Kovács Gábor

HARMADIKUTAS MAGYAR GONDOLKODÓK

Németh László, Hajnal István, Bibó István [2002 augusztus]

HARMADIKUTAS MAGYAR GONDOLKODÓK

Mindenekelőtt két dolgot kell tisztáznunk. Az első magának a harmadik útnak a fogalma, a másik, hogy van-e ennek az eszmekörnek olyan gondolati tartalma, ami érvényeset mond számunkra itt, a 21. század elején, különösen ökológiai kérdésekkel kapcsolatban. A harmadik út fogalma voltaképpen relációs fogalom, azaz kell legyen első és második út, amelyekhez képest a harmadik út valóban harmadik. Ha rövid történeti áttekintést végzünk, azt találjuk, hogy a fogalom felbukkanásában bizonyosfajta törvényszerűséget lehet megfigyelni. A különböző harmadikutas koncepciók első nagy megjelenése ugyanis a két világháború közötti időszakra, illetve a második világháború éveire tehető. Gondolatmenetünk egyik főszereplője, Bibó István pedig az 1956-os forradalom időszakában – tehát ismét csak egy válságperiódusban – állt elő a maga harmadikutas elképzeléseivel.

európai politikai gondolkodás

Talán még néhányan emlékeznek arra, hogy 1989-ben – igaz, nagyon rövid ideig – ismét csak megjelentek ilyesfajta elképzelések. Ha pedig a mögöttünk álló évtized nemzetközi fejleményeit vesszük szemügyre, azt tapasztaljuk, hogy az európai politikai gondolkodásban is felbukkantak hasonló elképzelések. 1998-ban jelent meg az ismert brit szociológusnak, Tony Blair tanácsadójának, Anthony Giddensnek a könyve, amelynek A harmadik út (The Third Way) címet adta. Ez a nyolcvanas években teret nyerő neoliberális gondolkodás, valamint ennek ellenlábasa, a hagyományos szociáldemokrácia válságának tényéből indul ki, és velük szemben olyan megújított szociáldemokráciát kíván felmutatni, amely éppen a kilencvenes évtizedben egyre erősebbé váló globalizációs folyamat kihívásait próbálja megközelíteni: „A harmadikutas politikának azt kell általános célként kitűznie, hogy átsegítse a polgárokat korunk nagy forradalmain: a globalizáción, a magánélet és a természethez való viszonyunk megváltozásán.”  Talán nem érdektelen megjegyezni, hogy az ökológiai szempontok Anthony Giddens könyvében meglehetősen nagy hangsúlyt kapnak. Ugyanis fölöttébb kérdéses, lehetséges-e végtelen gazdasági növekedést fenntartani olyan zárt ökológiai rendszerben, mint a Föld. Ezért ajánlja Giddens a fenntartható fejlődés, illetve az ökológiai modernizáció koncepcióját.

Fernand Léger: Utcabál vörös háttérrel, mozaik, Wikimedia Commons

De térjünk vissza a harmadik út történetének elejére, azaz a két világháború közötti időszakba! 1918 után világszerte válságba került az a liberális, korlátozatlan kapitalizmusra épülő világrend, amely a 19. század második felétől az első világháború kitöréséig, azaz közel hét évtizeden keresztül meghatározta a dolgok menetét. Ez a periódus nagyon sok tekintetben hasonlított napjaink globalizációjára, bizonyos megszorításokkal előképnek is tekinthető. Nem létezett még persze a nemzetközi számítógépes hálózatokra épülő, virtuális pénzt használó világtőzsde, de igenis létezett a mindinkább nemzetközivé váló és mind nagyobb volumenű tőkemozgás, a munkaerő, azaz az emberek politikai határok közötti mozgása pedig lényegesen kevesebb akadályba ütközött, mint manapság. Az 1914–18 közötti háborúval ez – egy időre úgy látszott, hogy véglegesen – megszűnt. Az 1920-as évek lassú és rövid életű konszolidációt hoztak, amelyet azonban drasztikusan szakított félbe az 1929–33 közötti világgazdasági válság.

kapitalista gazdálkodás

Az okok magyarázatára ma is több közgazdasági nézet van forgalomban, számunkra azonban nem ezek érdekesek, hanem a válság által életre hívott politikai és társadalmi változások. A harmincas évek a barna és a vörös totalitarizmus évei voltak, de nemcsak a fasiszta és kommunista rendszerekben, hanem a nyugat-európai és amerikai demokráciák esetében is az állam valamilyen módon beavatkozott a gazdaságba. A kommunista Szovjetunióban, a fasiszta Olaszországban, a nemzetiszocialista Németországban az állam ugyanúgy szabályozta a gazdasági életet, mint a polgári demokrácia mintaállamában, az Amerikai Egyesült Államokban. A beavatkozás mértéke persze nagyon különböző volt, hiszen míg a Szovjetunióban a piacgazdaság működési törvényeit en bloque fölfüggesztették, addig Olaszországban, Németországban vagy az USA-ban erről nem volt szó. Ez utóbbiakban korlátozták ugyan a kapitalizmust különböző állami eszközökkel, ámde maga a kapitalista gazdálkodás érintetlen maradt. Mégis el lehet mondani, hogy az állami beavatkozás gondolata világszerte általános népszerűségnek örvendett. Ezt aztán tovább erősítette a második világháború, amely az évszázad második totális háborújaként a hadviselő felek országaiban addig példátlan méretű állami beavatkozást, tervalapú hadigazdálkodást követelt meg.

A harmincas években kialakuló harmadikutas koncepciók tehát ennek a társadalmi közegnek voltak a szellemi termékei. Ez persze rögtön fölveti a problémát, hogy ma, egy teljesen más gazdasági és politikai szituációban van-e ezeknek az elképzeléseknek akár csak a legcsekélyebb időszerűsége is. Mint látni fogjuk, konkrét javaslataik többsége fölött természetesen eljárt az idő, azonban a mögöttük álló világszemléletnek igenis vannak ma is releváns elemei. Már csak a bennük megnyilvánuló történelmi képzelőerő miatt; ma ugyanis talán ennek vagyunk a leginkább híján. Olyan monadikus jellegű világállapotban élünk, amelyből nagyon nehéz kilátni. Jellemző és árulkodó már a globalizációnak emberek által befolyásolhatatlan természeti folyamatként történő megjelenítése is. Ebből a perspektívából a globalizáció olyasféle egyetemes természeti törvénynek látszik, mint mondjuk a gravitáció, annak ellenére, hogy ezt nyilvánvalóan emberi cselekvések és emberek által létrehozott intézmények gerjesztik (Nota bene: annak idején jó darabig hasonló természeti törvénynek ábrázolták a kommunizmus térhódítását!). A másféle életmódra vonatkozó intellektuális kísérleteket általános gyanakvás övezi. Gyakran hallani – egyébként teljes joggal –, hogy mennyi bajt okoztak a különböző totalitárius utópiák a 20. században; ez igaz, de az utópiának van olyan funkciója, amelyre Németh László mutatott: „… ha a történelmi erőket túlságosan tiszteljük, emberi természetünket tagadjuk meg… A történelem természete és az ember természete nem egészen azonosak; az ember alkalmazkodik a történelemhez, de ellenállva alkalmazkodik… Az utópia legmagasabb fogalmazásában azt jelenti, hogy az ember nem egészen történelmi lény… Utópia nélkül a történelemben csak alámerülni lehet.”

Fernand Léger: A mérnök, Sharon Mollerus, flickr.com

A harmadik út fogalma Wilhelm Röpke híres, 1942-ben kiadott könyve nyomán vált ismertté. A németül írott könyv eredeti címe Die Gesellschaftskrisis der Gegenwart (Korunk társadalmi válsága), de Barankovics István fordításában a mű – első idegen nyelvű fordításként – A harmadik út címmel jelent meg 1943-ban. A nemzetiszocializmussal való szembefordulása miatt Németországból menekülni kénytelen német közgazdász könyve valóban a harmadik út fogalma köré szerveződik. Röpke élesen elutasítja a piacgazdaság törvényeit figyelmen kívül hagyó, s így a gazdaságot és társadalmat tönkre tevő tervgazdálkodásos bürokratikus szocializmust, s a monopóliumok uralmára alapozott történelmi kapitalizmust is. Véleménye szerint mindkettő a nagy méretek kultuszából fakad, ez pedig a 19. századi gondolkodásban gyökeredzik. Az embert pusztán eszközzé lefokozó gyakorlat hosszú távon tönkreteszi a természeti környezetet is.

a piacgazdaság alapelve

Az általa javasolt megoldás a monopóliumok lebontásával kialakított tiszta piacgazdaság, amelyet nem torzítanak el állami beavatkozással, de amelynek határait és játékterét az állam jelöli ki, és amely nem az ember számára átláthatatlan mamutvállalatokat épít föl, hanem emberléptékű és személyes munka által alátámasztott kistulajdonon nyugszik. De – mondja Röpke, éles ellentétben a sokszor éppen kortársára, Hayekre hivatkozó neoliberalizmussal – a piacgazdaság alapelve a versenyelv egy bizonyos ponton túl dezintegráló tényezővé válik, ezért nem tekinthető általános társadalomszervező módszernek. Véleménye szerint – s ez visszatérő elem a legtöbb harmadikutas gondolkodó technológiával kapcsolatos állásfoglalásában – a modern fejlemények lehetővé tesznek egy ember- és környezetbarát technológiát, amelynek alkalmazásával megvalósítható az ipar decentralizációja, a hagyományos nagyipar és az egészségtelen, túlzsúfolt, az eltömegesedés és elszemélytelenedés színtereivé vált nagyvárosok fokozatos átalakítása.

Röpke eszménye az a paraszti és kézműves életforma, amely a természettel szemben egészen új emberi viszonyt fog kialakítani, és amely nem a technológia és a piacgazdaság elutasításán, hanem emberivé tételén nyugszik. Amikor a költségről és haszonról van szó, tudnunk kell – mondja Röpke –, hogy társadalmi méretekben és hosszú távon nem a közvetlen profitot szem előtt tartó gondolkodás jár a legkevesebb társadalmi költséggel; ezért a piacgazdaság törvényeit össze kell hangolni egy emberi és élhető társadalom jogos igényeivel. Röviden ebben foglalható össze Röpke harmadik útja, amelyet szerzője gazdasági humanizmusnak nevez. Érdemes egyébként megjegyezni, hogy Röpke a második világháború után fontos szerepet játszott a nyugatnémet gazdaságpolitika kialakításában, így a szociális piacgazdaság német modelljének létrehozásában neki is tevőleges szerepe volt.

Fernand Léger: Korongok, Grégory Lejeune, flickr.com

Németh László harmadikutas koncepciója néhány ponton érintkezik Röpke elképzeléseivel, jóllehet azoknál jóval korábbi. Németh László ugyanis már a harmincas évek elején, a nagy válság árnyékában fejtette ki saját elgondolásait. Nála a harmadik út jelentése többször módosul: hol a kapitalizmussal és a szocializmussal, hol pedig a fasizmussal és a kommunizmussal szembeni harmadik megoldásként jelent meg. Elképzeléseiben mai szemmel nézve persze számos idejétmúlt elem van. A következőkben azokat vesszük sorra, amelyek talán ma is érdeklődésre tarthatnak számot.

Nézeteit több forrásból merítette: sok tekintetben befolyásolták a német Tat című folyóirat szerzőinek az ún. konzervatív forradalomhoz kötődő eszméi, de hatottak rá a belga szocialista Hendrik de Man szocializmusról szóló könyvének bizonyos motívumai is. A Tat-körhöz tartozó Ferdinand Friednek Das Ende des Kapitalismus (A kapitalizmus vége) könyvét továbbgondolva ő is átveszi azt az elképzelést, hogy a kapitalizmusnak mint gazdasági rendszernek kimerültek a tartalékai. De nem is a források az érdekesek nála, hanem az a nézetrendszer, amely feltétlen több ezek mechanikus összegzésénél. Véleménye szerint mind a kapitalizmus, mind a szocializmus a 19. század szülötte, s mindkettő az eltömegesedő 20. századi társadalom jelensége. Közös jellemzőjük a nagy méretek iránti vonzódás, a minőséggel szemben a mennyiség bálványozása és az emberi személyiség semmibevétele. A liberális kapitalizmus tömegatomoknak tekinti a társadalmat, míg a bürokratikus szocializmus gépalkatrésszé fokozza le. Ezekkel szemben hirdeti meg Németh László a minőség forradalmát.

ember–természet viszony

A minőség itt mindenekelőtt emberi minőséget jelent, míg a forradalom tulajdonképpen az életmód forradalmát. A kultúrának – amely egyébként Németh Lászlónál valamiféle nemzeti vallást is jelent – alapvető szerepe van abban, hogy tájékozódni tudjunk világunkban. A kultúra kincseit elsajátító embereknek meg kell alakítaniuk a maguk kis közösségeit, és a társadalomnak ezek hálózatából kell állnia. Harmadik út akar ez lenni tehát abban az értelemben is, hogy a 20. századi kapitalizmus magányos nagyvárosi emberével és a 20. századi szocializmus individualitásától megfosztott nyájemberével szemben az egyént egy maga választotta, átlátható közösség tagjaként képzeli el. Ezeknek a közösségeknek az élete közelebb kerülne a természethez is, hiszen intenzív minőségi földművelést folytatnának. Kint élnének a természetben, ami nyilvánvalóan megváltoztatná gondolkodásmódjukat is. Nincs szó arról, hogy Németh Lászlónál kifejezetten ökológiai megfontolások volnának; de a természetközeliség, tehát az ember–természet viszony nagy szerepet játszik nála a helyes és kiegyensúlyozott ember–közösség viszony kialakításában. A kert fontos és lényeges hely számára. Ugyanis – összhangban az antik elképzelésekkel – a kert nemcsak az agriculturának, vagyis a föld megművelésnek színtere, hanem a cultura animinek, a lélek kiművelésének, vagyis a kultúrának is. Ezen a ponton Németh László gondolatai érintkeznek Wilhelm Röpke elképzeléseivel, aki társadalmi szempontból ugyancsak kulcsfontosságúnak tartotta egy modernizált paraszti életforma megerősítését: e tekintetben a korabeli Dánia volt az iskolapélda számára. Aztán a kettejük közötti hasonlóság itt véget is ér, mert míg Röpkénél ez a paraszti életforma egy humanizált piacgazdaság részeként működne, Németh Lászlónál kifejezetten utópikus elgondolásba illeszkedik: az intenzív kertgazdálkodást folytató közösségek autark jellegűek, mint ahogyan a belőlük felépülő társadalom gazdaságilag ugyancsak zárt, és a piac itt alig-alig játszik szerepet.

Fernand Léger: Az építők, Sharon Mollerus, flickr.com

A harmadik út gondolatának történetében Hajnal Istvánnak jelentős helye van, annak ellenére, hogy ő maga ezt a kifejezést nemigen használta. Jóllehet ő is Németh László kortársa volt, és műveit nagyobb részben a két világháború között, kisebb részben a második világháború után írta, őt talán inkább érezzük kortársunknak. Már csak azért is, mert a történész Hajnal István munkásságában nagy szerepet játszott a technológiatörténet kutatása, s nézetei meglepő hasonlóságokat mutatnak az ökológia egyik alapítójának, az amerikai Lewis Mumford elképzeléseivel. Igen fontos és lényeges észrevételei voltak az emberi kommunikáció témakörében, olyannyira, hogy Marshall McLuhan A Gutenberg-galaxis című híres könyvében hosszú részeket idéz Hajnal középkori írásoktatásról szóló, és általa alapvető fontosságúnak tartott francia nyelvű művéből. Márpedig, ha ma van izgató és fontos kérdés, akkor a technológia és a társadalom, a technológia és az emberi élet viszonyára, illetve az információs technológiák szerepére vonatkozó kérdés mindenképpen az. Elég csak emlékeztetni azokra a vitákra, amelyek napjainkban az internetnek az új típusú közösségek kialakításában betöltött szerepéről folynak.

társadalomintegráló módszer

Hajnal – Németh Lászlóra emlékeztetően – korának politikai ideológiái és az általuk megjelenített társadalommodellek közül a közösségétől elszigetelt egyént a társadalom alapegységének tekintő liberalizmust éppúgy elveti, mint a közösség, pontosabban az állam elsőbbségét valló totalitarizmusokat. Hajnal a történelmet és szociológiát ötvöző munkáiban a különböző emberi társadalmakat tanulmányozva úgy találja, hogy alapvetően kétféle társadalomszervező vagy társadalomintegráló módszer létezik. Az egyik a szokásszerű, a másik az okszerű – ez a distinkció többé-kevésbé megfeleltethető a tradicionális–racionális weberi fogalompárnak. Az európai fejlődés sajátszerűségét abban látja, hogy itt az alulról fölfelé építkező, tehát strukturálisan demokratikus jellegű tradicionális paraszti közösségek hálózatából kiépülő európai középkori társadalmak úgy építették be szerkezetükbe az okszerű, racionális társadalomszervezés elemeit, ahogyan az sehol másutt nem történt meg. Ennek következtében módszereknek, eszméknek, egyszóval a társadalmi innovációnak olyan csatornái épültek ki, amelyek hallatlanul kreatívvá tették az európai társadalmat, mert az egymást követő társadalmi megújulások sorozatába be tudták kapcsolni a társadalom egészének alkotó erőit és a társadalom itt hosszú ideig nem szakadt szét elszigetelt elitekre és tömegekre.

Hajnal szerint Európa ezért tudta megalkotni a modern technológia alapjait jelentő középkori gépeket, amelyek véleménye szerint nem a célracionális, közvetlenül haszonelvű gondolkodás termékei voltak, hanem közösségi alkotások. Olyan közösségé, amely bensőséges viszonyban állt természeti környezetével, belesimult ebbe a környezetbe, és gépeit nem a természet megerőszakolásával, hanem sajátosságainak kihasználásával építette meg. Kedvenc példája a középkori vízimalom, amely egyszerre szimbóluma ember és környezet harmonikus egységének, illetve az egyes ember által átlátható és belakható emberléptékű közösségnek. Hajnal szerint azonban a technológiai fejlődés valamikor a 18. században rossz irányt vett. A technológia történetét tárgyaló gondolatmeneteiben megfogalmaz egy nagyon fontos tételt, olyasféle maximát, amely mindig zsinórmértékül szolgál számára, amikor ítéletet mond a modern, gigantomán, környezet- és emberromboló – ahogy Röpke fogalmazott, a nagy méretek kultuszát megtestesítő – technológiák fölött.

Fernand Léger: Pihenés vörös háttér előtt, Grégory Lejeune, flickr.com

„Olyan gép, amely egyetlen embertől is emberi méltóságának feláldozását kívánja, nem gép többé, akármilyen is a technikai szerkezete.” Ezt persze nem úgy kell érteni, hogy ennek lehetséges száz százalékos megvalósítása – bármiféle maxima száz százalékos megvalósítása éppen olyan lehetetlen, mint a mindenféle maximát nélkülöző élet; s mindkét opció embertelen –, hanem olyan alapelv, amihez mérni lehet a dolgokat. Hajnal szerint az emberi méltóság elválaszthatatlan a kreatív, az emberi életet kiteljesítő munkától. A gép rendeltetése nem az, hogy elvegye az embertől ezt a kreatív munkát, hanem hogy a lélekölő, embertelen munka terhétől megszabadítsa. Ha az embert megfosztjuk az alkotó élet lehetőségétől, a társadalmat az unalom szakadékába taszítjuk, s az unalom a nyomorúság mellett minden civilizáció számára a lehető legnagyobb veszély.

közjólétből kevesek jóléte

Mindenesetre a fenti alapelvet Hajnalnál kiegészíti egy másik, amely még alapvetőbb, mert a valóban demokratikus emberi társadalomszervezés előfeltételét fogalmazza meg: „Az emberi társadalom építkezését nem felülről, elképzelt célokért kell kezdeni, hanem alulról, a kicsinyek biztosításával, mert különben a közjólétből kevesek jóléte lesz.” A két elv persze összefügg egymással: amikor a közjólét kevesek jólétévé lesz, óhatatlanul elvész a sokaság emberi méltósága is. Hajnal felfogása szerint ez azt is jelenti, hogy egy társadalom milyensége és az általa használt technológia között szoros összefüggés van: az egyik a másik tükörképe. Hogy ez mennyire aktuális probléma, arra nézve sok névre és könyvre tudnék hivatkozni, de csak egy műre utalok. Manuel Castells Amerikában élő, spanyol származású és sokáig Franciaországban dolgozó szociológus monumentális, három kötetes, 1996–98 között megjelent munkájára, Az információ korszakára. Ebben Castells Hajnalhoz hasonlóan technológia és társadalom viszonyát vizsgálja, és arra kíváncsi, hogy a modern technokapitalizmus vagy információs kapitalizmus viszonyai között, amikor az ember elsődleges környezetévé a technológiai környezet vált, miképpen lehetséges emberi léptékű és emberhez méltó életlehetőségeket kínáló közösségeket és életformákat szervezni.

Hajnal szerint a gép van az emberért, s nem az ember a gépért. De tévedés volna azt hinni, hogy a középkorba menekülésben látja a megoldást. A modern technológiát nem elvetni kell, hanem emberszabásúvá tenni. Hogy lássuk, mit is ért ezen, röviden tekintsük át a technológia fejlődéstörténetére vonatkozó koncepcióját! 

Fernand Léger: A reggeli, Sharon Mollerus, flickr.com

Hajnal szembeállítja egymással a technológiai fejlődés két fázisát: a kézműiparit és a nagyiparit. Előbbiben a gép csupán az ember kisegítője, nem semmisíti meg az emberi kreativitást, hanem kiegészíti az emberi képességeket, viszont a gépi technológia fejlődése egy idő múlva megáll. A nagyipari szakaszban a gépi technológia ezzel szemben hihetetlen fejlődésnek indul, ám ennek óriási ára van: a gép elveszi az embertől az alkotó, értelmes emberi élet lehetőségét. Nagyon fontos összefüggésekre mutat rá Hajnal, amikor a nagyipari technológia fő ösztönző elvét jelentő profitelv elemzése kapcsán, a sebesség modern életvitelben betöltött szerepéről tesz lényegbevágó megjegyzéseket. Ez ismét alapvető kérdés napjainkban. Korunk egyik fő jellemzőjének az állandó változást, új és még újabb, az életet állandóan megváltoztató technológiák folyamatos megjelenését szokás tartani. Manuel Castells úgy fogalmaz, hogy napjainkban a tér és az idő – amely mindig is társadalmi konstrukció – új jelentéstartalmakra tesz szert.

emberhez méltó élet

A tér egyfelől az áramlások terévé lesz, amelyben tőke, információ, tehát hatalom és befolyás áramlatai mozognak, másfelől tovább létezik a régi módon, helyek tereként is, amelyben mindazok lakoznak, akik kimaradnak azokból a globális áramlatokból, amelyek nemcsak presztízst és befolyást jelentenek, hanem az emberhez méltó élet lehetőségét is, attól függően, hogy mire használják őket. Castells korunk legrémisztőbb lehetőségének azt látja, hogy ez a kétféle tér és a benne lakók teljesen elszigetelődnek egymástól, és ennek folyományaként kialakul és tartóssá válik a prosperáló globális elitekben és a globális hálózatokból kiszakadva vegetálásra ítélt helyi közösségek kettősségében megtestesülő duális társadalom. Hajnalnál ez a probléma oly módon jelenik meg, hogy szerinte az öncélúvá vált technológiai fejlődés által táplált, mind nagyobb sebességgel folyó állandó változás kifejezetten káros az értelmes emberi élet szempontjából, mert nem teszi lehetővé olyan állandó jellegű intézmények létrejöttét és megszilárdulását, amelyek nélkül nem lehetséges emberhez méltó élet. Végeredményben Castells is hasonló következtetésre jut, amikor legfontosabb feladatként olyan új, stabil, de rugalmas intézmények kialakítását jelöli meg, amelyek képesek az állandó alkalmazkodásra, miközben szilárd vonatkoztatási keretként tudnak funkcionálni a bennük élő emberi lények számára.

Az 1940-es évek második felében Hajnal úgy látja, hogy a keleti és a nyugati, tehát a kapitalista és a kommunista megoldás is közös abban, hogy a kor társadalmi problémáiból a nagyipari technológia további teljesítményfokozásával látja a kiutat. Ez azonban hamis megoldás, mert nem szünteti meg a modern gépi technológia ember fölötti uralmát: éppen ellenkezőleg, tovább növeli azt: Hajnal tudja, hogy nem lehetséges egyszerűen visszatérni a kézműves korszakba, de úgy véli, a kézműipari és nagyipari periódus pozitívumainak valamiféle ötvözése reális lehetőség. Olyan állapot lenne ez, amelyben a modern ipar segítségével elő lehet állítani a nagy tömegek civilizált életéhez szükséges anyagi javakat, de megvan az értelmes emberi munka lehetősége is. Ehhez két, egymással összefüggő tényezőre volna szükség: ezek jelentenék azt az archimedesi pontot, melyből megváltoztathatóak lennének a fennálló állapotok. Egyrészt meg kellene szüntetni a funkciótlan tőkés réteget, mely kiváltságos társadalmi pozíciójáért Hajnal szerint többé már nem nyújt valós ellenszolgáltatást. Másfelől föl kellene számolni a modern kor egyik legnagyobb problémáját, a fizikai és szellemi munka különválasztását. Hajnal olyan szelíd technológiák és ezekhez kapcsolódó alternatív életforma-modellek kialakítását javasolja, amelyek nemcsak Lewis Mumford kifejezetten ökológia-centrikus elméletében jelennek meg, hanem a hatvanas évek ellenkultúrájának képviselőinél is, Theodore Roszaknál vagy Ivan Illichnél.

Fernand Léger: A gyógynövényes kanna, Sharon Mollerus, flickr.com

Mindenekelőtt Lewis Mumford nézeteire kell itt röviden kitérnünk: a technológiatörténeti gondolatmenetek és az ökológiai megközelítés miatt. Mumford óriásgép metaforája, tehát a történelmi fejlődés azon típusának elutasítása, mely az embert gépalkatrésszé változtatja, hasonlít a Hajnal-féle eszmefuttatásokra, melyek az antik és modern kapitalizmust meg a modern nagyipari technológia elembertelenítő hatásait bírálják. A kézműves tradíciónak – amelyet ő politechnikai hagyománynak nevez –  Mumford is alapvető jelentőséget tulajdonít, mégpedig nagyrészt ugyanazokból a megfontolásokból, mint Hajnal. Ebben a technológiatípusban a dolgozó ember a feldolgozandó anyaggal, és ezen keresztül a természettel olyan organikus viszonyba kerül, melynek alapvető konstitutív eleme nem az előállítás hatékonysága, hanem az emberi képességek kiteljesítése. Mumford Hajnalhoz hasonlóan úgy vélekedik, hogy a „megatechnika” győzelme a politechnikai tradíció fölött korántsem volt törvényszerű, mi több: a kettő előnyeinek ötvözete ma is reális történelmi lehetőség.

Az ökológiai szemlélet Mumfordnál központi motívum, a végső konklúzió, amelyre valamennyi gondolatmenete kifut. Nézete szerint a mechanikus világképet fel kell váltania egy olyan világképnek, amely a természettel való organikus viszonyt tartja a legfőbb értéknek. Hajnalnál ez közvetlenül nem fogalmazódik meg, viszont az antik és modern kapitalizmust bíráló gondolatmeneteinek egyik fő motívuma kétségkívül az, hogy ez a típusú társadalomszerveződés a természetet is pusztán hasznos és kihasználandó tárgynak tekinti, mert az ember természethez való viszonyát leginkább a célracionalitáson alapuló meggondolások irányítják. Az enclosure-nek, az angol parasztságot földje jó részétől megfosztó folyamat végeredményét például így rajzolja meg: „Nagy mintagazdaságok keletkeztek, a vidék képe megváltozott – nincs szabad táj, minden mértani formákat vesz föl, a fű zöldje, a gabona aranya is rációt lehel. Az épületek nem otthonok már, hanem gazdasági munkatelepek. Az állat nem meghitt jószág, hanem tenyésztett hústömeg.”

szelíd technológia

A hatvanas-hetvenes évek amerikai ellenkultúrájának ismert alakja Ivan lllich – aki azonban a kilencvenes években is jelen volt írásaival az amerikai szellemi életben – erősen kultúrkritikai hangvételű, a modern technológia környezetromboló hatását bíráló műveinek gondolatmenete ugyancsak több ponton párhuzamos Hajnal elgondolásaival, ami ismét jelzi, hogy Hajnal munkássága nemcsak elmélettörténeti szempontból érdekes. Mindenekelőtt az ún. szelíd technológia gondolatát kell megemlítenünk. Illich Hajnalhoz hasonlóan úgy véli, a gépek alkalmazásának az a kritériuma, hogy segítik vagy elnyomják az emberi kreativitást. A nagyipari technológia alkalmazása nemcsak komoly környezetkárosodással jár, hanem azzal is, hogy az ember a technológia haszonélvezője helyett annak szolgájává lesz. Ivan lllich 1973-as Tools for Conviviality című könyvében – a szó a latin convivere vagyis együtt élni igéből származik, míg az angol convivial melléknév jelentése ünnepi, társaságot kedvelő – Hajnalra és Mumfordra emlékeztetően a legújabb technikai eredményeket felhasználó, de környezet- és emberbarát, új típusú közösségek kialakítását segítő konviviális technológiák kialakítását sürgeti. Ezek ún. szelíd technológiák lennének, melyeket pontosan ugyanúgy decentralizáló társadalmi hatásuk miatt tart fontosnak, mint Hajnal: „A szelíd technika olcsó és rövid idő alatt létrehozható; növeli a gazdaság rugalmasságát; alkotóerőt hoz felszínre, felszabadítja a társadalmi részvétel eldugult csatornáit; helyi döntéseket kíván, s ezzel ismét csak az egyéni és közösségi vállalkozókedvet szíthatja fel.” Illichnél a convivialitásnak van egy mélyebb értelme is: autonóm egyének egymással és a környezettel folytatott kreatív jellegű együttműködését jelenti, amelynek nem a produktivitás fokozása a vezérlő elve.

Fernand Léger: A város, Wikipedia.org

Bibó Istvánt általában 1956-os írásai miatt tartják harmadikutas gondolkodónak. Ez igaz, mert itt – miként később is – a kommunizmussal és a kapitalizmussal szemben javasolt harmadikutas szocializmust. Bibónál azonban a harmadik út nem kizárólag korlátozott kapitalizmus és parlamentáris demokrácia, valamint egy nem marxi szocializmus ötvözetét jelenti, hanem összekapcsolódik az emberi szempontokat figyelmen kívül hagyó értékmentes hatékonyság bírálatával. Ez szerinte a modern technológiák és a modern társadalomszervezés riasztó eleme. Ebben a véleményében befolyásolta őt Mannheim Károly, az emigráns magyar szociológus 1943-ban Londonban angolul megjelent könyve Diagnosis of Our Time (Korunk diagnózisa), amelyben Mannheim ugyancsak egy harmadik utat javasolt a klasszikus liberalizmussal és a totalitarizmussal szemben. Mannheim szerint a régi liberalizmus laissez-faire ideológiája már nem használható a 20. századi viszonyok között, míg a totalitarizmusoknak az emberi szabadságot megsemmisítő totális állami ellenőrzése elborzasztja a szabadság híveit. Következésképpen – érvel Mannheim – szabadság és tervezés között kell megtalálni a járható utat. A világot új veszély fenyegeti, a mechanizált barbárság, amely az értékmentes hatékonyságot tekinti kizárólagos cselekvési elvnek.

Bibónál tehát – többek között Mannheim nézeteit is továbbgondolva – nagyon hamar megjelent a félelem, hogy az egyre bonyolultabbá váló technológiák és az egyre átláthatatlanabb társadalmi viszonyok a szakértők, a technokraták uralmának lehetőségét teremtik meg. Erre már igen korán, 1947-es akadémiai székfoglalójában felhívta a figyelmet: „A szakértőnek és a szervezőnek ez a döntő helyzete lassan oda vezet, hogy a végsőkig racionalizált üzemszerűségben néhány nagyon képzett szervező és szakember mellett a sekélyesen képzett átlag mind nagyobb mértékben elhárítja magától a fájdalmas és fáradságos betanulás munkáját, és átenged minden irányítást a túlracionalizált nagyüzem szervezőinek és szakembereinek. Ebben az egész perspektívában az emberi szabadságnak olyan veszélye és az önkénynek olyan lehetősége rejlik, amit ma át sem láthatunk, mert sem Amerika, sem a Szovjetunió még távolról sincs olyan ponton, hogy ez a kérdés teljes nehézségében kirajzolódjék.” Bibó itt csatlakozik ahhoz a kultúrkritikai-harmadikutas hagyományhoz, amely a modern társadalomszerveződés egyik legnagyobb veszélyét mindig is abban látta, hogy a kevés számú szakértővel a dolgok átlátására képtelen, következésképpen a saját életük feletti irányítást is elveszítő laikus tömegek állnak majd szemben. Bibó a gondolatmenet folytatásában a helyzet orvoslására az alulról fölfelé építkező társadalomszerveződést látja alkalmasnak: „Az elkövetkező idők hatalmi koncentrációjának ez lesz a legnagyobb, a legdemoralizálóbb apparátusa, amivel szemben csak az általános demokratikus politikai nevelés, a szakmai elmélyülés, az önigazgatás kiszélesedése, az ellenőrzési igénynek a nagymértékű megnövekedése adhat egyensúlyt, s szoríthatja vissza maga helyére ezt az új szervezői arisztokráciát.”

az életmód forradalma

Bibó nagy érdeklődéssel figyelte az 1968-as év nyugat-európai és amerikai diákmozgalmait. A hatvanas-hetvenes években írásaiban hajlott arra a véleményre, hogy a nyugati ipari társadalom és az ún. létező szocializmus is zsákutcát jelentenek az emberiség számára; mindenekelőtt azért, mert pusztán a gazdasági és technológiai hatékonyságot tartják szem előtt. A diák- és ifjúsági mozgalmak ezzel szemben az életmód forradalmát hirdették meg. Ez alapvetően különbözött a manapság oly sokat emlegetett életstílustól; ez utóbbi ugyanis olyan valami, amire mindenekelőtt a piacon, bizonyos termékek megvásárlásával lehet szert tenni, míg az életmód forradalma épp a fogyasztói életformából „kiszállást” hirdette meg. Az eredmény ma már közismert: a fogyasztói társadalom elfogyasztotta a forradalmat is, és hajdani aktivistáinak egy része a különböző baloldali pártokhoz csapódott. Az életmód forradalmának eszméje mégsem múlt ki nyomtalanul, mert a hetvenes-nyolcvanas években kialakuló zöld mozgalmaknak is központi motívuma lett.

Mindenesetre Bibó 1968 kudarcára reagálva utolsó nagy, befejezetlenül maradt írásában Az európai társadalomfejlődés értelmében – sokat merítve Hajnal István gondolataiból – megfogalmazta a kölcsönös szolgáltatások társadalmának utópiáját, amelyben – bírálva a nyugati liberalizmust és a keleti bürokratikus szocializmus „mamuttulajdonra” vonatkozó kultuszát –, olyan társadalom vízióját rajzolta meg, amelyben nemcsak a parlamentáris demokrácia ismert és kipróbált technikáit működtetik, hanem a társadalom egészét alulról fölfelé építkező, önszabályzó közösségek együtteseként szervezik meg. Bibó utópiájának – ma általában naivnak mondott – gazdasági eszmefuttatásai egyébként sok tekintetben emlékeztetnek nemcsak Röpke nézeteire, hanem a hetvenes-nyolcvanas években az emberközpontú közgazdaságtan eszméit A kicsi szép című híres könyvében kifejtő Ernst. F. Schumacher eszmefuttatásaira is.

Fernand Léger: Kompozíció három alakkal, Gautier Poupeau, flickr.com

Bibó élete vége felé mindjobban érdeklődött a környezeti problémák iránt. Ezt nemcsak a kortársak beszámolóiból tudjuk. 1974-ben egy akkoriban megjelent francia könyvről írta: „E műnek… két lényeges alapgondolata van. Az egyik az, hogy a gazdasági és technikai haladás, úgy, ahogyan az ma folyik, nem tényezője az emberi boldogságnak, sőt éppen ellenkezőleg, akadályozza az igazi boldogság megvalósulását. A másik az, hogy ennek az előrerohanásnak a folytatása mind fokozodó nehézségeket fog okozni, és le fog lepleződni az ilyenféle haladásnak az illuzórikus volta… Mindezek mögött ott áll a gadaság mennyiségi, elsősorban pénzben kifejezhető növekedésének az a programja, mely valóságos fétisévé vált egész gazdasági szemléletünknek. Hamis ez mindenekelőtt azért, mert nem tüntet fel egy sor számban és pénzben közvetlenül ki nem fejezhető értéket, illetve értékcsökkenést, amilyenek [a] …jó leveg, egészséges víz, csend és nyugalom, s egyáltalán az, amit a boldogság neve alatt foglalunk össze.”

 

Irodalom

Bibó István: Válogatott művei I–IV. Budapest, Magvető Kiadó, 1986;1990.
Manuel Castells: The Information Age I–III. Blakwell, 1996, 1997, 1998.
Anthony Giddens: A harmadik út. Fordította Battyán katalin. Budapest, Agóra Marketing Kft. 1998.
Hajnal István: Az Újkor körténete. Budapest. 1988. Az Akadémiai Kiadó reprint sorozata.
Hajnal István: Technika, Művelődés. Tanulmányok. Budapest 1993.
Ivan Illich: Tools For Conviviality. London: Calder and Boyars, 1973.
Németh László: A minőség forradalma. Kisebbségben I–II. Püski, Budapest, 1992.
Wilhelm Röpke: A harmadik út. Fordította Barankovics István. Budapest, Auróra Kiadás, 1943.

 

Nyitókép | Fernand Léger: Három alak, wikiart.org