Harold Fromm

ALDO LEOPOLD „ANTROPOCENTRIKUS” ESZTÉTIKÁJA

2006 április

ALDO LEOPOLD „ANTROPOCENTRIKUS” ESZTÉTIKÁJA

Az élet bármely formája más élőlények elpusztítása árán maradhat csak fent: önmagát kell előnyben részesítenie a többiek rovására. Bármennyire kegyetlen, lehangoló, őrjítő e tény, ez ideig nem sikerült a gyilkos magatartást megkerülni – kivéve néhány lelkes fogalmunkat, amelyekkel megpróbálunk felülemelkedni a valóságon, mint például „Isten képmása”, „a szabadság birodalma” vagy az „új világrend”. Az egerek, patkányok, csótányok vagy a HIV-vírusok saját életben maradásukra törekszenek bármi áron, az emberek pedig szükségszerűen antropocentrikusak. A biocentrikusság újonnan elterjedt fogalmával, amit „kozmikus életigenlésnek” nevezhetnénk, megjelennek a jól táplált, burzsoá antropocentrikusok újradefiniált alteregói, akik többé-kevésbé már függetlenek az életben maradás küzdelmétől, és most, hogy rengeteg a szabad idejük, a vadont istenítik, és közben azt a technikát ócsárolják, mely kevés erőfeszítés mellett is biztosítja létüket. Az egyenes beszédű Aldo Leopold A homokvilág almanachja [1] bevezetőjében „vad dolgok”-ról beszél: „Igazság szerint a vad dolgoknak kevés emberi értéke volt, míg a gépesítés biztosította a jó reggelit”. De reggeliznek vagy esznek egyáltalán az igazi biocentrikusok? A leendő biocentrikus hiteles beavatási szertartása csakis öngyilkossággal kezdődhetne, hiszen életben maradása más teremtmények élelemkészleteit, vagy éppen magukat az élőlényeket veszélyeztetik. Élni, úgy tűnik, annyit jelent, mint életellenesnek lenni, vagy legalábbis minden más élet ellenségének lenni, kivéve a saját életét. Ennek dacára a biocentrikus lelkifurdalás nem emészt fel senkit. Sőt, a „biocentrikusok” az élelmiszer mellett papírt, elektromos áramot, informatikai cikkeket fogyasztanak (és kerozint, hogy konferenciákra utazzanak, melynek előállításához napjainkban nem pusztán a letűnt korok fosszíliái kellenek, hanem több százezer iraki halála is), mint a többi ember. A biocentrikusság inkább az antropocentrikus hatalomvágy újabb formájának tűnik, melynek igencsak e világi célkitűzéseit transzcendentális neologizmusok mázával vonják be – hasonlóan a hagyományos vallásossághoz, csupán „Isten akarata” helyett a „bióta akaratára” hivatkoznak.

fromm2_0830

Roderick Nash is elismeri A természet joga című munkájában: „egyetlen környezetvédő sem ragaszkodik a természet egyenlő jogaihoz a szó szoros értelmében”[2], pedig az efféle engedmény (hogy egy kicsit lehetünk antropocentrikusok) olyasmi, mintha valaki csak kicsit volna állapotos. Ha a „biocentrikus” szabadon választhat, akkor nem sokban különbözik a közönséges antropocentrikustól, aki szintén szabadon választ, hiszen nagyon kevés emberről állítható, hogy a velejéig gonosz. Néha bizony én is rátaposok a hangyákra és antibiotikumot szedek, hogy kiirtsam a kórokozókat, de soha nem taposok kutyákra vagy macskákra. Valójában mire nem taposhatnék, hogy bona fide biocentrikusként tartsanak számon? A többi biocentrikus sarkára? De nem kellene „többi biocentrikus”-ról beszélnem, hiszen Aldo Leopoldhoz hasonlóan csupán antropocentrikus vagyok.
a megismerés aktusa
Miért tettem tehát idézőjelbe az esszé címében az „antropocentrikus” szót? Nem azért, mert Leopold nem igazán antropocentrikus. Inkább mert valójában mindenki az, kivéve a százszorszépet tápláló tetemeket: ők tényleg biocentrikusok, hiszen mindenüket odaadják, hogy mások élhessenek. Amikor John Muir azt mondja: „gondolkodj úgy, mint egy gleccser”, vagy Leopold felszólít, hogy „gondolkodj úgy, mint egy hegy”, a valóság antropocentrikus felfogása mellett kötelezik el magukat, hiszen így emberi tulajdonságokkal ruházzuk fel a természeti elemeket, és ennek jóval több köze van az emberekhez, mint a hegyekhez vagy a gleccserekhez. Csak az ember gondolhatja, hogy hegyként gondolkodik, genetikai öröksége pedig elkerülhetetlenül behatárolja: kénytelen anthroposzként gondolkodni, amelynek legmélyebb bizonyítéka, amikor „hegyként” gondolkodik. Az olyan biocentrikus fogalmak, mint „ökológiai egyenlőség”, „belső érték”, „a hely érzékelése”,„bioregionalizmus”, „ökoszisztéma”, „szent tér”, „a vadon esztétikai megtapasztalása”, „törődés a természettel” (amelyeket mind Devall és Sessions Mélyökológia című művéből vettem)[3], az antropocentrikusság jegyeit hordozzák. A biocentrikus gondolkodásra tett kísérlet próbálkozás, hogy az ember figyelmen kívül hagyja a világegyetemben uralkodó meghatározhatatlansági elvet, és a dolgokat úgy lássa, ahogy valóságos és láthatatlan mivoltukban léteznek. De a láthatatlan mivoltukban létező dolgok feltehetően nem érzetek vagy gondolatok. Függetlenül attól, mekkora empátiával próbáljuk titkon megragadni magát a dolgot, a megismerés aktusa jelenséggé változtatja, vagyis humanizált értékké. Éppen ezért lehetetlen, hogy az ember felismerje az állatok és fák legbensőbb érdekeit (hiszen a tudás az antropocentrikus megközelítés lényege), így amikor a fák érdekeiről beszélünk, valójában a saját érdekeinket hangoztatjuk – hasonlóan ahhoz, amikor Isten szándékáról beszéltünk. Ez nem azt jelenti, hogy nincs különbség önzés és önzetlenség, embertelenség és emberségesség között. Sokkal inkább, hogy még az önzetlenség („biocentrikusság”, ha úgy tetszik) is az emberi érdekek kontextusában nyeri el értelmét, amelyben nem szerepelnek sem fák, sem állatok. Csak az ember érez empátiát a többi teremtény iránt – még ha ez nem több is, mint az emberi pátosz kivetítése a megismerhetetlen „másik”-ra.

fromm3_0830

A jelenlegi, jogokon alapuló és mélyökológiai etika Aldo Leopold úttörő munkájához, az Almanachhoz vezethető vissza, melyet jóval az 1949-es posztumusz megjelenés előtt írt. Mivel a könyvet ma szinte szentírásként kezelik, érdemes áttekinteni a benne foglalt biocentrikusságot, hogy a Földetika című fejezetének néhány kulcsmondatáról elterjedt, szövegidegen tévképzetet eloszlassuk. Ebben a számtalanszor idézett fejezetben Leopold bevezeti (vagy feléleszti) kortársai számára a gondolatot, hogy ha csupán gazdasági erőforrásként használjuk, elpusztítjuk a Földet és önmagunkat is. Ezért az erkölcs fogalmát ki kell terjeszteni a „termőföldekre, vizekre, növényekre és állatokra”, és az embereknek „a földi közösséget uraló gyarmatosítók szerepéből egyszerű polgárokká kell változniuk”. Leggyakrabban idézett kijelentése, hogy: „Valami akkor helyes, ha megőrzi a biotikus közösség integritását, stabilitását és szépségét. Ha nem, akkor helytelen”. Korának romló ökológiai körülményei között tett, jól átgondolt, fontos észrevételei számos korunkbeli biocentrikus tantételévé vált (és az ő idejében még nem is voltak olyan sötétek a kilátások, mint ma). Leopold célja azonban az volt, hogy rávilágítson: a gyarmati és gyarmatosítás utáni Amerika történetében a társadalom mindinkább gazdasági megfontolások alapján viszonyult a természethez. Ezt az egyensúlyvesztést próbálta helyrebillenteni, mikor figyelmeztetett „1) Hogy a föld nem pusztán termőföld; 2) Hogy az őshonos növények hozzájárulnak a természetes energia körforgásához, a telepítettek azonban nem feltétlenül; 3) Hogy az ember okozta változások más természetűek, mint az evolúciós változások, és következményeik a tervezettnél és előreláthatónál összetettebbek”. Miután felvázolja a „földpiramis” természetét, és a tápláléklánc működését, hogy a helyzet összetettségét érzékeltesse, így összegez: „a földetika tehát egy ökológiai lelkiismeret meglétét tükrözi, mely ugyanakkor a föld egészségéért vállalt egyéni (és nem pusztán kormányzati) felelősségteljes magatartást feltételez. Az egészség a föld megújulásának képességét jelenti. A környezetvédelemmel kísérletet teszünk, hogy ezt a képességet megismerjük és megőrizzük.” Az „integritás, stabilitás, szépség” fontosságáról szóló kijelentésével olvasóit arra biztatta, hogy ne csak a gazdaságot vegyék figyelembe (bár elismerte elsődleges pozícióját), hanem az „etikai és esztétikai szempontból” jelentőset is. Vagyis az 1930-as és 40-es évek egész világon megnyilvánuló ökológiai rövidlátásával szemben határozottan kiállt a hosszú távú gondolkodás mellett.
antropocentrikus fogalmi háló
Leopold ma már szinte mózesinek tűnő mondatai azonban távolról sem tekinthetők a szent bióta kőtábláira vésett kinyilatkoztatásoknak, és végső soron az antropocentrikus fogalmi háló szövedékei, melyeket a környezetvédelem mellett hitet tevők új jelentéssel ruháztak fel, hogy a jelenkori ökoteológia „revelatív” erejű alapjaiként szolgáljanak. De komoly problémák merülnek fel, ha Leopold retorikájának alappilléreit a kontextusból kiemelve, abszolút igazságokként kezeljük. A „teljesség”, „integritás” és különösen az „organikus egység” fogalmait például meglehetősen kikezdte a posztstrukturalista kritika, de nem csak irodalmi berkekben hagytak fel használatukkal. Az integritást és a teljességet manapság a megértés konvencionális aspektusaként kezelik, amelynek kevés köze van a valósághoz, hiszen csupán a szemlélő agyában létező, önkényesen kiválogatott, ám teljességként megélt tulajdonságokon és valóságelemeken alapszik, és minden mást figyelmen kívül hagy. Elvárhatná-e bárki, hogy felsoroljuk egy adott entitás vagy rendszer részét képező összes lehetséges tulajdonságot és valóságelemet? Maga a megnevezés is újabb elemeket hozna létre, hiszen a színek, anyagok, kapcsolatok és más egyebek az agy szüleményei. És ha egy adott entitás lényegi jellegzetességei végesen nem leírhatóak, hogyan beszélhetünk egy rendszer teljességéről? („Ó, mélygyökérzetű vadgesztenyém – kérdezte Yeats –, mi vagy te, törzs, virág, avagy éppen lomb?” És megfeledkezhetünk-e a szimbiotikus mikroorganizmusok kémiai kapcsolódásairól?) Úgy tűnik, egy rendszer leírásához szükséges tulajdonságoknak és valóságelemeknek kevesebb közük van a „természethez”, mint a leíró kultúrtörténeti és teleológiai irányultságához. Ugyanígy az ökoszisztéma „stabilitásának” képzete is tarthatatlan. Daniel Botkin, aki egy teljes könyvet (Disszonáns harmóniák) szentelt az elképzelés cáfolatára, elmagyarázza, hogy az ökoszisztémának tulajdonított relatív állandóság (viszonylag rövid távon) miként kapcsolódik az emberi észleléshez a folyamatosan változó anyagi világban.

fromm4_0830

„Bárhol keressük az állandóságot, folyton változásra bukkanunk”[4], hangsúlyozza Botkin, és számtalan példával illusztrálja állítását: erdőkkel, ragadozókkal és prédáikkal, szelekkel, tűzzel, elefántrezervátumokkal és madarakkal. A könyv végére a „háborítatlan természet” gondolata végérvényesen feloldhatatlan ellentmondásnak tűnik. A „szépség” pedig nyilvánvalóan túlságosan kulturálisan meghatározott, a tudatunk szüleménye, s így kár több szót vesztegetnünk rá. (John Passmore megemlíti, hogy a vad alpesi tájakat értéktelen gyommezőknek tartották a kései tizenkilencedik századig, és felesztétizálásuk csupán a romantikusok hitvallásának köszönhető.)[5] Ha képletesen fogalmazunk, Leopold szemléletmódja talán „biocentrikusnak” tekinthető az általa bírált hagyományos attitűd fényében, de ha a teljes művet vizsgáljuk, figyelme nem tűnik többnek egyszerű emberi érdeklődésnél, és ha különbözik is a General Motors és az Exxon érdeklődésétől, és az emberek világának mindenképpen hasznosabb, hosszú távon változatlanul antropocentrikus marad.
elitista reflexiók
Bármennyire jó szándékú A homokvilág almanachja, mely egy szép és használható világ fenntartását tűzi ki célul, regresszív hatást is kifejt. Gyakran úgy tűnik, Leopold az egyének rovására előtérbe helyezi a „rendszerek” megőrzését, és ennek érdekében az összes lehetséges, transzcendens vallási érvet felsorakoztatja. Első pillantásra ezek a szempontok „biocentrikusnak” és „önzetlennek” tűnhetnek látszólagos emberi vonatkozásukban, de ugyanakkor Leopold a természeti jelenségekre adott elitista, gnosztikus transzcendentalizmusba hajló reflexióit is tükrözik. Leopold a természetet mint esztétikai tűnődéseinek tárgyát akarja megoltalmazni a veszélyeztető, demokratizált csőcseléktől, az autóiktól, high-tech sportfelszerelésüktől, és a sportrovat-szerkesztőktől, akik megmondják, hol várható jó halfogás. (Nemhiába utalnak Az Istenanya folyója című kötetbe összegyűjtött esszék Sinclair Lewis ravasz filiszteusára, Mr. Babbittre, a tömeglelkületre, vagy Ortega y Gasset könyvére, A tömegek lázadására. Ha Leopold ma élne, nem nevezhetnénk a politikai korrektség szóvivőjének.)

Annak ellenére, hogy a „biocentrizmus” előfutáraként tartják számon, aki kozmikus egyenlőséget hirdetett, Leopoldnak nincs kifogása a sportvadászat ellen, és hozzánk hasonlóan szól az „értéktelen” gyomokról és növényzetről. A „hegyként gondolkodás” kifejezése tulajdonképpen arra vonatkozik, hogy mivel az ember elpusztította a ragadozó farkasokat, a túlszaporult őzpopuláció lelegelte a hegyi növényzetet. A hegyek hosszú távú letarolása veszélyeztetheti az ember esztétikai és ökológiai érdekeit, ezért úgy véli, a ragadozókat hagyni kell szaporodni. Habár Leopold legtöbb bírálata lényegében az emberi faj hasznára válhatna, egyben felfedik az elitista, elegáns sportembert is, akinek miszticizmusba hajló kiváló esztétikai ízlését súlyosan beárnyékolja az erősen atavisztikus (hogy saját szavaival éljünk) ragaszkodás a vadászathoz, mely csak élete alkonyán kezdi nyugtalanítani.

A Nyílt folyó című gyűjteményes kötetében megjelent Vadludak éneke című esszéjében egyszerre szól lelkesen a vadludak röptének zenéjéről és a lelövésük okozta kellemes érzésről, és meg sem kísérli feloldani a paradoxont.

fromm5_0830
Összességében azt mondhatjuk, jóval bonyolultabb ideológia és több ellentétes érzés rejlik Leopold sokszínű könyvében, mint az a néhány ökológiai imperatívusz, amit a posztmodern biocentrikus politika érdekeit szem előtt tartva leszűrtek belőle. Olyan filozófusok, mint Eugene Hargrove és J. B. Callicott is úgy vélték, hogy Leopoldot ebben és más műveiben „elsődlegesen esztétikai megfontolások vezették, és nem az emberiség jólétéért érzett aggodalom”. Vagyis nem állítható, hogy az érintetlen természet értékénél jóval kézzelfoghatóbb indokai lettek volna”.[6] Amúgy az esztétikai megfontolás a legantropocentrikusabb mind közül, melyet testünk és pszichénk működésének természete közvetlenül meghatároz: az anyagcserénk, az érzékelés mechanizmusai, szívritmusunk, a szexualitás, agysejtjeink, és az emberi társadalomba illeszkedés. A „természet szépsége” bármennyire közvetetten, de szigorúan emberi érdek és meglehetősen hidegen hagyja a vadludakat meg a denevéreket.
valamiféle gyógyír
Miközben az evolúciós elmélethez fordul, hogy nyugtalanító vallásos vágyódásaira valamiféle gyógyírt találjon, ahogy az esztétika szemüvegén keresztül tekintve a világegyetemre megveti a kapitalizmus pénzorientáltságát, ám elismeri annak elkerülhetetlenségét, valahol félúton, az emberiség jövője iránt érzett aggodalom és az intellektuális sznobéria köztes csapdájában Leopoldnak kétségkívül volna néhány fintorgó szava korunk gépromboló, mizantróp biocentrikusai számára. Bármit gondoljunk róla, összes feloldhatatlan kétértelműségével együtt kifinomult antropocentrizmusa teszi alakját oly ellentmondásosan vonzóvá.

[1] Aldo Leopold: A Sand County AImanac. New York: Oxford UP, 1987.
[2] Roderick Nash Frazier: The Rights of Nature, Madison: U of Wisconsin P, 1989.
[3] Bill Devall és George Sessions: Deep Ecotogy: Living as if Nature Mattered, Salt Lake City: Gibbs Smith, 1985.
[4] Daniel B. Botkin: Discordant Harmonies. A New Ecology for Twenty-first Century, New York: Oxford UP, 1990.
[5]  John Passmore: Man’s Responsibility for Nature, New York: Scribner’s, 1974
[6] Eugene C. Hargrove és J. Baird Callicott: „Leopold’s ’Means and Ends in Wild Life Management’”, in: Environmental Ethics 12 (Winter 1990): 333–37.
Harold Fromm a chicagói Illinois Egyetem professzora, angol irodalmat tanít. Több irodalomtörténeti és kritikai műve jelent meg, és folyóiratokban is rendszeresen publikál. Társszerkesztője volt az 1996-os Ökokritikai olvasókönyv: az irodalmi ökológia fordulópontjai című kötetnek, amelyre máig rendszeresen hivatkoznak. Az itt közölt részletet az ISLE folyóiratban 1993–2003 között megjelent írásokból válogatott antológiából (szerkesztette Michael P. Branch és Scott Slovic) idézzük.
 kép | mini malist, flickr.com