HARSÁNYI KÁLMÁN VERSÉRŐL 

MINDENEK SÍRVERSE

Itt nyugszik egy marék
Napsugár-törmelék,
Míg vissza nem talál
A Napba,
Életnek a halál
Csak magva.

A sírfeliratok rendszerint különböznek egymástól, és a katonai temetőkön kívül nincs két egyforma sírhely, fejfa vagy kőkereszt. Talán mert mindez csak az élet erőltetett meghosszabbítása, az élet pedig azoknak az egyszeri és ideiglenes dolgoknak az összessége, amit legtökéletesebben az arc képvisel. Ha már nem látjuk az eleven arcot, legyen arca és karaktere legalább a kőnek és az elfedő földnek. A sírversek is megkísérelnek valami egyediséget csempészni oda, ahol minden megmásíthatatlanul ugyanolyan; végső elemeire bomlott anyag, egyforma csontok és némi por. Az emlékezetben sem történik másképp: legelőször az arc merevedik elmosódott fotóhoz hasonló állóképpé – az arc, ami valaha eleven és változékony volt –, aztán az emlékképek is kifakulnak és elenyésznek: visszaolvadnak a közösbe, nemzedékekké állnak össze, majd századokká és korszakokká torlódnak.

hatszótagos zakatolás

Ha egy sírvers a mindenek sírverse, akkor furcsa képződmény: meg sem próbál szavakba kapaszkodva időt nyerni valamely név és alak számára, meg sem próbálja kiélesíteni az emlékezet tekintetét. Inkább megkönnyíti amúgy is egyhangú munkáját. Az egyetemességet pedig úgy éri el, hogy amit a természet végbevinne: a lassú feloldást és lemorzsolást felgyorsítja, hatszótagos zakatolással egyszerre túlviszi a poron, a csontokon, túl a nemzedékeken és korszakokon, de még a fajokon és molekulákon, és a bolygóidőn túl is, oda, ahol csak a fény szilánkjai száguldanak szerte az embernek felfoghatatlan űrben, hang és név nélkül, és mindörökké.

A FÉNYCSÓVA LOBBANT című antológiából

kép | Egry József festménye