HÉRÓK ÉS HÓDÍTÓK

Az ismert világ történetében talán még nem volt olyan év, mikor valahol ne dúlt volna háború. A fegyveres harc része kultúránknak. Formáival és sikeres megvívásának módjával az egyik legrégebbi múltra visszatekintő tudomány foglalkozik, melynek meghatározó alakjai között jó néhány jelentős filozófust és művészt is találunk. A szervezett gyilkosság e gyakorlata tömegekben, erőben és pozíciókban gondolkodik, miközben a fegyverek elszemélytelenedésével az időben előre haladva mindinkább megtépázza a csak egyediségében szemlélhető ember mítoszát, az egyéniségét, aki nem rendelhető alá az általánosnak. Az emberhez méltó halált ugyanis mind az antik, mind a zsidó-keresztény kultúra személyesnek képzeli el, ezért kérdezik meg Homérosz akháj és görög hősei egymás nevét, s ezért állhat ki (eksztázis) megküzdeni Dávid illetve Góliát — a keresztény lovagság mintájaként – saját közössége nevében. A személyesség tehát átvállalhatóságot is jelent, ami önmagunk mással való közlésének egyetlen hiánytalan lehetősége, így a személyességben nem vagyunk egyedül, s az élet méltó lehet saját lényegéhez.

nem kell fölosztani

A háború azonban soha nem volt egészen személyes, ma pedig egyáltalán nem az. És akkor még nem is szóltunk indítékairól, melyeket paradox módon közösséginek kellene föltételeznünk, hogy emberhez méltó háborúról egyáltalán beszélhessünk. Ennek lehetősége – úgy tűnik – csupán a közös (ott)hon vagy a közös szabadság kivívásakor-megvédésekor adott, hiszen tapasztalatból tudjuk, az anyagi haszonnak semmilyen formájából (kincs, hatalom stb.) sem juttatható mindenkinek egyenlően. A hont és a szabadságot viszont nem kell fölosztani ahhoz, hogy mindenkié legyen. Mégis érdemes eltöprengenünk azon – ha a vázlatosnál is vázlatosabban –, miként vélekedtek kultúránk különböző koraiban a háborúról, mert úgy tűnik, a háború mibenlétét, ritualitását és misztériumát illetően kultúránk egyre kevésbé képes bármit is mondani. Holott háborúink már világméretűek, és el is fogadtuk őket így, miként a képzelettel alig fölérhető emberi aljasságot, a nap nap után ismétlődő botrányt is, ami rég túl van az etikai megítélhetőség kategóriáin.

Nem azt kérdezem tehát, jó-e a háború vagy rossz, szükséges-e vagy nem, hanem mítoszokat és költőket fölidézve egyre csak azt kérdezem, mit jelent ez a szó, mi történik benne.

A görögség szerint az emberek közt dúló harc végső okai az olümposziak közt keresendők, a halandók küzdelmeiben a halhatatlanok csatáznak akaratuk megvalósításáért. A háború eredetét tekintve tehát mindenképpen isteni, s így emlékezetre méltó. De maga az isteni világ is szörnyű harc közepette jött létre, amit Uránosz határtalan nemzőképessége idézett elő. A harc eszerint benne foglaltatik a nemzésben, a női és a férfi, a földi és az égi princípium egyesülésében, amiből szörnyek születnek, de a szépség is. A harc tehát az élet őselve, mely nem a fönnmaradásért dúl mások ellen, hanem magában a létezésben lakik, így okai és mibenléte kívül esnek az emberi szemlélet határain.

egymást kibékíthetetlenül gyűlölik

A görögöknek sokkal több mondanivalójuk volt a háború milyenségéről, amit szerintük két isten természete jellemezhet. Zeusz sarja mindkettő, egymást mégis kibékíthetetlenül gyűlölik: Arész és Pallasz Athéné, akikben ismét megmutatkoznak férfi, illetve női sajátosságok. Arész az önmagáért vívott háború, a pusztulásban és a pusztításban gyönyörködés ura, akit a bosszú, Erinnüsz hozott a világra, s Erisz, a viszály istennője kísér. Arész tudja, ha csalás nélkül jelenne meg az emberek között, ha nem mutatná magát mindig másnak, mint amilyen, a legtöbben visszataszítónak találnák, mert Arész bezárja őket saját világukba, és a törvénytelen szépség keresésére kényszerít. Négy lova, a Villogás, a Láng, a Lárma és a Rettenet ezért úgy rohan, mintha vinni akarná valahova gazdáját iszonyú hintóján, holott Arész mindig ott van, ahol egyedül lehet, magánál. Ezért mondja Homérosz Zeusza:

minden olümposzi isten közt legjobban utállak:
mindig a harc kedves neked és a viszály meg a dúlás;
(Devecseri Gábor fordítása)

Senki sem tudja róla mindezt jobban, mint Pallasz Athéné, a bölcsesség és az igazságos háború istennője, ,,ő szokta Arészt a leginkább sújtani kínnal”. De megnyilvánulhat-e bölcsesség a háborúban? Van-e harc, amibe nem vegyülnek alattomos célok? Ha magát a születést nézzük, melynek lényege éppen a harc, Pallasz Athénében a létet láthatjuk igazolva, ami egyszersmind a megsemmisülést is jelenti, hiszen a pusztítástól az istennő sem riad vissza kevésbé, mint Arész. A két isten között mégis van valami különbség. Pallasz Athéné sosem vonatkoztatja el a szépséget az igazságtól, s így a halál az ő szemében áldozat. A trójai háború során ezért lehet Zeusz egyik legfőbb törekvése, hogy Arészt kizárja az ütközetekből, mert ha ő lenne úrrá a harcosok képzeletén, Heléne szépsége a halál, a gyilkolás szépségével válna azonossá.

Hiszen a görög Arész nagyon is érzékeny a szépségre, sőt csak a szépségre érzékeny. Borzasztó tapasztalat ez: a háborúnak, a gyilkosságnak és az aljasságnak is van esztétikája. Arész beleszeret a leggyönyörűbb istennőbe, Aphroditébe. Törvénytelen nászukból születik Daimosz és Phobosz, a rettegés és a félelem istenei, akik Arészt mindenhová elkísérik, s ők is beköltöznek annak a szívébe, akit lenyűgöz a pusztulás, a halál gyönyöre. És az ő gyermekük Érosz is, a szerelem nemtője, aki egy fiúcska képében jár a szépség nyomán, ahogy Harmónia is, a kiegyenlítő, a megbékítő. Mind a négy isten magában hordozza tehát a törvényszegést és az önmagáért való harcot, mert hűséget sem Arész, sem Aphrodité nem ismer. Harmóniát például megsértett apja, Héphaisztosz egy nyaklánccal ajándékozza meg, amely később mindenkire halált hoz, aki háborúban vagy becstelenül igyekszik megszerezni. Így Arésztól semmiképpen sem menekülhet meg az ember, hisz saját léte éppen a szerelemben, illetve a félelemben és a rettegésben nyílik meg, akkor és ott, mikor szétfoszlik, eltűnik a szeme elől. Ugyanígy vonja meg tőlünk magát a szépség a szabályok feletti tökéletes harmóniában is: érezzük, de már nem mondhatunk róla semmit. Pallasz Athéné nem segíthet, vagy ha mégis, éppen az egyedül mondható semmi beismerésével, elfogadásával.

A római mitológia nem különböztet meg kétféle hadistent. Mars egyszerre megtestesítője a termékenységnek, a burjánzásnak, akihez tavasszal, megtisztító körmenetek alkalmával egészségért imádkoztak, valamint a háborúnak, vagy sokkal inkább a győzelemnek, ami a rómaiak képzeletében a dicsőség egyedüli forrása, az istenkegyeltség kétségtelen jele volt. (Ezért lesz botrányos és felforgató Róma számára egy keleti mester tanítása a rejtőzködő, ám annál valóságosabb győzelemről.) Mars ugyanakkor az ismertség határain túl elterülő, azt körülfogó vad és félelmes dolgok istene is, akit a harc áldozatával kell megbékíteni. Hiszen a hódítás éppen az érthetetlen (barbár), a térképen megbonthatatlan és megnevezhetetlen területeket igyekszik Rómához, az ismertség, a világosság középpontjához kapcsolni annak veszélyével, hogy a hódítás során maga az urbs is mind ismeretlenebb és idegenebb lesz polgárai számára, lévén a provinciákról bizonytalan kultuszok és tanok áramlanak be folyamatosan. Így végső soron az egyre termékenyebb, egyre terebélyesedő birodalom fővárosa válik önmaga előtt mind érthetetlenebbé és rejtőzködőbbé, holott a mítosz szerint éppen egy megalázott nép fia, egy az alvilágot is megjárt férfi alapította.

a ló koponyájáért

Ezt a kétséget fejezi ki a hadjáratok évadát nyitó és záró ceremónia rítusa, mikor a fegyverek, a lovak és a hadi hangszerek megtisztulásáért Marsnak ajánlották áldozatul a quadriga-versenyeken győztes lovak egyikét. A ló koponyájáért azután megvívott egymással két városnegyed, s küzdelmük kimenetelétől függően a gabonával fölékesített koponyát vagy a régióban tűzték ki, vagy a Manilius bástyára. A ló vérét pedig, melynek tisztítóerőt tulajdonítottak, egy tégelyben fölfogva Vesta templomában őrizték.

Különösen érdekes ezért, hogy a mértékadó alexandriai, valamint a nyomában járó latin költői hagyomány, mindenekelőtt Horatius, elzárkózik a harc megéneklésétől, a győztesként visszatérő császárokat és hadvezéreket viszont – már társadalmi helyzetüknél fogva is – magától értetődően dicsőíti. Agrippához szóló ódájában például így ír:

Zengjen csak Varius rólad, erős, dicső
harcos, maeoni lyd lantja dalolja ki
hogy vitted hadaid harcba hajón s lovon,
hányszor nyert sereged csatát.

Én, Agrippa, sem ezt, sem haragos szívű
Pelides rohamát, s fondor Odysseus
útját tengeren át – nem dalolom soha
sem balsorsu Pelops lakát.

Nem pengethetek ily nagyszerű húrokat,
Múzsám tiltja a vad harc szavait, szelíd
hangom gyengítené isteni hírneved
s nagy Caesart kicsinyítené.
(Bede Anna fordítása)

Horatius tehát nem azért hallgat a harcról, mert nem tartja lantjához eléggé méltó témának, hanem mert sértené vele a szerelmet, a szelíd Múzsát, valamint a császárt és Róma békéjét.

Egyszer mégis kivételt tesz. Parishoz című versében Heléne elrablóját intve így jósolja meg visszamenőlegesen a tíz évig tartó szörnyű háborút:

Jaj, jaj, mily veríték lesz lovason s lovon!
Hires Dardaniád népe halálba hull!
Mellvértet, sisakot Pallas imé felölt
dühhel s harckocsijába száll.
(Bede Anna fordítása)

Itt hangzik el a legfontosabb szó. A háború föltépi az érthetetlen halál borzasztó szakadékát, melyben elveszik mindenki (vö. középkor végi haláltáncok), sőt egész népek hullanak alá benne (vö. Vörösmarty: Szózat), s nevük kitörlődik az emlékezetből. Itt már a művészet is tehetetlen, amelynek pedig minden törekvése, hogy a szépségnek és az igazságnak hódolva följegyezze a lét rezdüléseit, és emlékezzen. Ám maga is az időben történik meg, így a felejtés, a halál a műalkotásokat is illeti.

És most tekintsünk egy olyan költőt, aki a zsidó-keresztény tradíció körében gondolkodott, de alkotó módon ismerte a görög, illetve a latin mítoszvilágot is. Berzsenyi Dánielről beszélek.

Az én múzsám című versben látszólag megismétli a horatiusi elvet, mely szembeállítja a költői ihletet (a delphoi Apolló a múzsák karvezetője), a szépséget, valamint a szerelmet (Cypris partjainál született Venus-Aphrodité) a zabolátlan, vad küzdelemmel.

Akit Cypris ölel s delphusi láng hevít,
Nem szállít ki hajót Bengala öblein,
Tajtékos paripát sem zaboláz keze
Harsány trombitaszón a hadi arc előtt:

Holott a görög hagyomány még tudott Arész és Aphrodité törvénytelen kapcsolatáról, amit a középkori lovagi kultúra a hódolatban, illetve az áldozatban törvényesített.

Ez a kettősség figyelhető meg Berzsenyi Melisszához címzett versében is, hiszen a huszárság mítoszában a magyarok körében bizonyos mértékig tovább élt a lovagság és a végvári vitézség ideálja, mert a huszár is a nemzetért hoz áldozatot.

Ki tudja méltán festeni a huszárt
S bús arculatját harcai közt, midőn
A megzavart renden keresztül
Rontja magát dühödő haraggal?

Ki tudja méltán írni az öklelő
Hajdú vívását, amikor a lovast
Dárdája szórja, s mennykövek közt
A meredek falat ostromolja?

Múzsám mosolygóbb tájakon andalog,
A csendes erdő boltjaiban szeret
Víg lantja zengi, s rettegéssel
Néz az erős hadak istenére.

A bölcs visszahúzódik Amathus berkei alá, vagyis a szépség és a szerelem világába. De a szépség, a harmónia megnyilvánulhat a lovak vágtatásában is, ha a lovasok nem harcba indulnak versenyezve, hanem a görögség megbékítő ünnepét, az Olympiát idézik (vö. Gr. Majláth Jánoshoz). Mert Berzsenyi szerint ,,a világ harmóniájának legközönebb érzéki jelenete és tökélye nem egyéb, mint a világ minden részének harmóniás mozgása, aszerint a legközönebb szép sem egyéb, mint harmóniás mozgású élet vagy lélek, a nem-szép pedig mozgatlan vagy harmóniátlan mozgású lélek és test”.

Korábbi kétségeit félretéve a Poétai harmonisztikában Berzsenyi újra azt fejtegeti, hogy a szépség legtisztábban az áldozatban, s a különféle emberi áldozatok közül is ,,a nép és honszeretet” áldozataiban nyilvánul meg, melyeken csak Krisztus szeretete tesz túl, aki ,,az egész emberi nemzetért” áldozta magát.

hősiesség-eszmény

Ezt az egyistenhívő vallások által kialakított hősiesség-eszményt testesítették meg szerinte a régi magyarok, amit Kishez című ódájában tételesen is megfogalmaz. Talán az sem véletlen, hogy a vers strófaszerkezete a Balassi-strófát variálja:

Nézd: az igaz virtus feláldozza magát,
S nem kéri senkitől érdeme jutalmát.
Mert azt magában érzi.
A bajnok mosolyogva rohan a halálnak;
Hogy vére gyümölcsöt teremjen honának,
Életét örömmel végzi.

Ehhez az eszményhez képest a jelen magyarjai szerinte méltatlanok, s itt ő is megismétli a korban toposznak számító feddést:

Fegyverre termett szép, deli ifjuság
Kardforgatásban nem gyakoroltatik,
Nem tud nyeregben, nem tud ádáz
Tátosokon leragadva ülni.

(Ez a versszak a Romlásnak indult… kezdetű óda 1808-as változatában még szerepelt, a végső megfogalmazásból viszont már kimaradt.)

Ebben a feddésben lappangva működik tovább a régi mítosz, mely szerint a költőnek az a dolga, hogy a prófétákhoz hasonlóan emlékezzen és emlékeztessen az igazságra, aminek útjáról letért a nép. Így nem csoda, hogy Berzsenyi később örömmel üdvözli az 1805-ben Napóleon ellen készülő nemesi felkelés seregeit, hiszen a francia császárban ,,az emberiség ügye bosszulva vagyon”, mert a szabadság vágyát saját kényének vetette alá, és önmagáért indított háborút.

Méltán búslakodám előbb,
Hogy héró eleid nyomdokiból kitérsz,
S régen félt veszedelmidet
Rád húzzák netalán majd buta korcsaid.
Hála! mást mutat e sereg.
Mely most régi magyar módra, nyeregben ül.

A feddés, az ébresztés motívuma valamint a vad háborúság személyes vállalása egyszerre jelenik meg Berzsenyi nagy összefoglaló versében, a Forr a világ bús tengere… kezdetű ódában:

Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet!
Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély;
Nem félek. A kürt harsogását,
A nyihogó paripák szökését

Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem
Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat.
Ez tette Rómát föld urává,
Ez Marathont s Budavárt híressé.

A nemesi seregek csúfos csatavesztése után azonban még kínzóbban veszik elő régi kétségei, s a Mulandóság című versben a véget, a sírt, a halált immár minden küzdésnél erősebbnek tartja, hiszen „Hérók márvány sorompóit / Az idő eltemeti, / S a fél világ hódítóit / Feledékeny por fedi.”

Két évtizeddel később írja meg Kölcsey a Vanitatum vanitast, néhány évvel azután pedig ugyanez a végső, iszonyú sejtelem fogalmazódik meg Vörösmarty Éj-monológjában az emberi sorsról.

Eredeti kérdésünknek tehát, hogy mi a küzdés, mi a háború, most már úgy kellene hangoznia, mit jelent az a szó, létezés, mit jelent az a szó: éj. Ám a szavak éppen itt fogynak el, éppen itt adják át helyüket végképp a hallgatásnak.

felső kép | Gigantomachia, (részlet) Zeusz oltár, Pergamon Múzeum, Berlin, Lucas, flickr.com