HETTITA NAPLÓ
2006 március
oráng komm her tekints körül
Weöres Sándor: Le Journal
Egy emberen túli gépezet.
Másból nem áll, csak emberekből.
Általuk mozdul és lépeget:
lám, minden elmélet hogy megdől!
Rajtuk tipor a Leviatán,
ők mosolyogva bizakodnak:
ha átlapoz múltjuk periratán,
más pecsétet üt rá a holnap.
Mint tinta, freccsen szét a vér,
törnek karok, lábak, csontok,
mégsem ürül a sétatér:
ki jövőbe lát, az boldog.
Jövőben él, jövőt remél:
igazságosztás következik.
Dúsgazdag lesz, ki Benne él.
Az ellenálló kivettetik.
Kóros lesz, ami nem korszerű.
Ajánlják, haladjak a korral.
Korduló gyomorba új nedű,
régi hangon – új bordal.
Vagy zengjek hozsannát a csöndnek?
Zörög a piaci mechanizmus.
Egyre nagyobb ragadozók jönnek:
belém marnak, hogyha nincs hús.
Valóságos és műhibák
egymással egyezséget kötnek:
készülőben az Új Világ.
Lánctalpai már dübörögnek.
Szabad vagy, hát fordulj a falnak.
Zárd be magad, dobd el a kulcsot.
Akik felszedik, megnyugtatnak:
nincsen mi alól szabadulnod.
Ember embernek farkasa;
mindenki funkció csupán.
Nevess, reng belé Hobbes Tamás hasa;
reng a hatalmas Leviatán.
Vörösmarty, lám, megőszül.
Háborút hord méhében a kor.
Ha megszüli, hát rettentőt szül:
s a szörnyszülött majd mindent eltipor.
Aki nem látja, szorgosan élhet.
Aki meglátja, nem alhatik.
Aki nem tudja, vígan beszélhet.
Aki tudja, vár, míg kimondatik.
A kukák közé nézek, látom,
mint csavargó, hontalan eb,
ember hever egy szalmazsákon.
Menjek-e hozzá még közelebb?
Hátát a betonfalnak vetve,
mely a roppant Sárkány háta,
két markába fújtat egyre.
Ha felnézne, akkor se látna.
Kopott zakója, ócska inge,
mit nadrágjába gyűrve hord,
nem az övé. Semmi kincse.
Életét sem őrzi. Ennyi volt.
Arca csontos, a keze vörös.
Mi különbség köztünk? És mi közös?
Sapkám feléje meglengetem:
egy ember, aki feltűnt nekem.