Bíró Zsuzsa

HÁZIVARRÁS

2006 június

HÁZIVARRÁS

Be­cses kegy­tárgy­ként őr­zött egy el­sár­gult új­ság­cik­ket, ami ar­ról adott hírt, hogy a ki­rá­lyi és csá­szá­ri apos­to­li fel­ség, ezer­ki­lenc­száz­ti­zen­hat no­vem­ber hu­szon­egye­di­kén, ked­den es­te ki­lenc óra há­rom perc­kor át­ad­ta lel­két az Úr­nak. „Én meg ugyan­ak­kor, ugyan­ab­ban a perc­ben jöt­tem vi­lág­ra…” – mon­do­gat­ta rej­té­lye­sen, és mi szin­te lát­ni vél­tük a hold­fény­ből szőtt kö­te­lé­ket, ami őt és Fe­renc Jó­zse­fet össze­fűz­te.

mo­gor­ván sze­de­get­te

Kis, csú­nya vén­lány volt. Irén. Ma­gán­há­zak­hoz járt varr­ni. Há­tát el­gör­bí­tet­te az arthritis, uj­ja­it is de­for­mál­ta, de ez nem za­var­ta a var­rás­ban. A házivarrás egy le­tűnt vi­lág mes­ter­sé­ge, csak­úgy, mint a lám­pa­gyúj­to­ga­tás. És ho­vá let­tek a szem­fel­sze­dő kis­as­­szony­ok? Egyet is­mer­tem, ta­lán az utol­só volt, ma­gá­nyo­san, mo­gor­ván sze­de­get­te a sze­me­ket, „ha jó, ha rossz a sors, én meg­kö­töm és kez­dem…”, fél­tem tő­le, ez a ma­gá­ra ha­gyott norna, azt hi­szem, utál­ta a gye­re­ke­ket. A mi há­zi­var­ró­nőnk más­mi­lyen volt, ha jött, uj­jong­tunk, itt van a Var­ró Ircsi! „Me­sélj…” – kö­ve­tel­tük. Az volt a leg­jobb, ha Odette-ről me­sélt, éve­kig szőt­te-fon­ta a ró­la szó­ló szto­ri­kat, Odette ki­ta­lált fi­gu­ra volt, ha­ja lok­nis, szok­nyá­ja glok­nis. De jó volt az is, ha va­ló­di gye­re­kek­ről me­sélt, azok­ról, akik­hez varr­ni járt, fan­tasz­ti­kus tet­te­i­ket be­szél­te el ne­künk, ama­zok­nak meg ró­lunk re­gélt, a mi éle­tün­ket él­te meg az övé­két, és nem tud­tuk, hogy köz­ben há­zacs­ká­ra gyűjt, ker­tecs­ké­re gyűjt, egy­szo­bás, fél­kom­for­tos Hol­ló ut­cai la­ká­sá­ból zöld me­zők­re vá­gyik, azt hit­tük, nincs is sa­ját éle­te. Mert mi a sa­ját élet? Rej­tély, kény­szer, vágy, szo­ron­gás, bűn, vé­let­le­nek és ha­gyo­má­nyok ka­o­ti­kus ele­gye, ám az ő rö­vid­lá­tó te­kin­te­té­ben csak má­sok tü­kör­ké­pe tük­rö­ző­dött.Das arme in die Welt geworfene Wesen… – mon­do­gat­ta a nagy­pa­pám. Sze­gény, vi­lág­ra do­ba­tott te­rem­tés… Do­ba­tott vagy vet­te­tett? Nagy­pa­pám nem ol­vas­ta Heideggert, de ér­zé­ke volt az ár­nya­la­tok­hoz.

Var­ró Ircsi ap­ja nap­pal sza­bó­mes­ter volt, es­te a tár­sas­tánc meg­szál­lott­ja, tan­gó­ban ver­he­tet­len. Ki­lenc­száz­har­minc­ban be­jött a charleston, Ircsi ap­ja meg­nyer­te az or­szá­gos charleston ver­senyt, és az öt­száz pen­gős díj­jal és al­kal­mi part­ner­nő­jé­vel ki­tán­colt sze­ret­tei éle­té­ből. A ma­ma mé­la­kór­ba esett, Irén lett a csa­lád fe­je, még nem volt ti­zen­négy. A var­rás­kész­ség ép­pen olyan is­te­ni ado­mány, mint a ze­nei te­het­ség, ő vir­tu­óz volt, a var­ró­gép volt a zon­go­rá­ja. Né­hány mes­ter­mű­re még ma is em­lék­szem. Az a len­ge, hal­vány­zöld crępe-de chine kis­es­té­lyi, amit egy­kor anyánk hor­dott a mér­nök­szö­vet­ség ma­já­li­sán, va­ló­sá­gos ta­va­szi szo­ná­ta, vagy az én kék­vi­rá­gos organdi ru­hám, fo­dor­ral az al­ján, ó, mi­lyen büsz­kén vi­sel­tem, azt mond­tuk, vizs­ga­ru­ha,hogy mi­ért, nem tu­dom, ak­ko­ri­ban en­gem még nem fe­nye­ge­tett sem­mi­fé­le vizs­ga, vi­szont har­ma­dik ele­mis­ta ko­rom­ban eb­ben ad­tam elő egy hos­­szú ver­set az év­zá­rón (ki ír­ta? mi volt a cí­me?), két sor­ra még em­lék­szem, or­dít­va kel­lett sza­val­ni: „Karthagó? Ha­ran­gok és ágyú? Ó, mily anak­ro­niz­mus, ke­gyet­len és bár­gyú!”
bzs20572

Ha­za­fi­as vers volt. Ak­ko­ri­ban dé­li ha­rang­szó­kor fel­áll­tunk és a nán­dor­fe­hér­vá­ri győ­ze­lem­re em­lé­kez­ve fo­hászt mond­tunk a Don­nál har­co­ló ka­to­ná­kért. „A hon­vé­de­lem ad­ta ke­zük­be a fegy­vert, és ők bát­ran el­fo­gad­ták” – így az ima. Mond­tam én is, de más­kép­pen gon­dol­tam. Más­kép­pen gon­dol­ta a ba­rát­nőm is, el­len­áll­tunk, „hold­vi­lá­gos éj­sza­kán, dög­lött Hit­ler lóg a fán…”, éne­kel­tük hal­kan ha­za­fe­lé. Hét­köz­nap­okon egyen­ru­hát kel­lett hor­da­nunk, ezt spe­ci­á­lis bolt­ban árul­ták, a Var­ró Ircsi vi­szont tél­re is ké­szí­tett ne­kem egy szép­sé­ges ru­hát, vizs­ga­ru­há­nak ne­vez­te el ezt is, pe­pi­ta volt. Ál­lok a pe­pi­ta vizs­ga­ru­há­ban a ka­rá­csony­fá­nál. Csil­lag­szó­rók. Gyer­tyák. Ti­tok­za­tos il­la­tok. Stille Nacht. Egypi­ros bi­cik­li a fa alatt, az enyém. Oda­kinn a fe­hér hó és a fe­ke­te éj­sza­ka, pe­pi­ta ka­rá­csony, ezer­ki­lenc­száz­negy­ven­há­rom. Mi­re ki­ta­va­szo­dik, már benn lesz­nek a né­me­tek, a bi­cik­li­ket be­szol­gál­tat­juk, so­ha­sem ka­ri­ká­zom a pi­ros cso­dán, ma­gun­kat is be­szol­gál­tat­juk.

má­gi­kus pil­la­nat

„Az em­ber csu­pán né­hány pil­la­na­tig eg­zisz­tál le­he­tő­sé­gei csú­csán” – Heidegger mond­ta ezt is, a davosi fő­is­ko­lai na­pok fi­lo­zó­fus-vi­tá­ján, ezer­ki­lenc­száz­hu­szon­hét ta­va­szán. Ré­misz­tő gon­do­lat: mi van, ha egész éle­tünk­ben csak a csú­csok alatt ku­por­gunk és vá­runk, mint az a vi­dék­ről jött em­ber a Tör­vény ka­pu­já­ban, és a né­hány má­gi­kus pil­la­nat nem jön el vagy nem is­mer­jük fel, hogy el­jött?

Irén nem ag­gó­dott, tisz­tá­ban volt ve­le, hogy a csúcs­pil­la­nat ak­kor kö­vet­ke­zik be, ha egy­szer be­köl­töz­het a ház­ba, a kert­be, amely­ről ál­mo­do­zott, és ame­lyet vol­ta­kép­pen már ki is sze­melt ma­gá­nak, a szom­széd­ság­ban egy cso­mó gye­rek­kel, ez fon­tos szem­pont volt, gyak­ran mond­ta, hogy az élet egér­szür­ke gye­rek­zsi­vaj nél­kül. De csak a szür­ke szín­től ir­tó­zott, az ege­rek­kel nem volt sem­mi ba­ja, sőt, gyak­ran me­sél­ge­tett Odette fe­hér ege­ré­ről, amely be­bújt a zon­go­rá­ba és éj­fél­kor meg­szó­lal­tat­ta a G-húrt. „Úgy hang­zott, mint egy si­koly…” – su­sog­ta rej­té­lye­sen, de mi nem fél­tünk, tud­tuk, hogy a me­se jó vé­get ér, lesz la­ko­ma, ka­kaó és ka­lács. Erzsébetfalván buk­kant rá ki­sze­melt há­zá­ra, „a Fe­renc Jó­zsef ut­ca 7. szám alatt, sors­sze­rű volt, hogy oda­ta­lál­jak…”, mond­ta. Min­den tet­szett ne­ki Er­zsé­bet­falván, csak a dísz­pol­gár­ok név­so­ra nem: Te­le­ki Pál, Imrédy Bé­la, Jaros An­dor, End­re Lász­ló… – Sza­bad egy Grünfeld Irén­nek ott le­te­le­ped­ni? – kér­dez­te gond­ter­hel­ten anyá­mat. – Mi az a dísz-pol­gár?– kér­dez­tem én. Ezha­son­ló­kép­pen zű­rös szó volt, mint a vizs­ga­ru­ha,vagy a gu­ta­ütés. Bu­ta­ütés?
bzs30527 Irén vé­gül nem ra­gad­ta meg a csúcs­pil­la­nat le­he­tő­sé­gét; ha bom­bák hul­la­nak az ég­ből, az em­ber nem vá­sá­rol há­zat. Pén­zét nem volt haj­lan­dó át­vál­ta­ni arany­ra, bank­ba tet­te, várt. Várt a csillagosházban, a get­tó­ban, és utá­na az an­gyal­föl­di té­boly­dá­ban is; nem há­bo­ro­dott meg az el­mé­je, az éhe­zés­től lett za­va­ro­dott. „Csend volt a fe­jem­ben” – ma­gya­ráz­ta ké­sőbb. Mond­hat­ta vol­na úgy­is, hogy a lét vákuumában talál­ta ma­gát. Mi­re ki­jött a nap­vi­lág­ra, ezer­ki­lenc­száz­negy­ven­hat nya­rán, egy ki­ló ke­nyér ára négyszáz­ezer­kvadtrillió pen­gő volt, és a há­zacs­ka és ker­tecs­ke ide­á­ja le­ke­rült a na­pi­rend­ről. Anyám ag­gód­va néz­te: Jól van? Szem­mel lát­ha­tó­lag ki­sebb lett, gör­bébb, öre­gebb. Azt mond­ta, most már na­gyon jól van, most már ki­szed­te a fér­ce­ket, és ös­­sze­varr­ta az éle­tét és sa­ját ma­gát. El­ne­vet­te ma­gát, anyám is ne­ve­tett.

Ös­­sze­zsu­go­ro­dik az idő, mint egy vá­szon, amit el­fe­lej­tet­tek be­avat­ni.

el­száll fe­let­te az idő

Irén jön, varr, me­sél. Mi a föl­dön ku­po­rog­va hall­gat­juk. „Var­ró Ircsi!” – ri­kol­toz­zák ké­sőbb a gye­re­ke­im. „Tün­dér­apó­kák!” – mond­ja ő. Egy há­zi­var­ró­nő, ha el­száll fe­let­te az idő, nem ké­szít töb­bé vizs­ga­ru­hát, fe­hér­ne­műt ja­vít, ő is így tesz. Az­tán nem jön töb­bé. „Ó, az a sze­gény Irén…” – mond­juk szá­na­koz­va, ha nagy­rit­kán eszünk­be jut. És nem akar­juk ész­re­ven­ni ma­gunk kö­rül azt a sok dol­got (egy­re több dol­got), amely jó­vá­te­he­tet­le­nül fel­fes­lett, el­ron­gyo­ló­dott, szét­sza­kadt.

kép | fortepan.hu