HIÁBA
2004 április

Hiába könyörgött és követelt engedetlenséget Kubowitzki, a zsidó világkongresszus vezetője, hiába utasította Menachem Bader a Vaada magyar vezetőit, hogy még passzivitással se hódoljanak be a náciknak, hiába magyarázták és hirdették akárhányan, hogy a sárga csillag viselése a zavartalan megsemmisítést készíti elő, hiába hivatkoztak oly sokan a korábban megszállt országok deportálási forgatókönyvére – 1944. április 5-től, ahogy a minisztertanácsi rendelet előírta, a magyar zsidók többsége ruhája bal mellrészére varrva viselte a 10 x 10 centiméteres, posztóból, selyemből vagy bársonyból készített, hatágú, kanárisárga csillagot; és hiába akadtak, akik együtt éreztek a megjelöltekkel, akik sírva imádkoztak értük, mert szenvedtek a maguk akaratlan bűnrészességétől, akiknek fuldokoltató volt, hogy nem-zsidók lévén kiváltságossá lettek, de még akik nyílt szolidaritási gesztusokra is készek voltak – mit tehettek? – nézték a kirekesztettséget; és látniuk kellett, hogy senki, az égvilágon senki nem tud már megkérdőjelezhetetlenül dönteni, mert a legképtelenebb ostobaság is felöltheti a józan életrevalóság álcáját, a szolgalelkűség meg nemes dacnak mutatkozhat; ugyan kinek a joga, hogy elítélje az üldözöttet, akár ha barlangjába búvik, akár ha nem bújik el, hanem üldözője elé áll: íme, itt vagyok!, és hagyja, hogy tereljék? – kétségbe vonható-e, hogy a megszálló nácik által létrehozott, Eichmann-nal és Endre Lászlóval közvetlenül is tárgyaló, afféle szakszervezeti funkcionáriusokként alkudozó zsidó tanács vezetősége jót akart?, menteni a menthetőt?, de a kollaboráció öklendeztető gyanúját egyikük tragikus sorsa sem űzheti el, és az élelmes kollaboráló szerepénél hitványabb gyávaságét sem – mert túl a mindig, minden kurzus idején hangját hallató, az igazság birtokában lévő zsurnaliszta-próféták badarságain, a főrabbi áprilisi szózatán például, amelyben a hazaszeretetre és a kötelességteljesítésre mint az élet „vezérlő csillagára” intett, vagy a Kossuth Rádió moszkvai magyar adásának buzdításain, hogy a zsidók „emelt fővel” viseljék a sárga csillagot – és túl, ha még ezen is képes ép érzékkel túljutni az ember, de hát úgy látszik, túljut, és mindig, minden azt hirdeti, ígéri, hogy végül azért túljut, talán nem épen, hanem sérülten, igen, az meglehet, sérülten, sőt torzultan, de mégiscsak túljut – túl tehát a hitközségi elnökhelyettes engedelmesítő okoskodásán, hogy a zsidó nép mindig is „a törvény népe” volt, ezért a zsidóknak „habozás és tűnődés nélkül engedelmeskedniük kell minden utasításnak, még a legszigorúbbaknak is”, „testvéri szeretet vezérelte” szavait pedig április 20-án, nyolc nappal az első Auschwitzba tartó „szállítmány” indulása előtt közölte a németek által cenzúrázott Magyar Zsidók Lapjában, nem mulasztva el figyelmeztetni, hogy mindenki fizessen elő az újságra – de mondom, túl ezen, még ezen is, meg a milliónyi effélén, lankadatlanul haladva tovább a csúsztatások, a butaságok, a kisszerű meg nagyszabású aljasságok hegyein, mintha hatvan év és a dokumentumok hatvanszori, hatszázhatvanszori újraolvasása után mégiscsak könnyebb lenne az út, mintha segítene a rutin és a gyomorszájra mért ütés ereje is enyhülne – akkor is: vajon csak a mindenkori meghunyászkodást tagadó egyéni engedetlenség gyakorlata erkölcsös? – és praktikus? – biztos, hogy becsületes, ha ki-ki menti a bőrét? – ha kijátssza az embertelen hatalmat? – ha törvényszegő? – hát nem igaz az, hogy ezzel felbőszíti a hatalmaskodókat, és társait még rosszabb helyzetbe taszítja – végül is lehetetlen lázadó szolidaritással kísérletezni a sok ezer idomító-szoktató, apránként deformáló mozdulat után, a „végső megoldás” eszméjének menetrendszerű előkészítése és megvalósítása közben? – a deportáló vagonok mellett már hiába? – kéthetes voltam akkor, és huszonegy éves anyám nem varrta magára a sárga csillagot – mi mindent varrt ránk? – kérdezhetem-e most, hogy hiába?
kép | shutterstock.com