapitalizmust kolosszális koncentrációs tábornak tekinti, amely a biopolitika változatos eszközeivel totális kontrollt gyakorol a világtársadalom fölött. Esély nincs az ellenállásra. „Már csak egy Isten menthet meg bennünket.” (Žižek Giorgio Agambent és Adornót tekinti a felfogás vezéralakjainak.)

lokális ellenállás

– negyedszer a kései kapitalizmus a termelési szerkezet átalakításával és a fogyasztói társadalom kiterjesztésével felszámolta a hagyományos munkásosztályt, és a centrum-országokban lehetetlenné tette az ellenállást. Legfeljebb a multikulturalizmus különböző változatai (a feminizmus, a kulturális tanulmányok, az alávetettek szellemi mozgalmai stb.) próbálkozhatnak a lokális ellenállás jobbára spontán formáinak kialakításával (Fredric Jameson).

– ötödször a mai globális kapitalizmus csak ontikus következmény, mert az alapok jóval mélyebben találhatók: a technika és az „instrumentális ész” ontológiai szintjén (feltűnő, hogy Žižek az egyáltalán nem baloldali Heideggert, illetve a valóban baloldali Adornót sorolja az álláspont legjelentősebb képviselői közé.)

– hatodszor a globális kapitalizmust ugyan nem lehet közvetlenül aláaknázni, de meg kell próbálni ellehetetleníteni az államszervezet működését (a mexikói zapatisták álláspontja).

– hetedszer a politikai tevékenység súlypontjának áthelyezése az antikapitalista küzdelemről a politikai-ideológiai harcra az új hegemónia megszerzésének érdekében (Ernesto Laclau).

– nyolcadszor az abszolút és egyúttal közvetlen demokrácia megteremtése úgy, hogy a kapitalizmust saját fegyverével győzzük le: az „anyagtalanított munka” központi szimbólumát, a személyi számítógépeket, illetve az általuk biztosított korlátlan kommunikációs lehetőségeket kell felhasználni a globális kapitalizmus ellen folyó küzdelemben (Michael Hardt és Antonio Negri).

Žižek egyik állásponttal sem elégedett, mert – freudi és lacani terminológiával élve – a tagadás, az elvetés, az elfojtás, az áthelyezés inadekvát politikai eszközeit látja bennük megtestesülni, és ezek helyett Alain Badiou szociális világforradalom-ötletére szavaz. Én szkeptikus vagyok egy ilyen, közelebbről nem meghatározott világforradalom értelmével és gyakorlati lehetőségével kapcsolatban.

Első pillanatra Tallár esszéjének szellemisége (Van itt egyáltalán baloldal?, Liget, 2012/11., illetve az Áramlások terében című kötet) a Žižek-féle tipológia elsőként említett változatához áll közel. Mégsem azonos vele. Hiszen a „harmadikutas” Giddens/Beck/Gyurcsány vonal alig reflektál a tényre, hogy „A pénztőke szabad és korlátlan áramlása, a globalizáció viharos erejű, robbanásszerű terjedése rombolja a társadalmi integráció és a társadalmi identitások hagyományos formáit. ’Korunk feladata’ e folyamat mederbe szorítása, egy másfajta, nem a tőke logikájából eredő értékrend érvényesítése.” Amíg Tallár súlyos és teljesen jogos kritikával illeti a globális kapitalizmus számos „innovációját” (flexibilis munka, részmunka, a totális mozgósítottság alapformája: az élethosszig tartó tanulás imperatívusza, a szakszervezetek s mindenféle lokális közösség szétverése stb.), addig a súrlódásmentes kapitalizmus apologétái mindezt a termékeny bizonytalanság jelének tekintik, amely új és eredeti invenciókat oldhat ki a világtársadalom rátermett szereplőiből. Az új szociáldemokrácia képviselői elszánt kapitalizmus-apológiájukban sokszor még a neokonzervatívokon is túltesznek (Blair miniszterelnöksége alatt jelentősen nőtt a brit társadalom felső, illetve alsó húsz százaléka közötti jövedelemkülönbség). Hogy mi lesz az újkapitalizmus veszteseivel? Az újkonzervatívokhoz hasonlóan a harmadikutas „baloldaliak” is a legegyszerűbb megoldást választják: a társadalom strukturális bajaira biográfiai megoldásokat javasolnak (Változtasd meg élted!). Hogy akkor mégis mitől baloldaliak a harmadikutasok, ez rejtély. A magyar jobboldal éppen a balliberális oldal visszataszító kapitalizmus-apológiáját vette tűz alá, hadd tegyem hozzá: politikai értelemben elképesztő hatékonysággal. Teljesen igaza van Tallárnak, hogy „az ún. balliberális oldal liberális vagy zavaros. A magyarországi baloldalnak vagy tényleg semmi köze a baloldalhoz, vagy annyira fél az ’átkos kommunista múlt’ felemlegetésétől, hogy – József Attila ide vagy oda – a száját sem meri kinyitni a tőke ügyében.” Tallár a globális kapitalizmus – hazánkban szokatlanul igényes – kritikája mellett felteszi a kérdést, vajon a tőke megrendszabályozásának jogos szükséglete nem veszélyezteti-e a modernitás és a polgári demokrácia univerzális vívmányait, „(…) tudva és vállalva, hogy ezek a vívmányok nem jöttek volna létre, és ma sem jönnének létre a tőke és a piac emancipatorikus teljesítménye nélkül?” A fő kérdés tehát, hogy „egy mérsékelt, de vállaltan baloldali tervezet határozza-e meg a politikai beavatkozás irányát, vagy a konzervatív, tekintélyelvű, veszélyes nacionalizmusok felé sodródó jobboldal radikalizmusa?” A kérdés izgalmas és húsba vágó, hiszen a politikailag gyenge, intellektuálisan felkészületlen baloldallal ellentétben a magyar jobboldal (illetve új jobboldal) nemcsak birtokában van a politikai hatalomnak, de – a látszat ellenére – elméleti felkészültsége is drámaian megerősödött az utóbbi két évtizedben. A liberális és a baloldalinak mondott értelmiségiek nagyobb része ezt a tényt ugyanúgy nem hajlandó tudomásul venni, mint a globális kapitalizmus válságát, s ezért adnak folyamatosan rossz (vagy inkább semmilyen) választ az új jobboldal – korábban elképzelhetetlennek tűnő – sikereire.

Néhány gondolat az új jobboldal elméleti invencióiról. Az elsőre éppen Tallár mutat rá: a baloldal gyengeségeinek ügyes kihasználása. „(…) az orbáni politika szembe mert és tudott nézni a globalizáció és az európai válság kihívásaival… az Orbán-kormány pontosan ott nyitott frontokat, ahol azok megnyitása elvileg indokolható lenne: a globalizáció fentebb elemzett válságterületein.” Látni kell azt is, hogy a magyarországi jobboldal nemcsak reaktív, hanem proaktív is. Miként Tallár Ferenc is mondja: új típusú (kollektív) identitások kialakítására törekszik. Legtöbben mindebből kizárólag az úgynevezett „múltba révedést” hajlandók érzékelni, s csak a Horthy-kultuszra és más hasonló jelenségekre érzékenyek. Szerintem fontosabb – noha kevésbé látványos – jelenség az a filozófiai, intellektuális megújulás, amely messze túlmutat a hagyományos magyar konzervativizmus felmelegítésén.

sámánok általi körültáncolás

A magyar jobboldal elméleti fegyvertárában egyre nagyobb szerephez jutnak a kortárs (nemzetközi!) új jobboldal (la Nouvelle Droite) filozófiájának központi tézisei. Például az etnopluralizmus és az újpaganizmus legfontosabb tételei, illetve a kultúrák elkerülhetetlen összecsapását, a liberális demokráciák és az euro-atlanti civilizáció hanyatlását vizionáló elméletek. Gondoljunk csak az olyan látszólag bagatell eseményekre, mint nemrégiben a Szent Korona „sámánok általi körültáncolása” vagy a magyarság ázsiai (nem európai) eredetének túlhangsúlyozása, a demokratikus rend esetlegességének felemlegetése. Az Alain de Benoist-féle újpogányság a kereszténységet is ugyanúgy a totalitárius univerzalista elméletek közé sorolja, mint a felvilágosodást és a marxizmust. A magyar jobboldalon is egyre többen fogalmaznak meg ehhez hasonló eszméket. A magyar keresztény egyházak (elsősorban a katolikus) kínosnál kínosabb helyzetekbe kerülnek, amikor táltosokkal és sámánokkal kell osztozniuk a magyar emberek lelki üdvének előmozdításában. De a magyar jobboldal folyamatosan formálódó ideológiájának hátterében ott munkál az orosz Alekszandr Dugin szakrális új-eurázsia elmélete is: az organikus/holisztikus eurázsiai elv és az atomisztikus/individualisztikus euro-atlanti elv szembeállítása; s általában is, mindenütt a bipoláris ellentétek keresése és megtalálása. A jó és a rossz, a nappal és az éjszaka (Gilbert Durand-i és dugini értelemben vett) örök harca, a barát és az ellenség folyamatos megkülönböztetésének kényszere stb.

Kétségtelen, a magyar jobboldal ideológiájának központi eleme (egyelőre!) az a hagyományos nacionalizmus, amely jól illeszkedik az új típusú vezérdemokrácia karizmatikus uralmához. Azzal, hogy „nehezen eldönthető, mennyiben táplálkozott elméleti forrásokból, és végső soron mindegy is”, csak részben tudok egyetérteni. Mert valóban nem könnyű kideríteni, hogy Orbán Viktor és a Fidesz hatalomgyakorlásában hol húzódik a határ a spontán improvizáció, a szimpla politikai pragmatizmus, illetve az elméleti/filozófiai megfontolásokon alapuló döntések között, de ez a nehézség mégsem indokolja, hogy visszautasítsuk a háttér feltárását. Kétségtelen, Orbán „személye azért válhatott mégis fontossá, mert elhagyva a médiademokrácia meglehetősen züllött és korlátozott világát, a Fidesz élén új politikai struktúra, a vezérdemokrácia heroikus világának kiépítésére tett kísérletet.” De ez a vezérdemokrácia napjainkban folyamatosan finomodó elméleti megalapozást nyer, amit hiba volna nem komolyan venni. A kormányzati kísérlet, hogy a tudásalapú társadalmat felváltsák a munkaalapú társadalommal, szintén alaposabb elemzést követel. Mert üdvözölhető a törekvés, amely a megbecsülés kérdését összeköti a tisztességes munka becsületének helyreállításával. Pár hónappal ezelőtt elemeztem a Ligetben Richard Sennett – korunk egyik legjózanabb társadalomtudósának – gondolatait^[2], amelyek vitatják Charles Taylor leegyszerűsítő elismerés-fogalmát. Sennett hangsúlyozza, „hogy a modern szekularizált társadalmakban nem az automatikusan, tehát mindenkinek minden teljesítménytől függetlenül kijáró, hanem a munka révén érvényesíthető elismerés a fontos. Ez a felfogás egyszerre demokratikus és arisztokratikus. Hiszen az elismerésre vágyó embernek magának is tennie kell azért, hogy elnyerje a többiek respektusát.” Tallár nagyon jól érzékeli, hogy a kormányzat által szorgalmazott közmunkaprogramban differenciálatlanul egybefolyik a szegény és marginalizált rétegek támogatása a fegyelmezés és ellenőrzés biopolitikai eszközeivel. Történetileg kialakult formájában a munkatársadalom eszméjének jobboldali változata azt feltételezi, hogy „egyedül az állam képes megoldani a kapitalizmus drámai ellentmondásait.” A jobboldal által favorizált korporatív államfelfogás nem fogadja el a munkaadó (kapitalista) és a munkavállaló (munkás) érdekellentétét, ehelyett a (rossz) nemzetközi tőke és a (jó) patrióta tőke oppozíciójára épít. Konkrétan: ha egy becsületes magyar ember zsákmányol ki engem, abban nincs kivetnivaló. Ha a vezér által irányított nemzeti akarategység ideologémája képes felülírni a szociológiai tényeket, ezt nem lehet másképp értelmezni, mint olyan kísérletet, amely a premodern társadalmak aluldifferenciált világát éleszti újjá, még akkor is, ha a külső megjelenési formák alkalmazkodnak a posztmodern kor igényeihez. Mint egykor a radikális jobboldali politikus pontosan megfogalmazta: „Az olyan államot, amely az őt elismerő és magáénak érző milliónyi individuumra támaszkodik, tehát olyan individuumokra, akik képesek őt mindenáron követni, immár nem lehet a középkori értelemben vett tirannikus államok közé sorolni, de az 1789-et megelőző abszolutista állammal sem lehet azonosítani.” Elárulom: a két utóbbi idézet Benito Mussolinitől származik. Azt persze nem állítom, hogy a mai jobboldal totalitárius társadalom kiépítésén munkálkodik. Inkább úgy fogalmaznék: az új jobboldal által vizionált társadalom kiméraszerű képződmény, a tradicionális társadalmak vérségi/törzsi szerveződés-formái ötletszerűen keverednek a modern nacionalizmus, az újkonzervativizmus és a meritokratikus uralom eszméivel. Hogy milyen ellenstratégiával válaszol minderre a magyar baloldal? Ma még nem vagyunk olyan helyzetben, hogy erre a kérdésre érdemleges választ adjunk. Talán az évtized végére okosabbak leszünk.

1. Légy a levesben, Liget 2012/9, illetve az Áramlások terében című kötetben ↑

2. Liget, 2012/1, illetve Értelmiség az ezredfordulón című kötetben ↑

kép | adobe.com