Kállay Géza

HATÁROK ÁRNYALATAI

2013 június

HATÁROK ÁRNYALATAI

A határok halványulását és élesedését figyeld.

Az idézetben[1] minden mondat egy-egy bekezdés: a szöveget versnek tekintem. Mert más lenne, mást mondana, ha a mondatok egyetlen tömböt alkotnának. Itt minden egyes mondat kicsit külön áll a többitől – így lesz „egyes” mondat. Nemcsak pont zár le egy-egy – legtöbbször összetett – gondolatot, hanem a mondattal a bekezdés is véget ér: ahogy szememmel a következő mondatra ugrom, új bekezdésbe ugrom: a szöveg mindig újra kezdődik.

A formán is látom: a szöveg nem törekszik teljességre, töredékekre, részekre osztja magát, mint fa az ágait. Így nemcsak leírás, hanem dráma is: egy-egy bekezdést egy-egy új szereplő megszólalásaként hallhatom. A szereplők már-már egymás szavába vágnak. Zaklatottan vitatkoznak. Ez a szöveg nemcsak leír. Történik is.

az értelmemmel nézek

„Ne próbálja az ember a viszony értelmének erejét elvenni: a viszony – kölcsönösség”. Olvasható végkövetkeztetésnek. De a tanulság voltaképp már a kezdet kezdetétől velem van, hiszen a szöveggel az első mondat olvasása során kialakítottam valamiféle viszonyt: szükségszerűen történt így. Mert én nem közvetlenül a fával szembesülök; nekem a szerző szövegében keletkező, formálódó, alakuló fával van dolgom, amit az értelmemmel legalább annyira nézek, mint a szememmel. Az ő fája nekem kezdetben csak szövegében létezik, ami először betű, szó, szóköz, pont, mondat; ha hangosan mondom: hang, dallam, ritmus. Sőt, magyarul még „messzebb van a fától”, mert a német szöveg fordítása, s az egymást kihívó szóképek minden nyelvben más-más vonalak mentén indáznak szét. Milyen más volna, ha a szerző mellett állnék, és ugyanazt a fát néznénk mind a ketten!

kg09081

Ekkor is jelentős különbségekkel fognánk fel, amit szemlélünk, de az elém táruló kép közvetítettsége csökkenne. Így, amint lassan átélem, amit a szerző mond, egyszerre van könnyebb és nehezebb dolgom, mint neki. Könnyebb, mert talán inkább hihetem, hogy az ő játékszabályait követve különböző látószögeink folyamatosan közelednek egymáshoz. Nehezebb, mivel csak rá hagyatkozhatom; nekem nincs külön kulcsom ahhoz a – talán Éden – kerthez, amiben ő szemléli fáját. Szegényebb vagyok: sohasem tudhatom biztosan, értem-e, mit beszél. Gazdagabb vagyok: neki csak egy te van, a fa. Nekem két te adatott, vagy két ő, vagy egy te és egy ő. Igen: leginkább egy te és egy ő, de hol a beszélő a te, és a fa az ő, hol a beszélő az ő, és a fa a te.

a fával társalgok

„Egy fát szemlélek”: az egyetlen igazán egyszerű mondat a szövegben, csupán leír egy tevékenységet. Hétköznapi tevékenység? Ahogy vesszük. Nem: „megpillantok egy fát”, nem: „láttam egy fát”. Ha fát szemlélek, azt már szemem és elmém tárgyává tettem, tudatosan. Hogyhogy tudatosan? Úgy, hogy nemcsak a fát látom, hanem magamat is, amint a fát nézem, két perspektíva között ugrálok: az egyik csak a fát látja, a másik a fát és a szemlélőjét is, egyszerre. Reflektálok a fára, azaz nem vesztem szem elől, rá összpontosítok, s közben válaszokat küldök arra, amit látok – mintha a fa hívogatna és én felelgetnék –, de valójában azt nézem, azt ellenőrzőm, újra meg újra, amit az imént elmémmel felfogtam, ami megjelent előttem. Igazából akkor „reflektálok”, ha a fa szemlélése után a szemem-elmém szüntelen magamba tér. Magammal társalgok a fáról, illetve a fával társalgok magamról. Alig-alig elválasztható „tevékenységek”: a képek, a nézőpontok egybe csúsznak, egymásra torlódnak. Mégis: valahogy szét tudom válogatni még a reflexiót és a reflexió reflexióját is. Ez maga a reflexió.

A fát sokféleképpen szemlélhetem. Ezeket a szemléleteket – másoktól (most a szerzőtől) – tanultam. Tegyük fel, hogy az elmémben van egy rekesz, amelyen ez a felirat áll: szemléletek. A rekeszen belül fénysugárnyalábok vannak, amelyek már eleve olyan formát vesznek fel, amilyenként a fát látni szeretném.

Ha képként nézem a fát, a költészetté (költői szavakká) váló festészet „cifra szolgái” sietnek segítségemre: ezüstös kék háttérben fényár, benne oszlop, ágas-bogas zöldellés. Kicsit átfestettem a képet: a szemlélés sorrendje is számít, egyszerre mindent nem tudok áttekinteni, átfogni. De miért csak ennyit láthatok? Hol van az ágak feketesége, barnasága? A törzs rücskössége? És ha nincs zöld, mert tél van, a fa nem fa? A költői kép nem vitázik: a költői kép tételez, van, felkínál, de mindig visszautasítható. Vállaltan csak részleteket közöl – ahogy a hétköznapi látás sem képes ennél többre –, de jellemző részleteket: három erős vonás, és több van a képen, mint amit közvetlenül a szememmel felfogok. Ha a fa – egy része – oszlop, s nem a megszokott „törzs”: az ember-alkotta, mondjuk, dór oszlopok is eszembe jutnak, amint tartanak valamit: itt nem tetőt; talán magát az eget. Ha nem a hétköznapi „lombkorona”, hanem szerteszaladó zöldellés: szeszélyes, kifürkészhetetlen összevisszaság, sohasem jutni a végére. Ha szelíden mossa a háttér kék ezüstje (talán egy kicsit sok is ez nekem?, különösen ez az ezüst?) ahelyett, hogy valami például „keretezné”: a körvonalak és a háttér egymásba mosódnak; a határvonalakat legfeljebb az én képzeletem húzhatja oda, élesítheti ki; a kiterjedés mértéke csak sejtett, sejtetett.

kg09083

Ha – felfelé tartó – mozgásként látom a fát: szerves, bár szemmel nem látható növekedés: ér, lélegzés és (most mégis) törzs: ezek emberi „dolgok”, sajátosságok is. Ha valamit meg akarok érteni – s az ember bizonyos értelemben egész nap, s talán még éjjel, álmában is, szünetlenül megért –, azért szemlélem, faggatom, hozom fókuszba a jelenséget, mert választ várok tőle; szeretném, ha legalább jelt adna, egy mosolyt, hunyorítást, grimaszt, ami elismerné, neki is tudomása van rólam: elismeri, hogy igen, ott vagyok: vagyok. Párbeszédbe szeretnék vele elegyedni, ezért emberiesítem, ezért személyesítem meg. És ahhoz, hogy terébe fogadjon, el kell ismernem azt a teret, amit ő hasít ki magának a végtelenből. A szerző roppant nagyvonalú: a fának nem kisebb jelentőségű teret enged át, mint hogy összeköti az eget és a földet. Mert csak akkor lesz egyáltalán „ég” és „föld”, ha valami egymáshoz köti őket, ahogy a folyó két partja is akkor „keletkezik”, amikor azokat híd kapcsolja össze. Ehhez a térhez képest állhatok ott, az én teremben: én.

puszta felismerés

Ha a szerző fáját – lassan az én fám is – tudományosan szemlélem, már nem a fa embervilágban betöltött helye érdekel. Inkább egy rendszerbe helyezem, amely majd e rendszer szempontjából tulajdonít értéket neki. Ez csak úgy lehetséges, hogy válogatni kezdek a fa tulajdonságai között: lesznek olyanok, amelyek minden fára jellemzőek; aztán olyanok, amelyeknek alapján inkább ebbe, illetve inkább abba a csoportba tartozik. Ekkor jelennek meg – hétköznapi szinten is – olyan szavak, mint tölgy, nyárfa, jegenye, hárs, dió és így tovább, esetleg latin rendszertani megfelelőik. Mindehhez el kell vonatkoztatnom és általánosítanom szükséges: ilyenkor bizonyos tulajdonságokat kivonok, sűrítem azokat, desztillálom a jellegzetességek lényegét, de ezzel persze szűkítek, éles határvonalakat húzok; az ellenkezőjét teszem, mint amikor hagytam: a fa kiterjedése pasztellszínekbe oldódjon. A tudományos, rendszertani szemlélet ellen a művészet mindig lázadt, holott abból a szempontból sem haszontalan, hogy rádöbbenek: a fa puszta felismeréséhez, azonosításához is már „osztályfogalmakat” kellett használnom. Bizonyos fokú szűkítés és elválasztás nélkül a költői leírás feltételeit sem tudnám megteremteni. A művészet is elvont fogalmiságra épül; a művészet nem „az egyeditől az általánosig” tart, hanem az elvontból tér vissza az egyszerihez, a megismételhetetlenhez mint legfőbb értékekhez.

„Megtehetem, hogy egyszeriségétől és formájától oly következetesen eltekintek, hogy már nem látom egyébnek, mint törvények kifejeződésének”. Miféle törvényeknek? A természet törvényeinek letéteményesét látom benne? A növekedés jellegzetes példáját? A szépség megtestesülését? Ha elvonatkoztatva-általánosítva idealizálok, könnyen hihetem, hogy valóban törvények közelébe jutottam, amelyek – elég figyelmes és alapos leírásom esetén – a fa „képletét” hordozzák számomra: velük „előállíthatom” a fát kényem-kedvem szerint; ekkor „birtokolnám” leginkább.

De a képlet – mint a szerző is tudja – éppen nem az-én-fám, ha énen nem elvont filozófiai ént, hanem magamat, a személyes személyt jelenti. Az-én-fám épp attól az enyém, hogy látom csak-rá-jellemző tökéletlenségeit is, amelyek voltaképpen megközelítésem töredékességét és esetlegességét mutatják fel. Mivel távol vagyok attól, hogy „rálátásom lenne az egész világra”, soha nem lehetek biztos, jó helyre tettem-e, amit szemlélek, s vele önmagamat. A befogadás, a megértés mélysége a töredékesség elismerésének mélységétől függ, ezért az idealizálás, az el-tekintés az esendőségtől, egyediségtől egyenes út a veszteség – itt: a fa elvesztése felé.

kg09084

Van törvény, hogyne volna: jobb híján. De a törvény azért alakul ki, mert nem vagyok egyedül: másokkal is egyeztetnem kell, amit érteni, látni vélek, s a törvény az a minimális közös nevező, amin át még érteni vélem a Másikat, s amin keresztül talán ő is ért engem. Ebből a szempontból a számok a legcsodásabb képződmények: végtelen elvonatkoztatások, amelyek a végtelen szemszögéből az időnek az „elmúlás” értelmében vett végességét oldják fel; végtelen idealizálások, amelyeket (talán épp az idő, a halál kiiktatása miatt) az egyes emberi elme érzelem- és indulatmentesen képes felfogni. A „pusztán számok közötti viszony” a ráció bűvereje, a tiszta és világos értelem csábítása. Valóban tökéletes megoldásnak látszik. De csak akkor, ha az ember nem érez: nincsenek elfogultságai, indulatai; nem fáj neki semmi, és nem örül semminek. Ha már nem ember, csak elme.

mit jelent a kölcsönösség

A fa nem a fenti elvontság. Ha fámat nem akarom elveszíteni, az egyedi sajátosság és az ebből szabadulni kívánó általános viszonyának állandó feszültségét kell újra meg újra átélnem. Ez mint térkép tárja elém énem énemhez fűződő viszonyát is. Mert az én–fa viszonyban is négy szereplő van: két-két egyedi–általános. Csak ha sem én, sem a fa nem adjuk fel különállásunkat, érthetjük meg, mit jelent a kölcsönösség. Csak ha a fa én vagyok és én a fa, érthetjük meg, mit jelent a kölcsönösség. Csak ha a szerzőt szerzőként olvasom, ha elkülönülök tőle, fogom fel, mit jelentene „a viszony értelmének erejét elvenni”. Csak ha azonosulok a szerzővel, élem át a viszony értelmének erejét. Az értés kulcsát a határok mentén érdemes keresni. Én–te–ő: a három emberi dimenzió, külön-külön. Én–te–ő: áttűnünk egymásba: énbennem, tebenned, őbenne.

Én mondom neked: a határok élesedését és halványulását figyeld.

  1. Az írás egy Buber-idézethez készült. Az idézet:
    Egy fát szemlélek.
    Befogadhatom mint képet: meredő oszlop a fényárban, szerteszaladó zöldellés, a háttér kék ezüstje szelíden mossa.
    Megérezhetem mint mozgást: áradó erek a szilárd, magasba emelkedő törzsön, a gyökerek szívása, a levelek lélegzése, végtelen közlekedés földdel és levegővel, s maga a homályos növekedés.
    Besorolhatom a fajtájába, s mint egyedet szemlélhetem: fölépítését és életmódját.
    Megtehetem, hogy egyszeriségétől és formájától oly következetesen eltekintek, hogy már nem látom egyébnek, mint törvények kifejeződésének […]
    Megtehetem, hogy pusztán számok közötti viszonnyá oldom – örökkévalóvá teszem. […]
    Minden, ami a fa sajátja, benne van: az alakja és a szerkezete, a színei és a kémiája, társalgása az elemekkel és társalgása a csillagokkal – mindez egyetlen teljességben.
    A fa nem benyomás, nem képzeletem játéka, nem kedélyem valamelyik állapota – szemben velem éli világát, és dolga van velem, miként nekem is vele, csak másképpen.
    Ne próbálja az ember a viszony értelmének erejét elvenni: a viszony – kölcsönösség.
    Én és Te (Bíró Dániel fordítása)
kép | adobe.com