HATÁRA SZÉLEIN

A KÉS

Goneril karrierje csúcsán, a több száz embert foglalkoztató, nemzetközi reklámcég vezető PR-szakembere volt, sikeres üzletasszony. Pályája hihetetlenül gyorsan ívelt felfelé. Azt mondják, kapott némi hátszelet, hozományát fektette első vállalkozásába. Később kapcsolatba került a BRITEX-szel, s mert mindig lenyűgözte a nagyság, önállóságát odahagyva felcsapott reklámszakembernek. A BRITEX vezérigazgatója állítólag akkor hívta a céghez, amikor alvállalkozóként egy termékbemutatón rövid beszédben felvázolta, milyen reklámhadjáratra gondolt, sőt roppant érzékletesen elő is adott egy részletet a maga írt szövegből: Jobban szeretlek, mint kimondható. Drágább vagy előttem, mint szemem világa, tér és szabadság, s minden, ami ritka, dús és becses. Szeretlek nem kevésbé egy épség-, kellem-, szépség- és becsületáldotta életnél. A vezérigazgató még nem hallotta a BRITEX termékeit ilyen hévvel reklámozni, de tetszett neki, és azt remélte, a piackutatások alapján behatárolt vevőkör is felkapja fejét az új hangra.

Goneril tehát beköltözött új irodájába, az ajtaja előtt titkár posztolt, új autót kapott, mobiltelefont, ruhapénzt, és gyakran vacsorázott az ügyfelekkel előkelő szállodák éttermeiben. Vonásai kissé megkeményedtek, alakja szikárabb lett, élesebben szólt a beosztottjaihoz: Láss ebéd után, vagy Indulás és fordulj hamar, néha meg csak kikiabált a titkárának: Hejh, Oszvald!, pedig Oszkárnak hívták a szerencsétlent; egyszóval gyorsan beletanult a hatalomba.

nem igazán érdekli

Férje, aki az első kis vállalkozást vezette tovább, sokáig nem figyelt fel a változásokra, de egyre többször főzött magának és ült egyedül a kertes családi ház konyhájában, s bár jól jött Goneril magas fizetése, valahogy mégsem érezte helyénvalónak, hogy a felesége sokkal több pénzt keres. Gyerekük nem volt. Házasságuk elején néhány évig próbálkoztak, de orvoshoz nem mentek, rettegett, hogy talán az ő hibája, az asszony pedig érzékeltette vele: nem igazán érdekli az egész – ebben maradtak. Kevés barátjuk volt, a rokonság szerencsére vidéken vagy külföldön élt. Az esküvőn találkozott először az asszony két testvérével és az apjával, furcsák voltak, idegenek és olyan különösen beszéltek, fensőbbségesen, pedig ő is jó családból származott. Igaz, Goneril szép hozományt kapott az apjától, az ő szülei csodálkoztak is, hogy az apa szinte mindenét szétosztotta a gyerekei között, és attól tartottak, talán még bajuk lesz az öreggel, de Goneril csak megvonta a vállát: Legjobb, legépebb életkora is csupa meggondolatlanság volt. Mindig készen lehetünk rá, hogy éreztetni fogja velünk nemcsak egy rég megrögzött életszokás gyarlóságait, hanem ezenfölül mindazon korlátlan szeszélyeket, mik a gyenge és mogorva vénséggel együtt járnak; és valóban: mindig készen álltak, az öregember pedig megkeserítette közös ünnepeiket, jeleneteket rendezett, követelődzött, míg végül Goneril elunta, és bedugta valami intézetbe.

Egyszer megszökött, túljárt a gondozók eszén, korát meghazudtoló ügyességgel mászott át kerítéseken, kapukon, és kimenekült a viharos éjszakába. Akkoriban arrafelé minden éjszaka vihar tombolt, reggel az öregembert csuromvizes pizsamában találták egy buszmegállóban a padon, aludt, s amikor felébresztették, hogy visszavigyék az intézetbe, a gondozót összekeverte a lányával; Hah! Goneril fehér szakállal!; és rémülten hátrált; Ó, legyen türelmetek velem. Kérlek felejts, s bocsáss meg! én agg és bohó vagyok. Az intézet igazgatója értesítette Gonerilt a történtekről, és az asszony úgy döntött, többet nem látogatja meg az apját, nehogy felzaklassa, különben sem fért a feszített ritmusba, az intézet messze volt, és kínos lett volna ilyen indokkal elkéredzkedni. A férje szánalomból elment néhányszor, Goneril előtt titkolta, de az öreg átkozódásait ő sem bírta pár percnél tovább, és valójában egyiküket sem értette, taszította ez a hidegség és kiszámított érzelgősség.

lehetetlen alak

Goneril persze tudott a dologról, a férje rosszul hazudott, és az asszony megvetette gyengeségéért, szinte nyíltan szeretőket tartott: az üzletnek néha határozottan jót tett, ha egy-egy szállodai vacsora után az ügyfelet felkísérte a szobájába, olykor a vezérigazgató is részesült a plusz juttatásban, de csak diszkréten, Goneril neki elpanaszolta, hogy a férje lehetetlen alak, potenciazavarokkal küzd; ágyam e balga ember csak bitolja; és az igazgató kérdésére, hogy miért nem válik el, a fejét rázta, ő nem osztozkodik, nem adja a házat és mindazt, amit kemény munkával megszerzett, nem, ő nem. Majd csak lesz valahogy, és ekkor olyan különös pillantást vetett az igazgatóra, hogy az összerezzent és sietősen felöltözött.

Néhány hét múlva egy napon Goneril nem ment be az irodába. Nyomozók keresték a vezérigazgatót. Faggatták, milyen viszonyban volt az asszonnyal, és kompromittáló levélkéket mutattak. Elmondták, hogy megpróbálta megölni a férjét, késsel támadt rá, de a férfi erősebb volt, megúszta néhány karcolással, és az őrjöngő nő végül a saját szívébe döfött. A vezérigazgató csak rázta a fejét, ugyanazzal a mozdulattal, mint akkor Goneril, és annyit mondott, hogy éppen ezért az érzelmi túlfűtöttségéért alkalmazta, mert az a legtöbb reklámszakemberből hiányzik.

A MÉREG

Regan mindössze tíz hónappal volt fiatalabb a nővérénél. Korán meghalt anyja sokat szenvedett a nem várt terhességtől, gyakran hányt, nehézkesen vonszolta püffedt testét, és ezerszer elátkozta az apját, amiért nem vigyázott. Fölösleges volt, és ő jól tudta ezt. Nővére az elkényeztetett gyerekek számító, halálpontos kegyetlenségével újra és újra elmeséltette a dadával, milyen kétségbeesést érzett anyja az ellilult, vakarcs újszülött láttán, hiszen addigra már hozzászokott a nagyobbik lány szőke fürtös fejecskéjéhez, a tágra nyílt kék szempárhoz, a jövevény pedig riasztóan csúnya volt. A dada ezt sokszor elmondta, s persze mindig hozzátette, lám, milyen szép kislány lett belőled, de Reganba belevésődött, hogy az anyja, akire nem is emlékezett, undorodott tőle, nem szoptatta – talán büntetésképpen.

nem sok vizet zavart

Valóban szép lány lett, hasonlított a nővérére, csak a színei voltak fakóbbak: árnyalattal világosabb bőr, kissé seszínű haj az aranyszőkéhez képest, valamivel vizesebb kék szem. Mindenhova együtt jártak, az apja akarta így, féltette őket, legalább vigyáztok egymásra, mondta, de Reganra nem kellett vigyázni, csendes lány volt, nem sok vizet zavart. A társaság, elsősorban a fiúk a nővére körül forgolódtak, ő inkább asszisztált, lekapcsolt egy-egy fölösleges barátot, hogy együtt legyenek fölöslegesek, nézték a nővérét, a ragyogó kék szemét, amint gúnyosan végigméri őket, ezekben a pillanatokban az anyjára ismert, a szalonban függő arcképre, de nem haragudott, a tükörben megpróbálta utánozni, nézte saját magát, megvetően és elégedetten, hogy ez neki is sikerül.

A nővérét elsőre felvették a színművészetire, s már főiskolásként sok filmben szerepelt, színpadon is játszott, később bekerült egy fővárosi társulatba, ismert tragika lett, külföldre hívták. Regan is jelentkezett a főiskolára, a nővére tanácsára ugyanazokból a szövegekből készült, így jobban tudok segíteni, győzködte, és ő készségesen tanult és szavalt, minden más örömnek, mit az érzékek legdúsabb tára nyújt, én ellenéül vallom magamat, s csupán boldognak felséged iránt érzett szeretetemben; meg azt, hogy Ó, sir, te már öreg vagy, természeted határa szélein jár. Néked már jó tanács kell, mely vezet, szabályoz és jobban tud helyzetedről ítélni, mint magad.

A harmadik próbálkozásra vették fel; a nővérének addigra már neve volt a szakmában, ez segített, a bizottság elnöke az utolsó fordulón nyájas mosollyal nyugtázta a hasonlóságot, és biztatta, hogy igyekezzék testvére nyomdokaiba lépni. Regan megtett minden tőle telhetőt, átment a vizsgákon, de a diploma megszerzése után mégis légüres térben érezte magát, vidékre nem szívesen ment, fővárosi színházba meg nem hívták. A nővére célozgatott a névváltoztatásra, hogy ne éljen más tehetségéből, és ekkor úgy döntött, többé nem utasítja vissza az idősödő filmrendező közeledését: férjhez ment és felvette a férfi nevét. Munkát így sem sokat kapott, de a férje bejuttatta az egyik szinkronstúdióba; a hangja mindig is szép volt, selymesen búgó és érzéki; végül megkapta a péntek esti szappanopera főszerepét, persze csak a hangot, szinkronszínésznő lett, rajzfilmeket is vállalt és ismeretterjesztő műsorokban hangalámondást, a neve néha lemaradt a stáblistáról, ilyenkor a férje dühöngött, és azt mondta, hogy nem méltányolják eléggé a tehetségét, pedig a szinkronizálás kemény dolog, azt nem tudja minden színész, és ő bólogatott. A nővére premierjein mindig ott volt, és kivágta a róla szóló cikkeket a bulvárlapokból, büszke volt rá, mintha ezzel igazolná saját sikertelenségét.

A férje már néhány éve halott volt, amikor felkérték egy film női főszereplőjének szinkronizálására. Magyar–amerikai koprodukció, de a producernek nem tetszik a főhősnő hangja, ezt így nem lehet eladni; az ő bársonyos búgása jó lesz, sok színésznőt ajánlottak az amerikainak, de végül őt választotta, kiemelt gázsit kap, természetesen. Örömmel vállalta, semmit nem kérdezett. A férje halála óta sorra el kellett adogatnia az értékesebb bútorokat, a nyaralót, ahova soha nem mentek, és az ékszereket, aztán megszabadult a szekrényben zsúfolódó öltönyöktől és férfikabátoktól is, de addigra már elfogyott minden tartalék; mi tagadás, jól jött a kiemelt gázsi. Amikor elolvasta a postán megküldött szövegkönyvet, még semmit sem sejtett. Kevés idő volt az egész munkára, siettek, a stúdióban átpörgették a főcímet és a szereplők neveit, rögtön az első jelenetével kezdtek, és ő a képernyőre meredt, hangtalanul tátogott. A szinkronrendező a mikrofonra nézett, hogy talán nincs bekapcsolva, mi a baj, kérdezték. Persze nem tudhatták, hiszen addigra más volt a vezetéknevük, s éppen a külső hasonlóság miatt választotta őt az amerikai producer, beletrafált, ahogy mondani szokás. A hangja idegenül csengett, semmi, semmi baj, bocsánat, kezdhetjük, s mintha víz alól bukkant volna fel, nagy lélegzetet vett, és mondta, mondta: szavakat adott a nővére némán tátogó szájába, zengő-búgó szavakat, az aranyszőke haj és a ragyogó kék szempár, a napsütötte bőr szikrázott a képernyőn.

kissé be is csípett

Néhány hét múlva találkoztak egy esküvőn. Nem beszéltek a filmről, bár tudta, hogy a nővére tudja, és ettől hirtelen lehetetlenül boldognak érezte magát, vonzónak és szellemesnek, és valóban az volt; sógora, aki jóval fiatalabb volt a nővérénél, afféle sportos aranyifjú, csak most figyelt föl rá: Regan kipirult és kissé be is csípett a sűrűn töltögetett pezsgőtől. Remekül szórakozott, és az esküvő másnapján csak kuncogott, amikor a sógora hosszú évek óta először felhívta, hogy ebédeljenek együtt. Elegáns étteremben találkoztak, a férje halála óta be se tette a lábát ilyen helyre. Szűk fekete ruhát viselt, az alakja még mindig karcsú, a hasa lapos és feszes, a kivágott ruhából kivillanó bőr hibátlan. Ebéd után szinte természetes mozdulattal követte a férfit, fel a szállodai szobába. Ráérősen szeretkeztek, bűntudat nélkül, mintha hosszú ideje házasok volnának.

Néhány hónapig rendszeresen találkoztak, aztán a férfi hirtelen idegeskedni kezdett, és ezzel elrontotta az óvatosan és aprólékosan kidolgozott viszonyt. Regan úgy tett, mintha férj és feleség lennének: gyanúm van, hogy frígyesülve s legbensőbb viszonnyal vagy kötve hozzá, és övé egészen; de a férfi esküdözött, valami magándetektívről beszélt, hogy a felesége gyanakszik és figyelteti, talán kettőjükről is tud. Mosolyogva hárított: tud? ugyan mit tud? és ölelte magához a férfit, átfonta a karjával és a lábával, tapadt rá; no, mit tud?

Nővére hívása meglepetésként érte, különösen a figyelmes gesztus, hogy az ő születésnapjára vacsorát ad, rengeteg vendéget hív, igazi parti lesz, gyere, te vagy a díszvendég, az egészet neked rendeztem, unszolta. Nem mondhatott nemet. A partin tényleg sokan voltak, hírességek mind, és mind felköszöntötték őt, ez igazán kedves, ismételgette, a nővére külön édességet készített, csak neki, a gyerekkori kedvencét, emlékszel, mondta és mosolygott; a hírességek meg ijedten rebbentek szét, amikor pár perc múlva görcsösen hányni kezdett; nem jól vagyok; és sivítva jött a mentő. Csak a nővére kísérte el; rosszul vagyok; megnyugtatta, hogy most már minden rendben lesz; ó, bajom növekszik; ült az orvos mellett, az ölében szorosan összecsukott retikül, benne fényképek és egy magándetektív feljegyzései.

A KÖTÉL

Cordelia a pszichiátria férfiosztályát vezette, és magánrendelőjében is fogadott betegeket, de elsősorban a klinikai kutatás terén szerzett hírnevet. Tulajdonképpen szívesebben foglalkozott adatokkal, kémiai vegyületekkel és különféle tanulmányok eredményeivel, mint hús-vér emberekkel. Az egyetemen és később a szakmai gyakorlatokon is feszengett, amikor egy-egy beteget hallgatott, de mindig kitűnően vizsgázott és számos versenyt nyert a dolgozataival. Az évek során hozzászokott a hallgatáshoz is, rutinszerűen, fél szemét lehunyva figyelt, áradtak fülébe, agyába a rettenetes történetek, az arcizma olykor megfeszült, nem, nem szól, időt kell hagynia a betegnek, hogy minél többet megtudhasson, akár egy gyóntatópap, gondolta, és a penitencia sem sokkal kellemesebb. A panaszok elsorolása után rendszerint megkönnyebbült, pattogósan további vizsgálatokat rendelt, aprócska lámpával világított a meggyötört szemekbe, vérnyomást mért, receptet írt. A nehéz eseteket szerette, a konzíliumokat és az odavágó szakirodalom tanulmányozását; a tudomány mit képes tenni, elrabolt eszét hogy visszaadja; morfondírozott ilyenkor, és beszélt a közvetlen hozzátartozókkal, ha komolyabb beavatkozásra volt szükség.

mint egy hajléktalan

A klinikán nyugodt, higgadt nőként ismerték, a férje állítólag már hosszú évekkel ezelőtt elhagyta, ösztöndíjasként külföldre ment és soha nem tért vissza. Cordelia idős apjával élt egy szűk lakásban, barátai nem voltak, rendelés után sietett haza, mert az öregembert nem lehetett sokáig egyedül hagyni. Többször napokra eltűnt otthonról, parkokban csavargott és padon aludt, mint egy hajléktalan; egyszer rendőrök vitték haza, akkor szótlanul órákig szorongatta a lánya kezét, de pár nap múlva minden kezdődött elölről, végül Cordelia reggelenként egyszerűen rázárta az ajtót, és a kulcsot leadta a házmesternél.

Sokáig győzködte az apját, hogy vegyen be különböző gyógyszereket, megpróbálta összetörve az ételébe keverni, de az öreg mintha megérezte volna, makacsul elutasított minden orvosi segítséget. Nem volt már fiatal ember , amikor Cordelia anyját megismerte, egy a sok nő közül, nem szép, de érdekes arcú, kissé hideg asszony, véletlenül lett terhes, és a férfi kötelességtudóan feleségül vette. A nő korán meghalt, Cordeliát az apja egyedül nevelte. Zsarnoki szeretettel csüggött a kislányon, és tervezgette a jövőjét, de amikor a lány az egyetemi évek alatt egyszer csak bejelentette, hogy férjhez megy a csoporttársához, teátrális jelenetet rendezett, berohant egy előadásukra és mindenki füle hallatára kiáltozott a fiúval; vidd őt, legyen tiéd, nekünk nem lányunk és ne is jöjjön soha többé szemünk elé.

Amikor két évvel később Cordelia férje eltűnt, az öreg magához hívta, sőt rendelte a lányt, ő meg ment, az apján kívül senkije sem maradt, akivel törődhetett. Jobb lett volna: nem születned, mint nekem jobban nem tetszened; az öregember ezzel fogadta, és még évek múlva is gyanakodott, ha a lányt telefonon keresték. Cordelia aztán csak a klinikán találkozott férfiakkal, s betegei még erősebben kapaszkodtak belé, mint az apja; fizikai közelségük taszította, szégyenkezett, hogy orvos létére undorodik tőlük, az eszelős tekintetüktől és meggörbült, levegőt karmolászó ujjaiktól, amint utána nyúlnak.

Azon az estén különösen fáradtan érkezett haza. Bement a házmesterhez a kulcsért, csoszogott a sötét lépcsőházban, nejlonzacskókat cipelt, a súlyuk lehúzta, a zár nehezen nyílt, megrémült, hogy egyetlen lámpa sem ég. Kapkodva dobált le mindent és gyújtott villanyt. Apja a fotelben ült, a tévé előtt, ahogy mindig szokott, ő hunyorogva kérdezte, hogy mi a csodát csinál itt a sötétben, elaludt talán? Az öregember merev arccal fordult felé s csak nézett rá, eleinte nem válaszolt, majd lassú, vontatott hangon kérdezte, életében először megkérdezte, hogy szereti-e. Néhány pillanatnyi döbbent csend után ostobán csak annyit hümmögött, hogy biztos valami új sorozat indult, arról jutnak eszébe ilyen butaságok, de az apja nem tágított, felállt, megfogta a kezét, és kérlelte, parancsolta, hogy mondja meg, de igazán, szereti-e. Nemzőm vagy, fölneveltél és szerettél. A tartozást én úgy rovom le, mint illik s méltó: szeretlek, engedelmes vagyok, tisztellek mindenek fölött; próbált nyugodt, diplomatikus választ adni, de az öregembernek ez nem volt elég, a haját simogatta, erősen, egyre gyorsabban, és faggatta, hogy őt, ugye, csak őt szereti.

Cordelia rémülten hátrált, egy pillanat, a mosdóba kell mennem. Orvosi táskáját felkapva osont a fürdőbe, gyakorlott mozdulattal szívta fel az ampullából a Haloperidolt, apja háta mögé került, villámgyorsan szúrta combjába a tűt és lefogta a védekezőn lendülő kart, sosem gondolta, hogy ilyen erős, könnyedén hárított, és a fotelbe lökte az összecsukló testet.

ismersz-e engem

A mentőorvost még az egyetemről ismerte; tudásod vezessen, s tedd, mit legjobbnak látsz; nézte, ahogy a hordágyra teszik. Az osztályán nem volt különszoba, a többi beteg minden mozdulatát figyelte, ült az apja mellett, beszélt hozzá, ismersz-e engem, kérdezgette, az öregember csak fogta a kezét; ha van számomra mérged, megiszom, mondta, de félrelökte a vizespoharat, az újabb nyugtatókat, a karja megkékült az injekcióktól, kisebesedett.

Két napig élt még, kimeredő, homályos szemmel egyre csak a lányát nézte, vádlón és számonkérően, Cordelia alig mert pár percre elmozdulni, a kollégái hiába győzködték, hogy itt már nem segíthet, menjen, pihenjen le, maradt, hallgatott, mellette ült akkor is, amikor mélyen beszívta a levegőt és többet nem mozdult. Az asszony lefogta a szemét és a szobájába ment. Néhány órával később a főnővér találta meg, az ablak rácsáról vastag kötél lógott; ide nézzetek, ide nézzetek, sikította a főnővér és remegő ujjakkal mutatott Cordelia himbálódzó lábára.

Lásd még: Nézzétek, ó nézzétek

kép | shutterstock.com