Kovács Gábor

HAZUGSÁGOK ÉS HISZTÉRIÁK

Érték és valóság kapcsolata Bibó István politikaelméletében [2007 január]

HAZUGSÁGOK ÉS HISZTÉRIÁK

Bibó szellemi pályáján, amely a jogfilozófiától a politikaelméletig és politikatörténetig vitt, az 1930-as évek végén műfaji váltással találkozunk. Írásait ugyanis ekkortól formálta esszévé. Ennek nemcsak egyéni ízlésbeli okai voltak, nemcsak ez a műfaj felelt meg a legjobban gondolkodói alkatának – bár ez is lényeges, de szembeötlő Bergson hatása. Az ún. életfilozófiai iskola képviselőjének számító Bergson vezette be kora filozófiai köztudatába az élet és a spontaneitás fogalmait – megújítva a történelemszemléletet. Ha ugyanis a történelem maga az Élet, megragadásához más módszerre van szükség, mint amit a történelemtudomány eddig alkalmazott. Ezért került előtérbe az intuíció mint a változó, mozgó Élet megragadásának legalkalmasabb eszköze, amelynek segítségével a megfigyelő mintegy belehelyezkedik az Élet áramába. Így a történelem vizsgálójának az intuíció közreműködésével létrejövő élményt kell rögzítenie. Ez új műfajt igényelt, mégpedig az esszé műfaját, s a két világháború közötti válságfilozófiák – amelyek erősen befolyásolták a fiatal Bibó világképét – szinte kivétel nélkül esszéformában öltöttek testet. Az esszé műfajához Bibó egész életén át hű maradt.1 Az 1935-ös, eredetileg francia nyelvű szemináriumi referátumként elhangzott Előadás a német nemzetiszocializmusról ugyanúgy ebbe a műfajba tartozik, mint az életmű zárókövének számító elméleti összefoglaló, Az európai társadalomfejlődés értelme.

Európa zsákutcája

Az 1935-ös Előadás a nemzetiszocializmusról elméleti szempontból azért nagy jelentőségű, mert itt került be Bibó szótárába a zsákutca kategóriája: „Joggal tarthatunk tehát attól, hogy a hitlerizmus Európa eszmetörténetének egyik nagy zsákutcája lesz, s azokhoz az eszmeáramlatokhoz tartozik majd, amelyek esedékesek voltak, de nem így. S mint ilyen, Marx Károly és Wilson történelmi műve mellé kerül majd. Nem tudjuk még, milyen lehetőségeket hoz a jövő, de ha az európai közösség szellemi és politikai kialakulása körüli problémákat (amelyeknek a német forradalom csak tünete, illetve egyik vetülete) nem sikerül megoldani, akkor ez a zsákutca nemcsak a németek, hanem egész Európa zsákutcája lesz.”2

kovacs2 0117

Josef Albers képe, Il Fatto Quotidiano, flickr.com

De mit jelent a zsákutca ebben a korai írásban? Bár Bibó itt még nem részletezi a fogalom tartalmát, a német fejlődés zsákutcáját a német cselekvési képesség bizonytalanságából és válságából vezeti le. Megjelenik a szövegben egy másik – a már elemzett diákköri írásokban is szereplő – kulcsfogalom, az európai egyensúly is. A német válság voltaképpen ennek az egyensúlynak a felborulásából következik: „Kiderül tehát, hogy az, amit a német cselekvés bizonytalanságának és válságának neveztünk, tulajdonképpen nem más, mint a politikai cselekvés általános európai elbizonytalanodásának egy súlyosabb megjelenési formája.”3 A gondolatmenet folytatása a versailles-i békerendszer éles kritikája: „Tartós európai egyensúly helyett létrejött egy olyan nemzetközi frazeológia, mely amerikai pietizmusból született, angol homályossággal leöntve és francia eleganciával kifacsarva.”4

Az Előadás a nemzetiszocializmusról valójában Bibó egész életén át tartó kutatási programjának vázlata. Tartalmazza a későbbi művek fő motívumait: a zsákutcát, a nemzetközi közösség egyensúlyát, a fasizmusnak mint jobb- és baloldal torz összekeveredésének megjelenítését.5 De még ennél is fontosabb, hogy itt jelenik meg a vonatkoztatási keret, melyben Bibó a politikai hisztéria és a zsákutca fogalmát később elhelyezi. Ez pedig az emberi közösségek politikai tevékenysége mint döntő fontosságú, a közösség életének egészét meghatározó szféra. Ugyancsak itt tűnnek föl – ha csak jelzésszerűen is – a társadalompszichológiai módszer első elemei. Bibó ebben az esszében teszi föl először a nagy jelentőségű és az egész életművön vörös fonálként végighúzódó kérdést, hogy a politikai hazugságok milyen hatást gyakorolnak a társadalmi pszichére és a társadalom értékkészletére. A versailles-i békerendszerre vonatkozó, először enigmatikusnak tetsző, már idézett kritika ugyanis a későbbi művekben megfogalmazott, itt expressis verbis még ki nem mondott tétel ismeretében válik érthetővé: „Az általánosan elterjedt ellenkező nézettel szemben le kell szögeznünk, hogy a politikában hazudni nem lehet. Pontosabban: lehet itt-ott hazugságokat mondani, de nem lehet hazugságra politikai konstrukciókat, politikai programot felépíteni.”6

egyensúly-könyv

Egy harmadik mű teszi egyértelművé, hogy a két különböző írásból származó szöveghely voltaképpen ugyanannak a gondolatmenetnek két egymást követő lépése. Az 1943-44-es, Az európai egyensúlyról és békéről című kötet (a későbbiekben: egyensúly-könyv) egyik részlete megvilágítja, hogy Bibó a béke-rendszer legnagyobb hibájának ekkor ugyanúgy az elvek és a valóság ellentmondását tartotta, mint 1935-ben: „A német nemzetiszocializmus determináló megrázkódtatása minden kétséget kizáróan a versailles-i békeszerződés (…) azzal, hogy békekötés helyett az erkölcsi ítélkezés formáját vette fel, méghozzá olyan erkölcsi elvek nevében ítélkezett, melyeknek elfogadására a német politikai közösség nem volt eléggé érett, és mindennek a tetejében saját maga nem alkalmazta őszintén azokat az elveket, amelyek nevében ítélkezett. (Kiemelés K. G.) A német politikai közösség erre úgy reagált, hogy válságba jutott benne az egész európai értékrendszer, melynek nevében ezt a vádat megfogalmazták.”7

A versailles-i békeszerződésre vonatkozó kritika tehát a deklarált elvek és a tényleges tettek közötti diszkrepanciára vonatkozik. Az 1942-ben íródott, Elit és szociális érzék című esszé is bizonyítja, hogy ez a kérdés – amely sein és sollen viszonyának problémájaként már a neokantiánus ihletésű, és Horváth Barna nézeteitől erősen befolyásolt jogfilozófiai munkáinak is vezérmotívuma volt – mennyire foglalkoztatta Bibót, és mennyire fontosnak tartotta a történelem és szociológia területén. Ebben az írásában az elvek és a gyakorlat szembenállásának következményeire figyelmeztető tézis a Bethlen-féle konszolidációt végrehajtó magyar politikai elit hazugsága kapcsán fogalmazódik meg. Egyedi esetből levont, általános érvényűnek tartott tételként: „(…) társadalomban és politikában, bármily szokatlanul hangzik is, minden eltérés a valóság és az elvek, a valóságos célok és a jelszavak közt idővel feltétlenül válsághoz és töréshez vezet.”8

kovacs3 0117

Josef Albers képe, Il Fatto Quotidiano, flickr.com

Minden emberi közösség bizonyos értékekre alapozva szerveződik, s normális működése, mi több, a létezése sem lehetséges az adott értékrendszer nyújtotta orientációs sémák nélkül. Ez Bibó meggyőződése, mely valamennyi munkájában jelen van, még ha nem is kifejtetten: az adott szöveg belső logikája mögött, előfeltevésként mindig ott rejtőzködik.

A tétel egy másik megfogalmazását találjuk A pénz című írásban, a modernitás értékromboló dinamikájának elemzése kapcsán: „Az elvek csődje azonban nem normális jelenség és nem magától értetődő; elvek nélkül lehet egyes embernek egyik napról a másikra józanul élni, de közösségek tartósan nem lehetnek meg nélkülük.”9 Az elvek hiánya azért abnormális jelenség egy közösség életében, mert kóros szimptómák kiváltó okává lesz. A politikai élet zavarai, s azok legsúlyosabb változatai, vagyis a politikai hisztériák mögött is az értékhiányból származó elbizonytalanodás húzódik meg.

modernitásválság

Roppant veszélyes, ha egy közösséget külső erők – adott esetben az első világháborúban győztes hatalmak – olyan pozícióba kényszerítenek, hogy a közösségben uralkodóvá válik az „egzisztenciális félelem”. A helyzetet súlyosbítja, ha – mint Németország esetében – ez olyan értékrendszer nevében történik, amelyet maguk a nyomásgyakorlók nem tartanak be és nem vesznek komolyan. Az egyensúly-könyvben Bibó továbbmegy: kimutatja, hogy a németek szemében az európai értékrendszer nem pusztán a győzők hipokrízise miatt vált hiteltelenné. Volt egy belső tényező is: a sajátos német társadalmi fejlődés következtében Németországon belül különösen élesen jelentkezett a modernitásválság, amit Bibó A pénzben, s a többi 1935–44 közötti írásban egész Európára vonatkozóan alapvetőnek látott. Később, A kelet-európai kisállamok nyomorúságában (1946) azt is megfogalmazta, hogy nemcsak az értékek hiánya okozhat egy közösség életében létbizonytalanságot, hanem fordítva is: a létbizonytalanság már önmagában értékválsághoz vezethet, mint azt Magyarország, Lengyelország és Csehország története példázza.10 Az értékek és a valóság közötti viszony alakulása Bibó szerint az európai politikai elméletek történetét is kirajzolja, az utópista és a realista szembenállásának formájában. Bibó elutasítja mindkét pozíciót: „A dolgok sem nem egészen olyanok, amilyenek, és sem nem olyanok, amilyeneknek lenniök kellene. A követelmények átalakító hatását fel nem ismerő realista a társadalom egy reális hatóerejét hagyja ki.”11

Az igazi probléma Bibó számára ezekben az években az elvek és a valóság viszonyát kiegyensúlyozó hatásmechanizmus. Már korán megfogalmazza, hogy ha az utópista és a realista egyaránt veszélyt jelenthet elméleti emberként, akkor még veszélyesebbek politikusként. Az utópistából lesz az elvei megvalósításához a guillotine-tól sem visszariadó forradalmár, a realistából pedig a rossz valóságot megváltoztathatatlannak deklaráló „reakciós”. A két véglet közötti helyes pozíciót az egyensúly fogalmával írja le. Ez jelenti egyfelől az értékek és a tények egyensúlyát, másfelől egy politikai közösség „egészséges” állapotát hisztéria és tespedés között, végül a nemzetközi közösség államainak helyes viszonyát.

Bibó szerint a társadalmi és politikai elitek alapvető feladata az értékek és elvek közvetítése a közösség felé. Elitekről beszél, nem pedig osztályokról. Az osztályfogalom ugyanis a tulajdonhoz és a hatalomhoz fűződő viszonyt írja le, az elitszerep azonban az ő értelmezésében nem ezt jelenti: a politikai és gazdasági hatalom birtoklása önmagában még nem teszi valódi elitté a gazdasági és politikai hatalom birtokosait. Az elitszerepet Bibó összeköti az értelmiségi szereppel: ez mindenekelőtt erkölcsi felelősséggel végzett értékteremtést, értékőrzést és értékközvetítést jelent.

kovacs4 0117

Josef Albers képe, Il Fatto Quotidiano, flickr.com

A vezetéshez – szögezi le – mindenekelőtt tekintélyre van szükség: a tekintély pedig elsősorban társadalompszichológiai jelenség.12 A tekintély mindig kölcsönös viszonyként jelentkezik: ugyanúgy feltételezi az adott közösség bizalmát, mint a vezetők tényleges társadalmi teljesítményeit. A két tényező kölcsönösen erősíti egymást. Határozottan visszautasítja a megközelítést, hogy a társadalmi szerepek elosztását az érdekviszonyokból lehetne levezetni. Nézete szerint a helyzet éppen fordított: az érdekek strukturálódása mindig a társadalmi szerepek sajátos elosztásának következménye.13 De akkor föl kell tennie a kérdést, hogy mi szabályozza a társadalmi szerepek megosztását egy adott közösség tagjai között. Úgy véli, a közösség értékfelfogása, illetve értékképzetei. Végső soron tehát a társadalmi értékek determinálják egy adott társadalom tagjainak érdekképzeteit: „Érdek csak fix elosztáshoz kapcsolódik. Ha ez megbillen, csak nyers előretörekvés van, quantitatív primer érdekek, de társadalmi érdekfelismerés és érdekkövetés nincs. Előbb a rendező elv, aztán az érdek. A rendező elvet nem osztályok hordozzák, hanem egyének találják ki. (…) Az emberek ön- és közértékelése nem érdek szerint megy, hanem az érdek alapul az értékelésen.”14

társadalompszichológiai módszer

Az egyensúly-könyv célja mindenekelőtt a háború utáni újabb békerendezés alapelveinek körvonalazása volt. Bibó szempontokat próbált adni a leendő békekötőknek, hogy az első világháborút követő rendezés hibáit elkerülhessék. A könyv gondolati magját jelentő „Német hisztéria” című részt angol fordításban külföldön akarta megjelentetni. Mannheim Károlyt kérte közbenjárásra,15 de a külföldi kiadás terve nem valósult meg. A német hisztériát tárgyaló rész – mely később, Bibó halála után külföldön önálló tanulmányként is megjelent – a kézirat egészében az európai államrendszer kérdéseit tárgyaló gondolatmenetekbe illeszkedik. Nem vitás, hogy nézőpontját leginkább a genfi mester, Guglielmo Ferrero munkássága befolyásolta. Bibó azonban továbbgondolta egykori professzora problémafelvetéseit; írása szuverén, öntörvényű alkotás, amely újabb gondolkodói korszak kezdetét jelzi. Témája kettős: egyfelől az európai egyensúlynak már Ferrero által is elemzett problematikája, másfelől az európai nemzeti fejlődés dinamikájának kérdésköre. A mű originalitását voltaképpen a kettő összekapcsolása adja. És még valami: a társadalompszichológiai módszer szisztematikus alkalmazása, amely ebben a formában még a félelem politikai és közösségi hatásait alaposan elemző Ferrerónál sincsen meg. A társadalompszichológiai módszer alkalmazásának előzményei kapcsán utalnunk kell egy már említett recenzióra, amelyet Bibó Fritz Künkel: A közösség. A közösséglélektan alapfogalmai című, 1940-ben magyarra fordított könyvéről írt. A recenzió 1941-ben jelent meg a Szellem és Élet V. évfolyamának 1. számában. Bibó ebben visszautasítja a marxista pszichológusként induló, ám ebben a könyvében a nemzetiszocializmus közösségmítoszát átvevő Künkel téziseit, ugyanakkor kifejti saját közösséglélektani koncepciójának alapelemeit. Künkel álláspontját olyan közösségi metafizikának tartja, amely az egyént feloldja a közösségben, és a közösséget olyan attribútumokkal – érzés, akarat, gondolkodás – ruházza föl, amelyek használata csak az egyénekkel kapcsolatban megengedett. Visszautasítja Künkel koncepcióját az értékfelfogásra gyakorolt hatása miatt is: „Az átlátszó szándék az egész eszmei konstrukciót erőtlenné teszi: a cél csupán az, hogy egy konkrét közösséget minden tapasztalati igazolás, cáfolás és kritika köréből kivonjunk, s a végső értékek védelme alá helyezzünk, úgy azonban, hogy ezek a végső értékek a közösséget csak védelmezhessék, de számadásra ne vonhassák.”16

kovacs5 0117

Josef Albers képe, Thomas Hawk, flickr.com

De egyetért Künkellel, hogy kapcsolatba állítja az egyéni lelki élet defektusait és a közösségi élet bizonyos zavarait: „A könyv legnagyobb értéke az, hogy gazdag tapasztalati anyaggal, meggyőző erővel és népszerűsítő fogalmazásban képviseli a pszihoterápiai iskoláknak azt a megtisztult és mindinkább gyakorlativá vált igazságát, hogy az emberi lélek egyensúlya az emberi közösség összhangtalanságától, jelesen az önzéstől és a félelemtől bomlik meg.”17

közösségi misztika

A Künkel-könyvről készült recenzió még csak jelzése a társadalomlélektani szemléletmód iránti érdeklődésnek. A módszer következetes alkalmazására az egyensúly-könyvben kerül sor. A német politikai hisztériáról szóló rész már a címében is jelzi ezt. A gondolatmenet kiindulópontja a kérdés, hogy bizonyos tulajdonságok – mint a brutalitás, a hajlam a dogmatizmusra és metafizikai spekulációkra –, amelyeket az utolsó 150 év eseményei kapcsán a németek ábrázolásakor közhelyszerűen emlegetni szoktak, vajon valóban valamiféle nemzeti karakterből levezethető attribútumok-e. Bibó válasza határozottan nemleges: ezek a tulajdonságok nem okok, hanem okozatok, s nem használhatók magyarázó elvként. A valódi kérdés éppen az, hogy milyen folyamatok hívták életre és erősítették meg ezeket a speciálisan németként elkönyvelt tulajdonságokat. Bibó magyarázó sémájának két központi fogalma van: a politikai hisztéria és a zsákutca. A kettő szervesen összefügg, és ezt az összefüggést a társadalomlélektani látásmód teremti meg. Bibó itt későbbi írásaihoz – Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem, Zsidókérdés Magyarországon 1944 után – hasonlóan az egyéni lelki élet és a közösségi élet zavarai között bizonyos korlátozott, ám nem direkt analógiát vél felfedezni, miközben két szélsőséget próbál elkerülni. Az egyik az egyént teljességgel elimináló közösségi misztika, a másik a redukcionizmus, amely szerint a közösségi élet zavarai teljes egészében visszavezethetők az egyéni lelki élet zavaraira és a magyarázathoz minden további nélkül felhasználhatók az individuálpszichológia, mégpedig a pszichoanalízis fogalmai. Bár nem fejti ki egészen pontosan, hogy az egyéni és közösségi élet zavarai közötti hasonlóság milyen határok között érvényes, Bibó ezeknek a szélsőségeknek az elkerülésére alkotja meg a maga sajátosan társadalompszichológiai kategóriáit.

A politikai hisztéria mindig a közösségi élet bizonyos torzulásaival függ össze. Ezek a zavarok többnyire a nemzeti közösség kialakulásának nehézségei miatt jelennek meg. A nemzeti fejlődés dinamikáját – Ortega bizonyos eszmefuttatásait, illetve Huizinga patriotizmusról írott könyvének gondolatmeneteit felhasználva – Bibó az egyensúly-könyv első fejezetében elemzi. (Ezt később beépíti A kelet-európai kisállamok nyomorúsága szövegébe.) A nemzetté válás a nemzeti érzés demokratizálódásának folyamataként jelenik meg. Ennek végeredményeként az arisztokrácia, a királyi udvar és a nemesség után a közrendűek, azaz a polgárság és a parasztság is a nemzet részének érzi és tudja magát. Optimális esetben a folyamat úgy kezdődik, hogy a politikai határok és nyelvhatárok egybeesnek. Ebből a szempontból Bibó számára Nyugat-Európa az etalon. Ortega nyomán a nemzetté válás kiindulópontjaként a közösségteremtő politikai élményeket jelöli meg, s ezekből vezeti le valamely dialektus államnyelvvé válását. Nyugat-Európában ez még a modern 19. századi tömegnacionalizmus elterjedése előtt lezajlott, mondja Bibó, ideáltipikusnak tekintve az ottani fejlődést. (Ez az álláspont ma már korrekcióra szorul, hiszen még Franciaország esetében is kétségtelen tény, hogy a nyelvi homogenizáció nem a spontán középkori fejlődés eredménye volt: az 1789-es forradalom után az állam siettette a folyamatot erőszakos adminisztratív eszközökkel.) Bibó koncepciójában a nyelvi és politikai határok különbözőségének és az ebből fakadó zavaroknak Közép- és Kelet-Európa a fő területe. Mint a szövegből kiderül, Kelet-Európán Lengyelországot, Csehországot és Magyarországot, míg Közép-Európán elsősorban Németországot érti.

kovacs6 0117

Josef Albers képe, Il Fatto Quotidiano, flickr.com

Ezeken a területeken a középkort túlélt multietnikus birodalmak léte megakadályozta, hogy a nemzetté válás a Nyugat-Európában szokásos módon, viszonylag zökkenőmentesen menjen végbe. Így nem történt meg a nemzeti érzés megszelídülése, s a műgonddal alkotó polgár és paraszt helyett az agresszív nemesi és arisztokrata mentalitás határozta meg a kialakuló nemzeti tudatot. Bibó utal arra is, hogy a folyamat bizonyos társadalomszerkezeti torzulásokkal is összefügg: a fejletlen polgárság nem volt képes átvenni az arisztokrácia társadalmi vezető pozícióit.18 Az egyensúly-könyv vezérmotívuma azonban nem ez, hanem a társadalomlélektani tényezők vizsgálata. A kiindulópont a félelem érzése, mely a nemzeti keretek bizonytalanságából és veszélyeztetettségéből fakad. Mivel a társadalmi szerkezet demokratizálódása nem ment végbe, de demokratizálódott, tehát tömegessé vált a nemzeti érzés, a nemzeti elit az egész társadalom felé közvetíti ezt a félelmet. A félelem élménye tehát a megoldhatatlan vagy annak érzett helyzettel való szembesülés következménye. A nemzeti létet veszélyeztető, vagy a nemzeti politikai keret megalakítását akadályozó tényezők kiküszöbölése meghaladja az adott közösség erejét. Ide kapcsolódik a pszichoanalízisből ismert hisztéria fogalma, amit Bibó egy feladat megoldásának kudarcából fakadó, inadekvát válaszként definiál: „A politikai hisztéria kiindulópontja mindig a közösségnek valamiféle megrázkódtató történelmi tapasztalata, éspedig nem akármiféle megrázkódtatás, hanem olyan, melyről a közösség tagjai úgy érzik, hogy annak elviselése és a belőlük származó problémák megoldása a közösség erejét meghaladja. Az olyan közösség, mely a maga erőivel, legyenek azok nagyok vagy csekélyek, jól és biztonsággal tud élni, éppen úgy, mint az egészséges egyén, a katasztrófákból megerősödve kerül ki, mert realista módon megkeresi az őt ért baj okait, levonja annak tanulságait, elviseli azt, amit elemi csapásnak ismer fel. (…) Az egyensúlyozott közösség tehát, még ha igen heves és lázas jellegű reakciókat mutat is, végül megoldja a problémáját, azaz nem esik hisztériába, mert hiszen a hisztéria éppen a probléma elől való kitérést jelenti.”19

bénult állapotban

A hisztéria annak jele, hogy az adott közösség – Bibó metaforikus kifejezését használva – nem képes igazán felnőtt közösséggé válni. Patologikusan kötődik a feldolgozatlan, traumatikus élményhez: „Az ilyen túl nagy megrázkódtatás a szóban forgó közösség politikai gondolkodásának, érzelmeinek és szándékainak a megrögzülésével és megbénulásával jár, melyben a megrázkódtatás emléke, helyesen vagy helytelenül levont tanulsága válik uralkodóvá, valamint az a vágy, hogy a közösség százszázalékos garanciát kapjon afelől, hogy a katasztrófa nem ismétlődhetik meg. A gondolkodás, az érzelmek és a kreativitás tehát betegesen hozzákötődik egyetlenegy élmény egy bizonyos értelmezéséhez. Ebben a megrögződött, bénult állapotban az aktuális problémák megoldhatatlanokká válnak, ha bármilyen vonatkozásban vannak a kritikus ponttal.”20

Bibó a pszichoanalízis fogalmi apparátusát és magyarázó elveit nem közvetlenül használta fel, inkább csak inspirálták21: a politikai hisztéria jelenségének kifejtése során tulajdonképpen a pszichoanalízis által leírt ismétlési kényszer, illetve a tárgykapcsolati zavar fogalmait alkalmazza. A pszichoanalízis akkor beszél ismétlési kényszerről, ha a trauma élményét a beteg nem képes feldolgozni, a tünetek rögzülnek, és ez a trauma megismétlődéséhez vezethet. Tárgykapcsolati zavarnak nevezik, amikor a beteg egy trauma után nem képes környezetével adekvát kapcsolatba kerülni.22

A politikai hisztéria fölépít egy világképet, amely teljesen zárt és koherens, ezért nagy a magyarázó ereje. Ennek a világképnek a kiindulópontja azonban a környezethez fűződő inadekvát, rendkívül merev viszony. Ha a valóság és magyarázata között diszkrepancia mutatkozik, azt nem úgy küszöböli ki, hogy megváltoztatja, módosítja a világképet; éppen ellenkezőleg: a világot torzítja saját torz előfeltevéseihez. A folyamatban lényeges szerepe van a felelősség-áthárítási mechanizmusoknak, amelyek Bibó értelmezése szerint szorosan kapcsolódnak egyfajta mágikus gondolkodással. Ez azt jelenti, hogy a hisztérikus közösségekben rendkívül erős a bűnbakkeresési hajlam: a különféle társadalmi és politikai bajok okaként hajlamosak különböző embercsoportokat megnevezni.

kovacs7 0117

Josef Albers képe, Anil Bawa-Cavia, flickr.com

Nagyon lényeges Bibó felfogásában, hogy – mint azt antiszemitizmus-értelmezése során 1948-as esszéjében kifejti – ezeknek az embercsoportoknak a kijelölése korántsem véletlenszerűen történik. Valóságos sérelmek és tapasztalatok állnak a háttérben, ám ezek a torzan és antihumánusan szerveződő társadalmi valóság következményei. Bibó a hisztérikus közösségekben igen nagy szerepet játszó propagandát a mágikus gondolkodás 20. századi megfelelőjének nevezi: egyfajta modern szómágia ez, amely a szavak erejével akar úrrá lenni a valóságon.

A politikai hisztéria azonban nemcsak képzelt módon hat a társadalmi valóságra. Éppen azért veszélyes, mert átalakítja, átstrukturálja a valóságot: „A közösségek életében az ilyen hamis helyzet és hamis világkép lassan tartós kontraszelekciót hoz létre: előtérbe hozza a hamis kompromisszumok embereit, az összeegyeztethetetlen dolgokat összeegyeztető formulák mestereit, a hamis realistákat, akiknek realizmusa mögött valójában csak erőszakosság, ravaszság vagy csökönyösség van, s többek között előtérbe hozza azokat is, akikben a közösség hisztériája valamilyen egyéni hisztéria formájában is visszhangra talál. A másik oldalon viszont a helyzetet tisztán látó, tisztán megítélő egyéniségeket terméketlenségre szorítja, mert vészjeleik visszhangtalanul pattognak le a hisztériás világkép zártságáról és önmagának való elegendőségéről.”23

a kollektív bűnösség

A hisztéria tehát nem kötődik bizonyos személyekhez vagy társadalmi csoportokhoz: az egész közösség kóros állapotáról van szó. Bibó azonban korántsem helyezkedik a kollektív bűnösség álláspontjára.24 Világosan elhatárolja az egyéni morális felelősség és a politikai hisztéria két szintjét. Ezt a következő gondolatmenete is bizonyítja: „Mindeme személyek lelkivilágának, akik a közösség hisztérikus megnyilvánulásait akár politikai cselekvéssel, akár egyszerű elfogadással és helyesléssel kialakítják, a közösségi politikai állásfoglalás gyakran csupán egy területe, s maguk lehetnek igen ép lelkű, egészséges és szimpatikus emberek (…) Ezért hívságos és terméketlen dolog a közösségi hisztériákat bizonyos megromlott lelkületű egyéneknek vagy csoportoknak, társadalmi osztályoknak és politikai hitvallások híveinek tulajdonítani és azon töprengeni, hogy ezek a beteg közösségnek hány százalékát teszik ki, s hogy lehetne ezeket a közösségből kiiktatni. (…) A közösségi hisztéria ugyanis az egész közösség állapota, s hiába választjuk el a hisztéria látható hordozóit, ha közben a hisztéria feltételei és alaphelyzetei megmaradnak: a hisztéria kezdetén álló megrázkódtatások nem oldódnak fel, a hisztéria lényegét kitevő hamis helyzet nem oldódik meg. Hiába pusztítunk el minden ‘gonosz’ embert, a hisztéria téveszméi és hamis reakciói békés családfőkben, hatgyermekes családanyákban, a légynek sem vétő szolid emberekben és nemes, magasztos, emelkedett szellemű egyénekben fognak tovább élni, s a közösség egy nemzedék alatt újból kitermeli a hisztéria őrültjeit, haszonélvezőit és hóhérlegényeit.”25

 

1 Az esszé szerepéről a két világháború közötti magyar kultúrában lásd: Poszler György: ‘Illúzió és értelem. Vázlat az „esszéista” nemzedék portréjához’ In: Poszler György: Eszmék, eszmények, nosztalgiák. Budapest: Magvető Kiadó, 1989, 337–381. o.
2 ‘Előadás a német nemzetiszocializmusról’ In: Bibó István: Válogatott tanulmányok IV., Budapest: Magvető, 1990. 127–128. o.
3 Uo. 121. o.
4 Uo. 121. o.
5 Uo. 115–116. o.
6 ‘Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar fejlődés’. In: Válogatott tanulmányok II.
7 ‘Az európai egyensúlyról és békéről’. In: Válogatott tanulmányok I.
8 ‘Elit és szociális érzék’. In: Válogatott tanulmányok I.
9 ‘A pénz’. In: Válogatott tanulmányok 1. 210. o.
10 Válogatott tanulmányok II. 224. o.
11 Bibó István: Szegedi egyetemi előadások és vázlatok. Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára (a továbbiakban: MTAKK) Ms 5116/18, 33–34. o.
12 ‘Vezetés-követés. MIKSZ-előadásvázlat’. 1941. in: Bibó István (1911–1979) Életút dokumentumokban, Budapest: 1956-os Intézet – Osiris – Századvég, 1995, 181. o.
13 Uo. 181. o.
14 Uo. 183. o.
15 ’Bibó István – Mannheim Károlynak’. Budapest, 1945. december 15. In: Újhold-évkönyv 1991/1. Szerkesztette: Lengyel Balázs. Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1991, 267. o.
16 Bibó István recenziója Künkel, F: A közösség c. munkájáról. Különnyomat a Szellem és Élet tudományos folyóirat V. évfolyam 1. számából, MTAKK Ms 5111/30, 4. o.
17 Uo. 5. o.
18 Válogatott tanulmányok I. 328. o.
19 Uo. 376–377. o.
20 Válogatott tanulmányok I., 377. o.
21 Erre vonatkozóan lásd: Erős Ferenc: ‘Bibó társadalomlélektani előfeltevéseiről’. In: A hatalom humanizálása. Pécs: Tanulmány Kiadó, 1993, 252. o.
22 Uo. 253. o.
23 ‘Az európai egyensúlyról és békéről’. In: Válogatott tanulmányok I. 378–379. o.
24 Ez Gerő András véleménye: ‘A fogalmak foglya. Bibó István a XIX. század második felének Magyar történelméről.’ Beszélő. 2001. október, 96. o.
25 ‘Az európai egyensúlyról és békéről’. In: Válogatott tanulmányok I. 375–376. o.
felső kép | Josef Albers képe, Bosc d’Anjou, flickr.com