HATALOM ÉS HAZUGSÁG

Korunk sajátossága, hogy a legcsodáltabb személyek ranglistáinak első helyezettjei – megkülönböztetetten – színészek. Vagyis role model, utánzásra serkentő példakép a hivatásos utánzó, aki sohasem lehet önmaga: példája pusztán kép. Üres formával szeretnénk azonosulni tehát, magát a tartalmatlanságot tartalmazni. De az álomgyárban, a make-believe honában az actor immár kopott kifejezés; színészek helyett szórakoztatókról beszélnek, akik többnyire valóban nem is egyes darabok szerint változó szerepeket alakítanak, inkább koncertről koncertre hurcolnak egy maguk vagy őrzőik által gyártott bábut. Még újabb és leleplezőbb szóhasználat a celebrity – egyszerűen híresség. Milyen kivételes tehetségre vagy képzésre is lenne szüksége éppen a rock csillagjainak? Arról híresek, hogy híresek.

csel vagy erőszak

A merő semminek ez az apoteózisa jellemző a világra, amelyben ma élünk. De ezzel korántsem azt akarom állítani, hogy elmúlt korok feltétlenül hitelesebb kritériumokat alkalmaztak az érdemek megmérésére. A kitüntetések, a díjak, az elismerések általában mindig azoknak jutottak, akik legkevésbé voltak rá méltók. Ebben a visszás rendben a megbecsülés leggyakrabban a csel vagy erőszak gyümölcse, és fordított arányban áll az érdemmel.

Hazugságról nyilvánvalóan csak az igazság implicit elismerésével lehet beszélni. Az igazság pedig, tudjuk, vulgaritás (legalábbis naiv és szofisztikátlan), melyet nem ildomos idézőjel nélkül használni, csak mintegy csipeszre fogva, hogy ne kényszerüljünk puszta kézzel megérinteni. Mintegy háromezer év távlatában azonban – a szkepszis nagyjából egyidős a filozófiával – ez az idézőjel, amely megkülönbözteti a beavatottakat a mosdatlan tömegtől, mintha kezdené elveszteni varázsát. Hasonlóképp a tréfa, esse est percipi éle is némileg eltompult a közbeeső háromszáz év alatt, s az árva levél végtére lehullhat akkor is, ha senki sem látja. Berkeley, Hume egyfajta úri unaloműzőként művelték a filozófiát, körülbelül olyan komolyan véve, mint egy játszma backgammont. Mégis, mintha minden generáció újból felfedezné és kedvét lelné ebben a játékban: századunk derekán a francia szemiotika meghökkentő tézise, hogy a nyelven kívül nem létezik semmi, voltaképp a tudatról a nyelvre transzponált változata Fichte vagy Schelling idealizmusának, és – legyünk őszinték – Platón mindannyiukat vádolhatná plágiummal.

Az igazságról még soha nem sikerült semmi érdekeset mondani – panaszolja Rorty. Ez így is van, de ezen az alapon tagadni a létezését olyasmi, mintha valaki tagadná a tinta létezését azzal az érvvel, hogy ő csupán tintával, de nem a tintáról ír. Másik panasz: az igazság csak tautologikusan definiálható. Ez is így van, mégpedig azért, mert mindennek a premisszája. Az igazság/valóság tagadása bukfenc, petitio principii: ahhoz, hogy tagadjuk, először el kell ismerni. Ha semmi nem igaz, az sem igaz, hogy semmi nem igaz. Ez tényleg közhely. De ha eltöröljük az igaz és a hamis közti különbséget, abból sokkal nagyobb bajok származnak, mint egy közhely kimondásából.

Mert az igazságot tagadni nem olyan jó vicc. És tagadásának sokkal mélyebb indítékai is vannak, mint az élcelődés; a filozófus mágus szeretne lenni, eltüntetni ezt a ronda világot, amelynek foglyai vagyunk. De a világ visszaröhög ránk, nem tudunk elrejtőzni előle. Hiába húzzuk át piros ceruzával, nem törődik vele, hogy be lehet-e bizonyítani. Bizonyíték nélkül is van, és a beismerés hiánya csak még komiszabbá teszi.

A relativisták szerint a relativizmus elsősorban mások rendszereit érinti. Ami a saját téziseiket illeti, azok kétségbevonhatóságát legfeljebb úgy ismerik el, mint valami egészen fura, megmosolyogtató paradoxont: „igen, tulajdonképpen még azt is lehetne mondani.” Így Marx, még ígyebbül Gadamer (phronésziszével, amiről csak ő tudja, mi fán terem), így Derrida is.

hanyatlóban lévő irányzat

Egyébként, különösen az angol nyelvterületen, az antirealizmus már a hetvenes évek óta nincs divatban a hivatásos filozófusok körében. Kripke és Dummett technikai, Cavell és Nagel intuitív realizmusa olyan ellentámadást indított meg, amelynek jegyében napjainkban az „igazság episztemologizálása” mint egy már hanyatlóban lévő irányzat ítéltetik el, s amely magáénak vallja az igazság megfelelési teóriáját, azaz a klasszikus realizmust igazolja. Filozófiai divatok jönnek és mennek; a valóság tagadása vagy posztulálása kihat ugyan a világra, de nem befolyásolja létezésének tényét.

Ami az etikum kérdését illeti, annak operatív-praktikus volta nyilvánvaló, hiszen az emberi élet a választások szakadatlan sora, választani pedig csak jobb és rosszabb között lehetséges. A választást nem tudjuk elkerülni, ebben Sartre-nak igaza volt, „tétlennek” maradni is választás, mert minden viselkedési mozzanat tettel jár. A determinizmus nem oldja meg a szabad akarat dilemmáját, mivel képtelenség úgy élni, mintha cselekvéseink előre meg volnának határozva. Ez a dilemma valószínűleg azért tűnik megoldhatatlannak, mert rosszul tesszük fel a kérdést, s mert az alkalmazott terminológia nem valóságmegfelelő. Tény marad, hogy a legmegrögzöttebb determinista sem képes szubjektíven tőle függő választások nélkül élni.

A különböző kultúrák erkölcsi kódjai meglehetősen eltérőek. Kétségtelenül vannak érdemi megegyezések is, de a valláson, rítuson, kinyilatkoztatáson, tekintélyen, hagyományon stb. alapuló előírások és gyakorlatok aligha összehangolhatók. Gondoljunk az azték emberáldozatokra, a kereszteshadjáratokra, az iszlám szent háborúira. Az értelemre építő etika itt-ott már megjelenik az úgynevezett primitív vallásokban is, és sok viszontagság és visszaesés után nagy lendületet kap a felvilágosodással, bár a 18. század gondolkodói explicite általában még természetjogról beszélnek. Nincs módomban itt a szekuláris erkölcstan térhódítását követni a királyok Isten kegyelméből való uralkodásának elméletétől John Rawlsig. Csupán arra szeretnék szorítkozni, hogy a dogmatikus égi-egyházi parancsok összeegyeztethetőségének hiányában olyan ésszerű erkölcsi alapot jelöljek meg, amely a 21. század küszöbén széles társadalmi elfogadtatásra számíthatna.

A törzsfejlődéstan tanúsága szerint az ember nem olyan euszociális lényektől származik, mint a hangyák vagy termeszek, hanem olyan állatoktól, amelyeknél az önfenntartás és a fajfenntartás ösztöne különvált. Esetleg ezzel magyarázható (noha az egyéni érdek sokszor ellentmondásba kerül a közösség érdekével), hogy az egyes ember bizonyos fokig felelősnek érzi magát valamely csoportért, amelynek egyik elemi típusa a család. Az erkölcsi probléma úgy is megközelíthető, hogy milyen szintig képes az individuum a közösséggel azonosítani magát. Például a kuglizók sorsa az én sorsom; a nemzet, a faj, a falum java az én javamat szolgálja. Ez értelem szerint könnyen kiterjeszthető az egész emberiségre, mivel az ellentétek elkerülése indokoltnak látszik a lehető legnagyobb körben. Sőt, ezen túllépve eljutunk a bioszféra érdekeinek szem előtt tartásához. De itt – sajnos – törést észlelünk. Ugyanis amíg az egyéni és a közérdek összehangolása – legalábbis elméletileg – megvalósítható (ha hiszünk abban, hogy az ember képes racionális viselkedésre), interspecifikusan (az emberi nemen kívül lévő élőlényekre vonatkozóan) ez már nem áll. A természet rendje lényegében kíméletlen küzdelem. A tápláléklánc nem más, mint mészárlás, ahol faj faj ellen viaskodik könyörtelen következetességgel. A harc stratégiája kialakított szimbiotikus kapcsolatokat is; az ökológia egyensúlya is tény, s ez kívánatos a bioszféra fennmaradásához. De nem hunyhatjuk be szemünket az előtt, hogy maga az ökológiai egyensúly biztosítja a véget nem érő háborút, amelynek működési elve az erőszak.

egy pávián és egy párduc

Itt elértünk a hatalom problematikájához, amit egy természetfilmbeli jelenet példázatával szeretnék bevezetni. A film egy pávián és egy párduc állítólagosan véletlenszerű szembesülését mutatta be. A helyzet pikantériája abban rejlett, hogy a majom látható aggodalmat váltott ki a vérszomjasnak tartott fenevadból. Gyanítom, hogy a párduc rabságban született állat volt, s az emberszabású babuin feltehetőleg saját gazdáira emlékeztette, akikkel szemben megszokta, hogy függő viszonyban áll. Mihelyt a pávián észrevette a párduc bizonytalan magatartását, egyre jobban felbátorodott, majd fenyegetni kezdte a másikat; a párduc egy fára vonult vissza; a babuin most már ordítva és fogcsikorgatva követte ágról ágra, méltatlankodva a szemtelenségen, hogy ez a macska az ő közelében mer tanyázni, akiről pedig tudvalévő, hogy puszta kedvtelésből tigriseket és oroszlánokat szaggat szét.

Ez a természet rendje, amelynek az ember sokban máig szerves része maradt, s csupán bizonyos kísérleteket tett, hogy kinőjön belőle. A rend az erősebb jogára épül, és kihasznál mindent, visszaél mindennel, amit gyöngeségnek, kiszolgáltatottságnak, zavarnak lát. Jacques Cousteau jegyezte meg, hogy ha egy hal furcsán viselkedik – tehát betegnek vagy sebzettnek látszik –, az összes közelében lévő hal azonnal rátámad. A gyermekbénulás vírusát aligha lehetne jobb belátásra bírni az irgalomra apellálással. Hasonlóképp hálátlan feladat volna meggyőzni azt a lepkefajtát, amely rovarokat gubóz be, hogy kikelő lárvái a foglyul ejtett élő, vonagló áldozatokat fokozatosan megcsonkítva lassanként felfalják – meggyőzni arról, hogy ez az eljárás nem méltányos. Esetleg meglepően hat, hogy a lényt, akinek ilyen világ megalkotását tulajdonítjuk, minden teremtményéről gondoskodó és szerető apának tartunk, s a bűnbeesés által megromlott rend doktrínáját olcsó kibúvóként kezelhetjük. Ezzel szemben Krisztus alakja tekinthető egy új eszmény előretörésének is, amely az eltiportak igazáért és az egyenlőségért száll síkra.

A római jog talán hipokritán, de nem ok nélkül nevezte még természetjognak a kódot, amely a hatalmasok kiváltságait biztosította. Az új erkölcs lázadás volt nem csupán egy kizsákmányoló társadalom, sokkal inkább egy világrend ellen, amelynek mozgatórugója a kíméletlenség és erőszak.

A deontológia nézetem szerint merőben hiábavaló kísérlet. Szubjektíve csak a szándék, objektíve a következmény lehet valamely cselekvés jó vagy rossz voltának kritériuma. Az Újszövetség aranyszabálya (Lukács 6:31, Máté 7:12) : úgy cselekedj, ahogy akarod, hogy mások cselekedjenek veled, félreérthetetlenül teleologikus-konzekvencionalista (cél- és következményelvű), és dióhéjban sűríti az etikum lényegét. Hasonló intelmekkel találkozunk más Krisztus előtti hagyományokban is – habár távolról sem minden vallásban –, így negatívan fogalmazva Konfuciusz Analektáiban. Említésre méltó, hogy Kant kategorikus imperatívusza merevebb formában ismétli a hegyi beszéd aranyszabályát, és tagadhatatlanul utilitarista (konzekvencionalista) jellegű annak ellenére, hogy Kant szerint a kötelességtudatból következik.

alá- és fölérendeltségi viszony

Ugyanakkor Konfuciusz szigorúan hierarchikus társadalmat tükröz; a középkor, amely Krisztus követését tűzte ki eszményül, aligha fogadta meg az evangéliumok tanítását, s Jefferson és Adams, a Függetlenségi Nyilatkozat (amely szerint minden ember egyenlő) szerzői rabszolgatartók voltak. Ez azonban nem feltétlenül jelenti, hogy az erkölcs terén hiányzik a kapcsolat elmélet és gyakorlat között. Habár ezt nehéz egyértelműen megállapítani, bizonyos mutatók arra engednek következtetni, hogy a gyakorlat göröngyös és tekervényes utakon lassan megközelíti az eszményt. Az őskultúrák demokratikus vagy legalábbis egyenlőségelvű berendezkedésének tana nem igazolt. Biokulturális és etnológiai kutatások szerint alá- és fölérendeltségi viszony jellemezte a hominidákat. Akármely veszélyeket is rejt magában, a tudás az emberi nem felszabadítója. Noha az úgynevezett természetjog nem a természet logikáját követi, és a társadalmi szerződés rousseau-i tana sem történeti faktum, ez a két teória vezetett közvetlenül az emberi jogok elismerésének szükségességéhez.

A legfőbb érték a szó tág értelmében vett szabadság, de a szabadságok jó része zero sum game, azaz mások szabadságának korlátozásával jár. Van gyilkolási szabadság és ennek megfelelően gyilkolási jog is, amely megkötésekkel hagyományosan a katonákat illette. A teljes gyilkolási szabadság az emberi nem kipusztulásához vezetne. Bizonyos értelmi szinten képesek vagyunk felfogni, hogy a legjárhatóbb út, ha minden ember egyenlően részesedik a jogokból. A tapasztalat szerint ellenkező esetben nem nehéz akár az individuum, akár valamely csoport számára olyan okokat megjelölni, amelyek értelmében őt/őket több jog illeti meg, mint másokat. A konszenzus feltétele tehát az egyenlőség elismerése – nemcsak beszédben, hanem tettben.

Első pillantásra jó megoldásnak látszik, hogy a hatalom a legjobb, annak gyakorlására legmegfelelőbb egyének számára legyen biztosítva. Számos országban hallom még ma is a megállapítást, hogy „amire itt szükség van, az egy erős kéz.” Én a duzzadó Harmadik Birodalom árnyékában töltöttem gyerekkoromat, így elegendő személyes tapasztalattal rendelkezem arról, hogy mi történik, ha akár a szavazó polgárok önkéntesen egy erős kézre bízzák magukat, akár a nép arra kényszerül, hogy egy ilyen személy erőszakkal és csellel kivívott hatalmát elviselje. Mussolini, Hitler, Franco, Salazar, Pavelić, Quisling, Antonescu, Szálasi, Sztálin: megannyi vezérférfiú; nem voltak egyformán kártékonyak, de mindegyikük uralmának mérlege negatív. Ezek az élmények meggyőztek, hogy a demokrácia minden esetleges tunyasága ellenére is előnyösebb, mint a tekintélyuralom. Annál inkább meglepett, hogy az Egyesült Államokba érkezvén többet hallottam a vezéri/vezetői tulajdonságokat tömjénezni, mint szinte bárhol másutt. Mint szerkesztőnek, módomban állt az egyetem lapjába csempészni egy rövid jegyzetet arról, hogy tulajdonképpen vezérekre nincsen szükség: a vezetés elve irracionális indítékú: hibás követni valakit személyes dinamizmusa, karizmája, retorikai készségei miatt; kívánatosabb a józan észen alapuló megfontolás. Ezzel azután sikerült egy csapásra megnyernem a tanári kar és a hallgatók osztatlan ellenszenvét.

Tudtommal nem mutattak még rá a számomra szembetűnő dichotómiára, amely az Egyesült Államok társadalmát jellemzi: mániákusan hatalombálványozó és egyenlőség-elkötelezett. Ezzel párhuzamosan egyaránt nagy nyomatékkal hangoztatja a kompetíció és a kooperáció fontosságát. Mindezt az amerikai polgár nem tudatosítja ellentétként. A power szó áthatja az amerikai élet minden szektorát. Nem fordítható jól, de nagyjából a hatalom és az erő jelentését egyesíti. Black power, white power, woman power, power game, electric power, power saw, power drive: minden, ami kívánatos, a hatalom/erő képében jelenik meg az emberek szeme előtt. Irodalmi véleményként sincs nagyobb dicséret a „powerful” stílusnál.

A fenti tények nem közömbösek az emberiség számára, mivel az Egyesült Államok példája és ezáltal az angol nyelv döntő hatással van korunk információs civilizációjára. A power két arca: egyfelől hatalom, másfelől erő, megnehezíti a diskurzust; ezzel – magától értetődően – a hatalom birtokosai visszaélnek. Világos, hogy az erő, olyan értelemben, amely Platón egyik dialógusában, A szofistában mint dünamisz a fizikai tárgyak természetének lényegére utal, s amelyet többé-kevésbé Hobbes, Locke és Russell követ, nem minden vonatkozásban elítélendő. A fizikai erő moralitása alkalmazásától függ.

Spinoza a Tractatus politicusban már megkülönbözteti az erőt (potentia) a hatalomtól (potestas). Ezt a különbséget lényegében a német Macht és Kraft tükrözi. Max Weber, aki rendkívüli hatással volt a modern szociológiára, Wirtschaft und Gesellschaft című munkájában kijelölte a szó későbbi alkalmazásának paraméterét. Amint azt Habermas joggal felrója, Weber a tudomány objektivitásával összeegyeztethetetlennek tartotta, hogy a hatalmat akár pozitív, akár negatív előjellel lássa el, s arra szorítkozott, hogy egy adott társadalom polgárai legitimnek hiszik-e a felettük gyakorolt uralmat. Ebből kiindulva mind a rendszer- (pl. Luhmann), mind a tanulásteoretikusok (pl. Kohlberg) csupán a szubjektív megítélést vették alapul, írja Habermas. De a szerzők hatalom iránt tanúsított meggyőződése így is (gyakran implicite) megállapítható, és nem hiányoznak a nyílt állásfoglalások sem, különösen a politika terén.

konszenzusra épülő hatalom

Az ötvenes években az USA-ban nagy port vert fel C. Wright Mills The power elite című tanulmánya, amely azt állította, hogy a hatalmat gyakorlatilag egy kis csoport tartja kezében. Robert Dahl és számos kartársa, az ún. pluralisták szembehelyezkedtek ezzel a nézettel. Az amerikai szociológusok zöme, habár bírálta az autokratikus berendezkedéseket, nem fordult nyíltan a hatalom ellen. Hannah Arendt, Talcott Parsons, David Riesman, a frankfurti iskolához tartozó Habermas konszenzusra épülő hatalom, de mégiscsak hatalom mellett foglalt állást.

Átfedő területű témakör a Herrschaft, angolul és franciául megközelítőleg domination, magyarul uralom. Alexander Rüstow monumentális művének értékét erősen csökkenti, hogy a szerző Wilhelm Schmidt sablonszerű Überlagerungstheorie-jéra épített, amely szerint minden osztályrendszerű társadalmat eredetileg idegen hódítás okozott. Az uralom későbbi bírálói közül többen merítik ihletésüket Heideggerből, noha ő nem kötelezte el magát egyértelműen a hatalom ellen. A kiemelkedőnek vélt francia szociál- és irodalomfilozófusok közül, akik behatóan foglalkoztak a tárggyal, Barthes, Foucault és Derrida nevét kell elsősorban megemlíteni. Mindhármuk szenvedélyesen gyűlölte az erőszakot, az elnyomást, a kényszert, és érdekes meglátásaik voltak. Viszont valami szinte eszelős igyekezet hajtotta őket, hogy eredetit és szokatlant mondjanak, a tények rovására is. Hozzájárul ehhez különösen Foucault-nál és Derridánál az apokaliptikus hangütés, amely hasonlatosságot mutat a szüntelen világvégét hirdető szektás prófétákkal. Elméleteik öneltörlők már abban is, hogy egyikük sem hisz az igazság kritériumában. Hogy Derrida abszurditásai képviselik-e ebben az irányban a végső elérhető pontot, nem tudom. De kétségtelen, hogy a dekonstrukciónak ez a fajtája rohamosan veszít vonzerejéből és nem vehető komolyan; nincs kizárva az sem, hogy végeredményben a hatalmasok malmára hajtja a vizet.

A hatalom bírálói általában nem látnak kiutat, vagy jogosan vádolhatók anarchizmussal. Pedig van más válasz is. Az egyenlőség elvéből következik, hogy minden ember ember fölött gyakorolt hatalma rossz. Ez azonban nem jelenti az állam, a közigazgatás, a rendfenntartás mint szolgálat feladásának szükségességét. A társadalmi lét nem képzelhető el ma az egészségügy, az oktatás, a közlekedés, a kereskedelem, a munkanélküliekről és munkaképtelenekről gondoskodás stb., stb. szervezett lebonyolítása nélkül. A közerkölcsök jelenlegi állapota mellett a hatóságok által gyakorolt kényszer egyelőre nem kerülhető el még a leghaladottabb országokban sem. A kényszer és erőszak – csupán ma még – szükséges rosszak, de eszményileg kiküszöbölendő rosszak, s rendkívül fontos tudatosítanunk, hogy a megoldás nem nagyobb börtönök építésében, több tiltó törvény megalkotásában és jobban felfegyverzett rendfenntartó alakulatokban rejlik, hanem a békés és belátó közmegegyezésben. Ez a tapasztalat tanúsága szerint lehetségessé válik olyan nyílt társadalmakban, ahol a polgárok elérték a műveltségnek és a közügyekben jártasságnak egy bizonyos fokát. Politikai téren biztató haladási lehetőség az áttérés a közléstechnikai eszközök fejlődésének segítségével a képviseletiről a közvetlen demokráciára, mert ez csökkenti az alá- és fölérendeltséget és a demagógiát. Elismerve, hogy a földön ideális állapotok sohasem fognak uralkodni, fontos szem előtt tartani a célt: a hatalom teljes, végső kiküszöbölését.

patologikus hazudozó

Hasonló horderejű, az utóbbi időkig elhanyagolt kérdés a hazugság. Ez is az emberi jogokat és általában a társadalom működését fenyegető veszélyt rejt magában. Már a korai teológiai és filozófiai kommentátorok, Szt. Ágoston, Aquinói Szt. Tamás, Grotius észrevették, hogy a hazugság aláássa a társadalmi bizalmat. Valóban, egy fokon a füllentés megbéklyózná a közösségi létet, mert ha nem tudjuk eldönteni, hogy egy válasz igaz-e, a szociális gépezet összeomlik. Ha, tegyük fel, a forgalmi felvilágosításokat a pályaudvaron egy patologikus hazudozóra bízzuk, a közlekedés válságba kerül. A hazudozó potyautas, akiért végeredményben a közösségnek kell fizetnie. Más hasonlattal élve, a hazugság parazitikus; a gazdaszervezet elpusztítását is előidézheti.

A korábbi pszichológiai és szociológiai tanulmányok főként a verbális hazugságot vizsgálták, noha ez a megkötés önkényes; a szavakban kifejezhető közlés csupán a jelrendszerek egyike. A jelenségkomplexus mélyrehatóbb vizsgálata logikusan kiterjed a szűkebb értelemben vett jeleken túl a csalás, a félrevezetés, a csel, a tettetés különböző válfajaira is. Ennek megfelelő terminus nem található az általam ismert nyelvek szóhasználatában, ezért előrebocsátom, hogy a hazugság fogalmát ebben az értelmezésben tárgyalom. Rá kell mutatnom továbbá, hogy hazudni nemcsak elkövetéssel, hanem mulasztással is lehet; ez utóbbi éppen a hazugság egyik legalattomosabb formája: gondoljunk például a hivatalos vagy be nem ismert cenzúrára, amellyel egy rendszer/közösség kiszűri a nem kívánatos tények, a szegénység, az igazságtalanság, a korrupció említését.

A hagyományos megközelítés szerint szándék nélkül nem követhető el hazugság, csupán tévedés; ezt a meghatározást alkalmazza Sissela Bok Lying: Moral choice in public and private life című mértékadónak ítélt monográfiája. Ez azonban számos nehézséghez vezet. Az első ezek közül inkább taxonómiai, mint lényegbevágó: a valótlan állítások nem lebecsülhető része kényszer alatt történik. Itt nem csupán fizikai kényszerről van szó, hanem pszichológiai nyomásról. Másodsorban bizonytalan kategóriát képeznek az ún. beteges hazudozók. Harmadik, sokkal jelentősebb probléma az önmagunknak mondott hazugság, amelyet számos szerző elvet mint lehetőséget (pl. Shibles, Lying: A critical analysis), tanúsítva a behaviorista és behavioralista-operacionalista indítású társadalomtudomány korlátait. Itt csak futólag utalhatok az öntudat kettősségének dilemmájára a német idealista filozófiában Hegeltől kezdve, irodalomelméleti vetületére a romantikus iróniában és szerepére Heidegger és Sartre ontológiájában. Szemszögünkből a freudi tudattalan is beletartozik ebbe a problémakörbe, ugyanis szélsőséges megfogalmazásban ezek a tanok tagadnák az őszinteség lehetőségét, tehát az énre vonatkozóan az igazság és a hazugság közötti különbséget. Annyit mindenesetre elismernék, hogy bizonyos értelemben az emberi lét játék, az ember menthetetlenül játssza önmagát. De Freud cenzora és a sartre-i rosszhiszeműség esetében is az alanyra, és nem a külső tényekre vonatkozó megállapítások autenticitása forog kockán.

Az emberi tudás a helyettesítésen és a leegyszerűsítésen alapul. Ha elfogadjuk, hogy a világot fogalmakkal próbáljuk megközelíteni, a beszéd részei fogalmakat jelképeznek, az írás a beszédet; ezen felül az absztrakciók rendszerint metaforikusak, az univerzáliák leegyszerűsítve absztrahálnak a partikulárisból; a természettudomány jelrendszerei is szimbolikusak, modelljei a való világ lényeges tulajdonságait hivatottak jelképezni. A modell segítségével végzett vizsgálatot a számítástudomány szimulációnak nevezi. Már Arisztotelész szerint az ember utánzó lény, utánzással fejleszti ki képességeit. Fikció, utánzás, szimuláció, tettetés és hazugság között nem nehéz párhuzamosságokat látni.

A nyolcvanas évek óta a szociálbiológusok, szociálpszichológusok és etológusok figyelme a csalás és megtévesztés felé fordult azok fejlődéstani perspektívájában. Mitchell és Thompson 1986-ban megjelent munkájukban követik ezt a fonalat a növényektől a sebesülést mímelő madarakon és kutyán keresztül az emberszabású majmokig és az emberig, aki egyedül képes a tervezett és a körülményekhez igazodó megtévesztésre. Az amerikai fejlődéspszichológia egyik ága a manipulációs, megtévesztő képességet egyenesen azonosítja a társadalmi intelligenciával, s ezt a „match score”ral (machiavellii pontarány) méri. Habár más kutatók szerint a társadalmi intelligencia kialakulásához hozzájárult az altruizmus és együttműködés is, általában erős hangsúly kerül a csalás készségének szelekciós szerepére az evolúcióban (lásd pl. Trivers, Social evolution, 1985). A szociálbiológusok többsége azonban megegyezik abban, hogy a társadalmi és technikai intelligencia az emberben különvált és egymástól független működésű. John Barnes (A pack of lies: towards a sociology of lying, 1994) felveti, hogy bizonyos képességek, amelyek előnyösek lehettek a fejlődés korábbi stádiumaiban, nem szükségképp maradnak azok a továbbiakban.

megtévesztés és csel

A kultúrantropológia, a szociálpszichológia, az etnológia egyaránt azt látszanak tanúsítani, hogy a megtévesztés és csel mint stratégia bele van írva az élőlények világába a hominidákon át a modern emberig. A színlelés és tettetés a vadászatban előnyöket jelentett a primitív ember számára, és a színlelés és a tudás struktúrái között vannak szembetűnő párhuzamok. Világos azonban, hogy a metafora, szimbólum, fikció, modell és tudományos szimuláció önmagukban nem a megtévesztést szolgáló eszközök. A képzelőerő a haladás záloga, ám a képzelet és valóság közötti különbség felismerése döntően fontos, tagadása pedig hazugság, amely különösen a technológia korában katasztrófához vezet. A fantázia esszenciális a művészetben, s a művészetek nem szükségképp törekednek valósághűségre. Egy magát realistának feltüntető nem-valósághű fikció viszont tényleg hazug. Ez természetesen nagyon komplex probléma, amire itt csak utalni lehet.

A leleményesen hazug, manipulatív viselkedés mint szociális intelligencia szelekciós előnyöket biztosított a történelem régebbi szakaszaiban, de a mi korunkban nem járul hozzá az értelem fejlődéséhez. Nem biztató csalárd egyének génjei által briliáns utódokat remélni. A hazugság segítheti az individuumot, de hosszú távon mindig káros a közösség számára. A hazugságok szolgálhatják akár egy hatalmi legitimáció érdekeit, akár védekezésként vészkijáratot, kibúvót remélhetünk tőlük.

Mindkét esetben káros hatással vannak a társadalomra, ezen nem valami misztikus képzetet, hanem egyszerűen az egyének összességét értve: végső soron a kumulatív hazugságért mindannyiunknak külön-külön fizetnie kell.

Derridáról szólva megemlítettem, hogy nem helyeslem a dekonstrukciónak azt a fajtáját, amit ő képvisel, tehát egy olyan társadalomkritikát, amely pusztán destruktív. Ez fontos fenntartás, mert a szinte globális kritika, amely napjainkban a közéletet, a politikát, az igazságszolgáltatást, a társadalomtudományokat, a médiát, a művészetet sújtja, számos vonatkozásban megérdemelt. Az irodalmi kánon a megkövesedett előítéletek fellegvára, a történetírás a mítosz egy válfaja, a tömegközlési eszközök hamis fikciót jelenítenek meg. A lista szinte kimeríthetetlen. Az emberi pszichével kapcsolatban belátható időn belül csak puha, hipotetikus ítéletekre számíthatunk. Ha azonban lemondunk az autentikus tudás lehetőségéről is, szabad kezet engedünk a hatalomnak és hazugságnak.

kép | Gosta Adrian-Nilsson művei, wikiart.com