Jámborné Balog Tünde

HAVAZIK CSÍKBAN

2010 november

HAVAZIK CSÍKBAN

Amikor a bútorok, utazókosarak, bálákba kötött ágyneműk, de kivált a kilátástalan sorsok súlyától roskadozó szerelvényt az erőlködő mozdony betolta a V*-i pályaudvar legkülső vágányára, nagyapám kinézett a tehervagonból, amely hetekig az otthona volt, és beleszimatolt a füstszagú levegőbe. Havazik Csíkban, gondolta, és hirtelen megrohanta mindaz, amit maga mögött hagyott, s amitől immár az újonnan meghúzott határ örökre elválasztotta. Akár a farkasok, rontottak rá az elvesztett dolgok, és érezte, hogy a villogó fogsorok összecsattannak, tépik-marcangolják a húsát, az inait, látta tüzes parázsszemüket, hallotta lihegésüket és a csontok ropogását, még a vérszagot is érezte. Tépjetek csak, gondolta, szedjetek szét ízekre és faljatok föl, ne maradjon meg egy porcikám se, mert hogy éljek én most már idegenben ekkora teherrel a lelkemen?

elvarratlan szál

Váratlanul érte az érzelmi attak, nem számított rá, azt hitte, ezen túl van, hiszen nem sebtében, hirtelen keltek útra, volt ideje a felkészülésre. Elvégzett mindent becsülettel, egyetlen dolgot kivéve, és nem rajta múlott, hogy elvarratlan szálat is hagyott maga után. Elintézte a papírokat, az engedélyeket; pökhendi hivatalnokoknál előszobázott, akik nem akarták érteni a beszédét; aláírások, stemplik után futkosott, amik nélkül nem vághattak neki az áttelepülésnek, fuvarost és trégereket fogadott, hogy bútoraikat és ládákba csomagolt egyéb ingóságaikat berakodják a tehervagonba, előtte azonban elbúcsúzott a barátoktól a kaszinóban és a halottaktól a temetőben, megmászta a közeli szirtet, ahonnan utoljára szétnézhetett a szeretett tájon, kifizette az utolsó havi lakbért, a kis cseléd és a mosóné járandóságát, maradék vagyonkáját pedig, a tucatnyi arany húszkoronást bevarratta nagyanyám míderjébe, tartaléknak, Margit, ha bármi történne. Nem ez volt az összes pénze; a mellényzsebében lapult még három a megspórolt aranyakból, azokat azonban másnak szánta, feleségének nem szólt róluk.

Ha volt bűne, az csupán annyi, hogy túl sokáig halogatta a találkozást, és csak az indulás előtt kereste fel a városszéli házat, ahol az a nő lakott. A kisudvari szoba üresen állt, mindössze egy bágyadtan zümmögő őszi légy keringett benne. A szomszédból előjött öregasszony – ő vigyázott a gyermekre, amíg az anyja munkába ment – elmondta, hogy a nőt a spanyoljárvány utolsó hulláma vitte el és közös sírba temették, egy szál lepedőbe csavarva, mert semmi se maradt utána, kivéve a gyermeket, azért meg eljött egy öregember szekéren valahonnét Csíkból, azóta nem hallott felőlük.

horus 132Nagyapámat megrázta a hír. Nem a nő miatt – alkalmi kaland volt egy görbe éjszaka után, az egyetlen, mióta megházasodott –, a gyermeket sajnálta, és azt, hogy már sohase tudja meg az igazat a fiúcskáról. (Mert fiú volt az istenadta kis fattyú, fiú! Margit nagyanyám viszont az egyetlen leányka után csak halott magzatokat szült, és e tények mellett jelentéktelenné zsugorodott az apaság bizonytalansága.) A hátralévő néhány napban azon fáradozott, hogy kiderítse a gyermek hollétét. Végül talált egy varrólányt; földije volt a nőnek, tőle megtudta a falujuk nevét, a szerelvény azonban indulásra készen állt, nem maradt idő a további keresésre, és az aranyak úgy égették a mellét, mint a tűz.

rendnek muszáj lenni

Az utazás hosszúra nyúlt hetei alatt nagyapám igyekezett nem gondolni a kisfiúra. Élete eleddig masszív épülete a vonat indulásával ingataggá vált, ezért megpróbálta az elhagyott otthon reguláit a vagonbeli életre is kiterjeszteni, és ebbeli törekvése lefoglalta minden idejét, lekötötte energiáit. Valami rendnek muszáj lenni akkor is, ha minden összezavarodik körülöttünk; mosakodni, beretválkozni, bajuszkötőt kötni, rendesen felöltözködni akkor is kell, magyarázta, és ragaszkodott hozzá, hogy nagyanyám damasztabrosszal meg az ünnepi porcelánnal terítsen, még ha csak üres krumplileves vagy puliszka főtt is a petroforon a konyhasarokban.

A szerelvény sokszor vesztegelt napokig külső vágányokon, olyankor nagyapám bejárta az idegen várost újságok és hírek végett, és szóba elegyedett az ottani polgárokkal, de nem tudott meg újdonságot sem a lapokból, sem az emberektől, sőt, őt ostromolták mint messziről jöttet, mondaná meg, mire számíthatnak. Semmi jóra, semmi jóra, uraim, lám, már pájslit sem kapni a restiben, szerencse, hogy vörösbort még mérnek néhanap.

horus 158

Nagyanyám rettegett, mikor így egyedül maradt, mert ilyenkor neki kellett őrizni holmijukat a szerelvény körül ólálkodó tolvajoktól. Egyedül az vigasztalta, hogy legalább a leánykát – anyámat – nem kellett félteni, tavaly ősszel elküldték öregapjához, a v*-i kántorhoz, aki mindnyájukat befogadja, amíg rendeződnek nagyapám dolgai, lakást talál és álláshoz jut valamelyik iskolában.

Hosszú volt az út és megpróbáltatásokkal teli, de nagyapám tartotta magát, nem úgy, mint a reménytelenségbe gubózó, elvadult szakállú, befűzetlen cipőben járkáló férfiak, és felesége se hanyagolta el magát, mint slampos társnői, akik nem átallottak fésületlenül, pongyolában trécselni és kávézni, a gyerekeket meg kicsapták a sínek közé játszani.

rárontottak a farkasok

Most azonban, mikor a vonat végre célba ért, a várva várt megkönnyebbülés helyett rárontottak a farkasok.
Vince, a sógora a peronról figyelte a vonat érkezését, és azonnal észrevette nagyapámat a vagon félrehúzott ajtajában vagdalkozni a semmivel. Fölfedezte Margit nagyanyámat is, előkapta hát vadonatúj Kodakját, és klikk, már el is készült az első felvétel a tudósításhoz, amely pár nappal később Vagonlakó menekültek érkezése a v*-i állomásra címmel jelent meg a helyi lapban, nagyapám elől azonban eldugták, mert levegőben kaszáló karjával úgy nézett ki a fényképen, mintha segítségért rimánkodna.

Mikor nagyapám meglátta sógorát, azonnal összeszedte magát, egy rántással megszabadult láthatatlan szörnyeitől, és kitárt karral nekilendült, hogy leugorjék a csikorogva fékező vonatról, át a tócsán, amit az elvonuló eső hagyott a vágányok között. A szürkület dacára is jól látszott. amint kalimpáló lába elszakad a vagonajtó vasküszöbétől, ám mire Vince másodszorra is elsütötte masináját, nagyapám nem volt ott, ahol lennie kellett volna.

horus tenyfekezo 1

Az a helyzet, hogy másutt sem volt. Egyik pillanatban még könnyedén szállt a pocséta fölött, a másikban meg már nem látszott sehol. Vince nem tudta mire vélni a dolgot, nézett jobbra, nézett balra, de akárhogy meresztgette a szemét, csak a húgát látta, Margit nagyanyámat, először mosolyogva, majd értetlen, végül rémült arccal állni a vasúti kocsi ajtajában.

Nem tudni, mennyi idő telt el béna várakozásban. Vince szerint mindössze néhány perc, nagyanyám szerint egy örökkévalóság, az azonban biztos, hogy elég sokáig álltak zsibbadtan és tanácstalanul, mígnem nagyapám – épp oly váratlanul, amiként eltűnt – ismét megjelent a pocsolya fölött, és töretlen ívben befejezte az elkezdett ugrást. Mire szabályosan rugózva földet fogott, mint a nyújtóról leérkező tornász, Vince észhez tért, a gépéhez kapott, és harmadszor is meghúzta a zsinórt.

semmi magyarázatot nem talált

Nem várt reggelig az előhívással. Még aznap éjjel nekilátott, és hitetlenkedve nézte a vegyszeres oldatban ázó celluloidszalagon lassacskán földerengő képeket. Az érkezést megörökítő első és az ugrás végét rögzítő harmadik filmkocka nem okozott meglepetést, de a középsőnél, ami épp az eltűnéskor készült, nem akart hinni a szemének: az állomás és a szerelvény helyett zúzmarás téli erdő negatívja kezdett kirajzolódni nagyapám aránytalanul nagy, ugró alakja mögött (mintha egy más léptékű felvételről szökkent volna ide), ködbevesző hegyoldallal, végtelenbe vivő úttal. Vince semmi magyarázatot nem talált rá, hogy az a havas-hegyes táj miként került filmszalagra itt a dél-alföldi róna közepén, nem beszélve nagyapámról, akit hiába faggattak Margittal, minden kérdésre nem emlékszem volt a válasza, miközben valami megmagyarázhatatlan derű és nyugalom ült ki az arcára.

Amíg Vince a sötétkamra vörös homályában töprengett, nagyapám az igazak álmát aludta a bőséges vacsora és a több pohárnyi csongrádi kadarka után a kántorék vendégszobájában. Margit nagyanyám is fent bóklászott még; levette a fűzőjét, lebontotta súlyos hajfonatait, kicsomagolta a szépítőszereit, és éppen lecsavarta a kebelfeszesítő balzsamot tartalmazó tégely tetejét, amikor meglátta a földön nagyapám mellényét, ejnye Péter! és miután fölvette, némi tétovázás után belenyúlt a zsebébe (mert korántsem volt ám az a naiv, gyanútlan nőszemély, akinek az ura hitte), és megállapította, hogy az aranyak eltűntek. A pénz hiányát azonnal összefüggésbe hozta azzal a csipkés kendőcskével, amit három éve ugyanebben a mellényben talált. Belemart a féltékenység, de nem sokáig gyötrődött. Azzal vigasztalta magát, bárhol járt is az ura, visszajött hozzá, és végül őt is elnyomta az álom, mint mindenkit a v*-i kántor házában ez után a nehéz nap után.

Csak nagyapám farkasai voltak ébren, de már messze jártak: hazafelé ügettek a korán jött havazásban.

kép | Hórusz Archívum