
Tudom sok volt a szó…
okoskodó szürke konfekció ahhoz képest
(Így udvarol szerelmének 4. – 2007)
Ahhoz képest igen, különben dehogy –
ellenkezőleg. Beszéljük meg ezt,
fordultam három évvel tudatlanabb
énemhez; sugaras márciusi délelőtt volt,
caplattunk a néptelen hegyen derűs
céltalanságban, lengedezett a szél,
s mert nem válaszolt megszólítottam,
a hangom kissé megemeltem:
nézd, mondtam, tudjuk, hogy a szó,
ha nem is mindenható erő, se ásó, se
meszelő hozzá fel nem érhet, és akkor is
nekivághat a láthatárnak, ha kínzó
körülmények kelepcéibe téved,
tehát semmi nem gátolhatott téged,
hogy létezésed értelmét, hangzatait
szerelmednek udvarolva véljed
magadhoz egyre közelebb – de erre is
hallgatott, s ez úgy hangzott, mintha
azt felelte volna, kétségbe sohase vonta;
én meg nem akartam, hogy félreértsen,
alkalmi buzgolkodónak nézzen, ezért
megengedően dadogtam, jó, rendben,
a viszonylatok kisimíthatalan húrjait
pedzeni vers által, úgyszólván egyszerre
futni oda meg vissza sem átall az ember,
s tudja, belebukhat, alámerülhet, érinteni sem
képes, de a reményteli kísérletezésbe,
hogy most majd mégis, mégse hiába,
beleveti magát az elbűvölt pára; ugye,
ezt már mióta így gondoljuk-csináljuk?
Hát hallgatólag is elfogadhatod, ahhoz
képest semmi nem sok, és minden kevés.
Ennyi mára a helyesbítés.
(Toldaléknak fényes, hajlékony dalocskát,
boldog szonettet, mennyire szeretnék.
Bohócosra kifesteném a testét,
lelkét, játszanék vele gömböt, kockát,
értelme csakis önmagában volna,
mint hajnali, szerelmes lüktetésnek.
És nem mondanám soknak, se kevésnek.
Érezném, ez a létem rózsabokra –
érzem is, dünnyögöm, dalom alkalom,
a feltételes módot elhagyhatom.
Megtörtént, már írom éppen. Egy velem.
Odakinn lúdvérces szélroham zihál,
idebenn fölzeng a húsvéti korál –
mindez helyénvaló és kétségtelen.)