Petrik Iván

HÁROM TÁVIRAT

2010 március

HÁROM TÁVIRAT

(1. távirat)

Púpos kötekedő, goromba ember hírében állt, részegen néha azzal dicsekedett, hogy embert is ölt. Alattomos pillantása, hófehér keze, különös ruhái valóban nem sok jót ígértek. Egyetlen ember akadt a földön, aki hosszabb időn keresztül el tudta viselni, egy sötét tekintetű hamiskártyás. A rendőrségi nyilvántartások szerint azonos volt a vezetéknevük, de ha szóba került, mindkettő felháborodva tagadta, hogy bármi közük lenne egymáshoz azon kívül, hogy együtt csavarognak a világban. Én csupán kíváncsiságból csapódtam melléjük. Elrabolni tőlem nem volt mit, megölni nem volt miért, és néha, ha írni, olvasni, magyarázkodni kellett, jól jött nekik, hogy velük vagyok. Jókedvemet nem tartották bosszantónak, lustaságom erénynek, szelídségem bocsánatos bűnnek tűnt. Pont annyival voltam magasabb Kártyásnál, mint amennyivel alacsonyabb Púposnál, ezért ha közéjük álltam, úgy festettünk, mint az orgona sípjai.

komisz bűz

Néhány nappal az első távirat feladása előtt megtetvesedtek. Kártyás szerint tetű ellen is egyedül a rum használ, persze belsőleg alkalmazva. Púpos mégis inkább dohányléből, szamárzsírból, koromból, ebből-abból kenőcsöt kotyvasztott, amivel jó alaposan bekenték a fejüket. A távírda környékéről is elzavarták őket, olyan komisz bűzt árasztottak. Én mentem be és adtam föl az első üzenetet. Sokáig vitatkoztunk a szövegén, ezért a távirat meglehetősen hosszú és érthetetlen lett. Csupa homályos célzás, hogy nemsokára megérkezünk, de mindez olyan bizonytalan megfogalmazásban, hogy az ellenkezőjét is ki lehetett olvasni belőle. A végére azonban nagy egyetértéssel még odaszúrtuk: tojásrántotta legyen!

A fővárosban különböző hírek kaptak lábra, hogy nemsokára megérkeznek. Megérkeznek azok, akikről maguk a várakozók sem tudták, hogy várják őket. Ennek az új bizonyosságnak a megerősödésével párhuzamosan, szinte természetszerűleg a bizonytalanság is nőttön-nőtt. A főkancellár a mendemondák hatására összehívta a kormányzótanácsot, ahol viszont nem jelent meg. Helyette titkos beszédet mondott leghűbb párthívei előtt. A titkos beszéd azonnal nyilvánosságra került, és kiderült, hogy az ország első politikusa régóta dédelgetett álmát, egy közös öngyilkosság tervének részleteit tárta bizalmasai elé. Később elhagyta az országot, de egyre több helyen látták, és még több helyen tűnt fel valójában. Mindezek ellenére: az ország örült. Az egyházak közös imára szólították híveiket. A céhek, a hivatásrendek, a lovagrendek, az önkéntes tűzoltók, ilyen-olyan tanácsok és társulatok követelték a fogadás megszervezését. A közakaratnak engedve a felsőház korelnöke és az általa kiválasztott tíz tekintélyes személy kijelölte a fogadóbizottságot.

Rövid vita után 300 fős testületre tettek javaslatot. Mindenki elégedett volt, levelek záporoztak a fogadóbizottságot kiválasztó bizottsághoz, melyben a hivatásos és önkéntes levélírók megköszönték, hogy ilyen szép bizottság összehívására van remény. Nemsokára össze is ültek a háromszázak. Megválasztották tisztviselőiket, döntöttek a megszólításukról (tekintetes fogadóbiztos úr/úrhölgy), majd meghatározták egyenruhájukat és kiosztották az ünnepélyes fogadóbiztosi okleveleket. Egyelőre jól alakultak a dolgok. Tribünöket ácsoltak a város különböző pontjain a fogadás zökkenőmentes lebonyolítása érdekében. Ezeken a helyeken a fogadóbizottság nagy nehézségek árán spontánnak tetsző rendezvényeket szervezett addig is, amíg eredeti céljuknak megfelelően tudják kihasználni őket. A leendő rendezvény tervei egyre nagyobb szabásúan alakultak. A szertartás mindenki által elfogadott központi elemévé lett, hogy a belső fogadóbizottság által később kijelölendő ún. külső vagy nagy bizottság mintegy 2000 tagja a város határánál várja az érkezőket, és együtt vonulnak be a központi ünnepség színhelyére. Itt hangoznak majd el a beszédek. A szónokok kiválasztása nem ment simán. Végül is abban állapodtak meg, hogy csak olyan ember szólalhat fel, akinek legalább két „z” betű van a nevében. Mint hagyományainknak megfelelő és mélyen demokratikus elvet, ezt mindenki elfogadta.

 

(2. távirat)

Cipőinket a nyakunkba akasztva mezítláb gyalogoltunk a poros úton. Ritkás akácerdő mellett haladtunk, az árokparton nagyjából ötven lépésenként óriási nyárfák magasodtak. Egy árnyékba borult kis rétnél, ahol néhány órával korábban még tehenek legeltek, és a túloldalán, az erdő fái közé beékelődve méhkaptárak sorakoztak, balra fordultunk. Megláttunk egy templomtornyot. Ahol templom áll, ott falu is van, a faluban tejfelfalú házak, letörölt asztal, kényelmetlen pad, teli pohár, azaz: kocsma. Rumot rendelünk – ez a dicséretes és barátságos gondolat jókedvre derített mindhármunkat, olyannyira, hogy cipőt húztunk az elfogyasztandó illatos féldecik tiszteletére. A magasztos tervből azonban nem lett semmi. A falu szélén, éppen amerre el kellett volna haladnunk, egy ház égett. Kártyás rögtön veszélyt szimatolt, vissza akart fordulni. Égő házak esetében (rossz tapasztalatai mondatták ezt vele) meg szokták kérdezni: hogyan is gyulladt ki ez a ház? És az olyan senkiháziak, mint mi, általában gyújtogatóként is szóba kerülnek. Púpos mégis megnézte volna, mi történik. Érdekelték a felfordulások, mindig akad valami ilyenkor, ez meg az, amivel lehet mit kezdeni. Nem tudtunk megegyezni, suttogva átkoztuk egymást, aztán mielőtt még előkerültek volna a kések, különváltunk: Púpos ment tovább egyenesen, mi pedig Kártyással a falu határában nagyot kerültünk, és a házakon túl a szőlőhegyhez értünk ki. Itt nyitva találtuk a hegy oldalába kapaszkodó kis kápolnát és aznap este ott aludtunk Szent Donát bánatos és óvó tekintetének bűvkörében. Hajnalban a lőrésnyi ablakon besütő vékonyka napsugártól a szent is elmosolyodott, erre a nevetésre ébredtünk.

kicsit részegen

Egy újabb napra és egy újabb csodára. Az oltár mellett ugyanis demizsonban bort találtunk, ha nem is rumot, csak savanyú-karcos fehér bort, mégis igazi, szépen gyöngyöző reggeli italt. Szent Donát simogató kezét éreztük arcunkon, miközben iszogatva, jókedvűen, kicsit részegen visszatértünk az országútra. Az árokparton heverészve már ott várt minket Púpos. Na, mi volt, te megátalkodott – kérdeztük tőle ingerülten. Semmi. Kaptam egy kis jutalmat, amiért segítettem az oltásban – és mutatta a pénzt. Loptad, mi. Erre csak sértődötten legyintett, nem válaszolt. Hát az a karmolás a nyakadon? Ez a lánytól van. Miféle lánytól? Olyan jó formájú, rendes lánytól. És? Hát, nem nagyon akarta. Ühm. Nem sokat beszéltünk aztán az esetről, csak azért imádkoztunk, hogy a falubeliek ne jöjjenek utánunk.

Még aznap feladtuk az újabb táviratot. Púpos diktálta, én egészen mást írtam, a végére azonban közös akarattal odacsaptuk: egy tucat tojásból legyen!

Az újabb hírek az egyébként is gyorsan pergő eseményeket lavinaszerűen söpörték el. A felsőház elnöke s a legfőbb bíró megállapodtak, hogy a főkancellár távollétében, figyelemmel a közhangulatra, valamint a közösségi szellem megerősítése érdekében, összeházasodnak. A trónörökös, aki tulajdonképpen még csak tervezte, hogy benyújtja igényét a trónra, ekkor lemondott a még be sem jelentett trónigényéről, majd felvételét kérte az ország egyetlen, tehát legjobb elmegyógyintézetébe. Itt a kormányzótanács néhány bentlakó tagjával később árnyékkormányt alakított, de ez akkor már senkit sem érdekelt. Közben az árak zuhanni, a bérek emelkedni kezdtek, a gyár- és bankigazgatók sztrájkba léptek, és kérvényt nyújtottak be a fogadóbizottsághoz, hogy a fogadási menetben, annak végén, szőrcsuhában ők is részt vehessenek. A belső fogadóbizottság ezt közfelkiáltással elfogadta, majd a külső, nagy bizottság elé utalta az ügyet. Ők a döntést bizonytalan időre elhalasztották. Nem akarták viszont, hogy döntésképtelennek tűnjenek, ezért a főváros minden lakosának a „liliomos fogadóbiztos” tiszteletbeli címet adományozták. Ezzel olyasmit akartak kifejezni, amit mindenki érzett, de igazán senki sem értett. A város mindenesetre háláját egy a fogadóbizottságok tiszteletére rendezett tömegdemonstrációval fejezte ki. Miután a külső és a belső fogadóbizottság erről értesült, úgynevezett „kegynyilvánító” felvonulást szervezett. A két menet sokáig kerülgette egymást a városban, míg egy arra alkalmas téren végre találkoztak és nem lévén más dolguk, igen elégedettek voltak. A várost ezekben a napokban csupa ünneplőbe öltözött, vidám, ragyogó arcú, daloló ember töltötte meg. A háttérben persze lázas szervezőmunka folyt a szent cél, a nagy várakozást végre feloldó fogadás érdekében. A részletekben nem volt egyszerű megállapodni, mivel semmit sem lehetett tudni a látogatás pontos idejéről. Érezték azonban közeledtét, és a külső, ún. nagy bizottság „állandó fogadási készenlétet” rendelt el. Ennek értelmében a bámulatos gyorsasággal megszervezett albizottságok valamelyike minden reggel megjelent a város szélén.

 

(3. távirat)

Három rumot rendeltünk. Egymás mellett ültünk végre egy rendes kocsmában és csendben beszélgettünk. Púpos valahol kapott egy nagy pofont, a szája szélétől a bal szeméig vaskos kékeszöld zúzódás húzódott. Nekem a bokám ment tönkre, ülni is alig tudtam. Kártyás egyszerűen szomjas volt. Alig beszélt, hunyt szemmel várta a rumot. Arról vitatkoztunk, adjunk-e föl még egy táviratot. Zsebeink lyukasak, alig-alig tudtunk összekaparni pár petákot, nem akartuk feleslegesen költeni a pénzt. Szükségünk lesz arra még, ha megérkezünk. Végül mégis küldtünk egy nagyon rövid, utolsó üzenetet. Nem kerítettünk nagy feneket a dolognak. Amilyen hangulatban voltunk, egy vitás kötőszó miatt is megöltük volna egymást, ezért egyszerűen rám bízták a megírását. Mozdulni nem tudtam. Kártyás adta föl a táviratot. Púpos is vele ment, nehogy a másik elsikkasszon belőle pár szót. Aztán fölkerekedtünk, hogy megtegyük az utolsó kilométereket.

ősi halottkiadási szertartás

A fogadóbizottság tagjai végre megtudták, hogy akiket várnak, hamarosan tényleg megérkeznek. Titokban tartották értesüléseiket, hogy a lehető legnagyobb fogadási menet gyűljön össze. A több tízezer ember a várban találkozott, majd a Moszkva teret érintve a Mártírok útján jutott a külső kerületekbe, itt több kisebb ágra szakadva, nagyjából a Tolbuchin körút, Guszev köz, Técsey Pixi sétány, Győzelem liget, Susulyka utca irányában jutottak el a városból kivezető széles sugárútra. Ahogy haladtak, lépteik nyomán valamennyi utca elvesztette sötét tónusú színeit, szomorú nevét. Sőt, összeomlott, eltűnt, mintha az ünneplő tömegek maguk előtt tolnának egy feldíszített, de titokban tönkrement várost. Ősi halottkiadási szertartásra emlékeztetett a menet. Még akkor is, ha a fogadóbizottság vezetői időközben eltűntek, felszívódtak a tömegben. A sugárútra kiérve jó darabon szemben haladtak velünk. Néhányan közülük előreszaladtak, hogy végre megtudják, kik is azok, akik megérkeztek. Ekkor már nem énekeltek lelkesítő dalokat, csupán izgatott kiáltozás hallatszott innen-onnan, és néha, ez volt a legmegdöbbentőbb, síri csönd honolt. Púpos, Kártyás és én óvatosan, gyanakodva közeledtünk. Csodálkozva néztük a felénk hömpölygő zavarodott embereket, de még mielőtt pontosan kivehettük volna, kik is azok, mennyien vannak, mit akarnak, lefordultunk a sugárútról és kisebb utcákon, sikátorokon bolyongva értük el a város nagybani piaca és a futballstadion közötti rossz hírű negyedet, ahol Kártyás szeretője lakott. Zsír sercegett a lábasban, amikor meghallotta a lépteket a folyosón. A sparhelt melletti asztalra már előkészítette a tizenkét friss tojást.

Evés után mindhárman megfürödtünk. Folyattuk magunkra a forró vizet, szappannal és kefével dörzsöltük a bőrünket. Aztán gondosan megfésülködtünk, tiszta ruhát kértünk, s ami a lakásban volt, odaadta az asszony. Púpos és Kártyás találtak valami patkányméreg szagú szájvizet, azt öntözték magukra, a hajukra meg ecetet kentek, hogy csillogjon. Kártyás közben dühöngött, mert nem volt a házban rum. A szeretője nem tud olvasni, ezért felbontatlanul dobta ki mindhárom táviratot. Sejtelme sem volt az érkezésünkről. A rántotta csupán egy csoda, egy újabb csoda, semmi más. Kártyás végzett először a fürdéssel, állt az ablakban és a csalódottan hazafelé tartó fogadómenet leszakadt csapatait nézte. Ezek meg miféle népek? Mit csinálnak itt? – kérdezte unottan, csak azért, mert nem tudott soha csöndben maradni. Hát, azt hiszem, várnak valakit – válaszolt az asszony. Na jó, de kit? Közben Púpos is előkerült a fürdőszobából és erre a kérdésre már ő felelt. Nem mindegy az neked, az a fontos, hogy nem minket.

kép | shutterstock.com