HÁROMSZOR
I.
Háromszor mentél világgá úgy,
hogy nem szóltál róla.
Egyszer a kert végébe,
később a keresztutcánkból nyíló piactérre,
ahonnan a halas néni kutyája kergetett hazáig.
Ezután egy ideig nyugton maradtál, de
mindannyian tudtuk, hogy véredben van
a vándorlás.
Emlékszem, először kutyákkal kerestettünk,
amíg a rendőrök elemlámpákkal röntgenezték
a fejem, mintha különc hazug lennék.
– Játsszunk feltámadósdit! – mondtad később,
és futottál, ahogy a lábad bírta,
mint utoljára is.
II.
Aztán elkéredzkedtél,
életedben először.
Aznap hétfő volt, te rákövetkező vasárnap jöttél vissza,
épp hajnalban, baromfietetéskor.
Rám néztél, és azt mondtad:
– egyszer majd te is velem jöhetnél –
– persze – feleltem –, majd egyszer én is –
és gyorsan inni kezdtem a neked töltött vizet,
mert jobban esett,
mint az üdvözülés.
Egyre hosszabbakat léptél;
küszöbömről elnyúló árnyékodat
megtörték a hátra haladó póznák;
már nem szorultál rám,
mert az egész világ összement a talpad alatt.
Ünnepeltek az utcákon, még a tévében is szerepeltél néhányszor:
„Hölgyeim és uraim! Íme, a világ egyik legígéretesebb embere!
Imádjátok őt a reklám után!”
A reklámok alatt vizes kiflit
ettünk, odaadtam a végét,
drága olajat vettem
és egy számmal kisebb bőrszandált.
III.
Legutoljára pénteken mentél világgá,
mikor meggyűlöltek, mert rajongani már unalmas volt.
Pontosan emlékszem, akkor volt mosás.
Aztán vasárnap hajnalban már tudtam
– mindig is sejtettem, hogy így lesz –
te magad lettél a világ;
a vacsorám mellé vágott csücsök,
a mosólavórba keveredett égbolt arcod,
ami miatt fel kellett zavarnom a habos vizet.
Azóta minden tál leves,
minden pohár víz idegesen rezgett körbe-körbe,
mint azon a két régi éjszakán,
amikor néma csendben játszottam, hogy nem hallom,
ahogyan végigrohansz a fapadlón és
becsukod magad mögött az ajtót.
Harmadjára nyitva hagytad;
– persze –
– majd egyszer én is –