Lipp Tamás

HARMADIK HONFOGLALÁS?

1995 október

HARMADIK HONFOGLALÁS?

Miután a besenyő nyomás elől menekülő magyar törzsek Árpád és Kurszán vezetésével 895-re több lépcsőben elfoglalják a Kárpát-medencének a Duna–Garam vonaláig terjedő részét, a nyugati évkönyvek tanúsága szerint őseink életében négy békés esztendő következik. Minden bizonnyal továbbra is élénk figyelemmel kísérik a környező államok belső viszonyait, de a beavatkozástól tartózkodnak, ami azért is figyelemre méltó, hiszen Szvatopluk halála után a két morva herceg, II. Mojmir és II. Szvatopluk egymásra támad, s ezzel megint kiújulnak a frank–morva ellentétek. Arnulf, a frankok első embere a régi, bevált recept szerint egyszer az egyik, másszor a másik testvér segítségére siet, miközben gondosan ügyel arra, hogy egyikük se erősödhessen meg túlságosan. A magyarok, miként korábban oly gyakran, nyilván most is beavatkozhatnának a frank–morva harcokba, biztos, hogy hívják is őket, de Kurszán – a nyugati évkönyvek főként őt emlegetik a frankok, morvák és bajorok tárgyalópartnereként – ezúttal tartózkodott attól, hogy a szomszédokkal újabb konfliktusba keveredjen. Kurszánnak a Kárpát-medence elfoglalásában játszott „diplomáciai szerepéről” a magyar krónikák is megemlékeznek, ő a fehér ló-monda titokzatos „követe”, aki azért megy Szvatopluk fejedelem pannóniai birtokára, hogy „megtekintse azt a földet és kiismerje annak a földnek a lakóit”, majd miután „a helyet gyönyörűségesnek, a földet körös-körül jónak és termékenynek, a folyók vizét és rétjeit kitűnőeknek találta”, azt a földet, füvet és vizet csellel – egy felnyergelt fehér lóért – „örökös jogon” megvásárolta.

büntetőhadjáratok

A magyar törzsek, mielőtt a Kárpát-medencébe költöztek, korábban évszázadokig együtt éltek a kazárokkal. Szállásterületük akkor a Don és a Volga mellékén húzódott. Tudjuk, hogy a térség nomád népei a legelők birtoklásáért állandó harcban álltak egymással. Az erőviszonyok az időjárás függvényében mindig változtak: egy-egy aszályos esztendő a különösen száraz réteken az állatállomány nagy részének pusztulását okozhatta. Ilyenkor a vesztesek a szomszédokra rontottak, s elragadták állataikat. A kárvallott meg, mit tehetett egyebet, tovább hárította a csapást: ő is rabolt a gyengébbektől. Egy-egy támadás úgy gyűrűzött végig a pusztán, ahogy a megtaszított biliárdgolyó adja tovább lendületét a mellette állóknak. Igaz, hogy az erőviszonyok mindig változtak, de működött egy ősi szabályozó-stabilizáló mechanizmus is, amely megakadályozta a felesleges áldozatokat. Miként egy farkasfalka hímjei sem bocsátkoznak állandóan véres csatározásokba az elsőbbségért, inkább egyezményes jelekkel emlékeztetik egymást a hatalmi viszonyokra, a térség népei sem támadtak azonnal, ha a külső körülmények hatására át is rajzolódott kissé az erőtér. Nemcsak a hatalmi piramis csúcsain állóknak, hanem bizonyos mértékig – míg kellőképpen meg nem erősödtek – a feltörekvőknek is érdekükben állt, hogy őrizzék a kényes egyensúlyt. A szomszédos népek bonyolult alá- és fölérendeltségi viszonyait az egymásnak fizetett adók mértéke szabályozta. Ha a status quót valami veszély fenyegette, például az adóst kirabolták, s ezért nem fizetett vagy nem annyit fizetett, mint amennyiben korábban megállapodtak, a felek először mindig békés úton igyekeztek újrarendezni a hatalmi viszonyokat, s csak ha ezek a tárgyalások eredménytelenül végződtek, akkor nyúlt az erősebbik fél a nyomásgyakorlás más eszközeihez, például büntető, „zsákmányszerző” hadjáratot indított a nem fizető vazallus ellen. A Kaszpi-tenger fölötti, folyók szabdalta, hatalmas pusztaságon a kazár–magyar konföderáció meghatározó szerepet játszott. Bizánci források szerint a jelentős katonai erővel rendelkező magyar törzsek feladata volt, hogy begyűjtsék a kazár kaganátusnak járó adókat. Esetenként pedig a nem fizetők megrendszabályozására büntetőhadjáratokat indítottak. Amikor a 830-as években Obadja Chanuka kagán – bizánci példára – a központi hatalom megerősítésén fáradozott, s ezzel megbontotta a kazár–magyar kapcsolat korábbi egyensúlyát, konfliktusba keveredett Levedivel, a magyarok fejedelmével, aki különben a kaganátus harmadik méltóságát is viselte. A magyarok ekkor a hozzájuk csatlakozott, szintén a központi hatalom ellen lázadó kazárokkal (kabarokkal) együtt átköltöztek az Etel(folyó)köznek nevezett térségbe, melynek határai a Dnyepertől az Al-Dunáig terjedtek. Itt kerültek kapcsolatba Bizánccal, s a birodalmi külpolitika alapvetően meghatározta a magyar törzsszövetség sorsának alakulását. A magyarokat 894-ben Leó császár diplomáciai manőverei sodorták bele a bolgár–bizánci konfliktusba, így kerülnek szembe Simeonnal, aki „extra adókkal” arra ösztökéli a besenyőket, hogy támadják hátba régi ellenségüket, a magyarokat. Végső soron a besenyő fenyegetés elől tér ki Kurszán (Levedi fejedelem fia), amikor a magyar törzseket 892 és 895 között – több lépcsőben – a Duna–Tisza vidékére, a „második folyóközbe” vezeti. Kurszán „követ” már jól ismerte a Kárpát-medencét, hiszen 881 óta, amikor Szvatopluk fölkérésére a kabarokkal együtt Bécs alatt a frankok ellen harcolt, többször is megfordult ezen a tájon. Valószínű, hogy Kurszán, aki a frank, morva, bajor kapcsolatokat tartottaa kezében, miután a hét törzs elfoglalta Pannónia egy részét, négy évig azért nem avatkozott be a frank–morva konfliktusba, mert mindenekelőtt igyekezett felmérni a térség erőviszonyait.

898-ban azonban változás következik be a magyar külpolitikában. Tavasszal, alighogy levonult a korai árvíz a folyókon, frank követség érkezik Kurszánhoz. Amulf, a régi ismerős: 881-ben ellenség, 892-ben szövetséges, 894-ben újra ellenfél, követei útján most arra akarja rábeszélni a magyarokat, hogy indítsanak büntető hadjáratot Berengár olasz király ellen, aki egész Itáliára ki akarja terjeszteni hatalmát, ráadásul megtagadta a frankoknak az adófizetést. Amikor Arnulf 892-ben a morvák ellen hívta hadba a magyarokat, Kurszán követei „felajánlották minden haderejüket Szvatopluk ellen, ha megkapják mintegy hadizsold fejében azt a földet, amelyet fegyvereikkel elfoglaltak. Ez a követség kedves volt Arnulf előtt…” A bajor évkönyvek szerint Kurszán tehát megszerezte a térség legfőbb urának hozzájárulását a hét törzs pannóniai honfoglalásához. Hat évvel később Arnulf újra a magyarokhoz fordult segítségért, de hogy ezúttal mit ígért, azt nem tudjuk. Talán megint felajánlotta „mintegy hadizsold fejében” az elfoglalt területeket? A későbbi események egy ilyen föltételezést is lehetővé tesznek. Tény, hogy Kurszán elfogadja Arnulf ajánlatát, s még ugyanezen a tavaszon földerítő csapatot küld Észak-Itáliába. Az előőrs útvonalát a korabeli forrásokból többé-kevésbé nyomon követhetjük. Úgy látszik, a magyarok jól ismerték a római birodalom úthálózatát, mert főként ezen haladtak. (A nomádok különben előszeretettel települtek régi római városok romjaira: Kurszán vára például Aquincum maradványaira épült.) Eszék magasságában keltek át a Dunán, innen a Dráva vonalát követve Varasáig nyargaltak, majd a római kori Emona (ma Ljubljana) és Aquileia érintésével egészen a Brenta folyóig nyomultak előre. (Későbbi források Strata Ungarorumnak nevezték ezt az útvonalat, a magyarok jó néhányszor megfordultak rajta.) Miután az előőrs alaposan földerítette a környéket, visszatért pannóniai szálláshelyére. A következő év tavaszán azután – most már jelentősebb katonai erővel – újra betörtek Észak-Itáliába.

tűzcsóvás nyilak

Amikor 899 tavaszán a mintegy ötezer fős csapat elindul Berengár ellen, Itáliában megint éppen polgárháború dúl, s az olasz királynak kisebb dolga is nagyobb annál, mint hogy az ország keleti kapujában szembeszálljon a magyarokkal. Hónapok telnek el, míg végre számottevő haderőt tud összetoborozni a Pó völgyében. A magyarok egyelőre akadálytalanul törhetnek előre a már megismert útvonalon, egészen a Brenta folyó völgyéig. Itt, a hadászati szempontból számukra legkedvezőbb helyen, afféle főhadiszállást rendeznek be, azután kisebb csapatokba verődve szétszélednek. A különböző kalandozó egységek az Adria menti Aquileiától egészen az Alpok déli nyúlványáig (a Szent Bernát-hágót is megközelítették!) végigszáguldoznak a jelentősebb útvonalak mentén. Ha nagyobb városra bukkannak, követeket küldenek a honatyákhoz, s megfelelő hadisarc fejében megígérik, hogy nem esik bántódásuk. Így fizet kemény aranyakkal Pavia, Milánó, Brescia. Ha pedig a város megtagadja a sarcot, akkor szabályosan megostromolják. Először tűzcsóvás nyilakat zúdítanak a falak mögötti házakra (így égett le Tarvisio egy része), majd fölállítják az összecsukható, favázas ostromgépeket, s kövekkel bombázzák a várkaput és a falakat (így foglalták el és fosztották ki Bergamót).

Az itáliai hadjárat minden bizonnyal egyik legtalányosabb epizódja, amikor június 29-én az egyik kalandozó egység megostromolja Velencét. János diakónus, Orseolo Péter velencei dózse káplánja, aki számos diplomáciai küldetést teljesített sikeresen, nem tekinthető tehát járatlannak a külkapcsolatokban, krónikájában ezt írja: ,,A magyarok pedig lovaikon és bőrhajóikon Péter-Pál kínhalálának a napján megkíséreltek behatolni a Rialtóra és Malamoccóra azokon a helyeken, amelyeket Albiolának neveznek. Ekkor Péter dózse úr Isten segítségével az említett magyarokat hajóhaddal megfutamította.” Az eset – legalábbis első hallásra – eléggé hihetetlen. Képzeljük csak el a büszke velencei flottát, amint dagadozó, színes vitorlákkal és zászlókkal kihajózik, s üldözőbe veszi a nyílt tengeren a „lóháton és bőrhajókon” evickélő, fújtató, prüszkölő magyar vitézeket. Nem, ez a jelenet inkább egy színes, szélesvásznú kalandfilmre, mint komoly tudományos dolgozatba kívánkozik. Gombos F. Albin történész szerint a „bőrből készült hajó mondája” csak úgy fejthető meg, ha föltesszük: a magyarok tengerparti kalandozásaik során különböző vízi járműveket zsákmányoltak, ezeket tűz ellen nedves állatbőrökkel vonták be, s így szálltak tengerre. A magyarázatban csak az hibázik, hogy vajon egy jól tájékozott velencei krónikás, aki ráadásul korabeli leírások alapján dolgozott, miként téveszthette össze a bőrrel takart velencei dereglyét a bőrből varrt, nomád csónakkal. Valószínűleg sehogy. Bele kell nyugodnunk, hogy a lovas nomád magyarok nemcsak harcmodorukkal, de számos technikai újdonsággal is meglepték a „művelt nyugatot”: ilyen volt például a forró vízből és szárított húsból készült „Maggi” leves, az összecsukható ostromgép, a tűzcsóvás gyújtólövedék, s a bőrből varrt „fölfújható” csónak. (A nyereg alá sem azért tették a húst, hogy puhítsák, hanem hogy a hosszú út alatt a lovak hátán keletkező sebeket mielőbb begyógyítsák.) Bármennyire hihetetlen, Velence ostromát komolyan kell vennünk, hiszen a dózse végül is hajóhaddal ment a támadók ellen, a velenceiek pedig Péter-Pál napját sokáig mint „a magyarok nyilaitól való megmenekülésük napját” ünnepelték.

lelkükben megrettenve

Ha meg akarjuk fejteni a 899-es itáliai hadjárat káprázatos magyar sikereinek titkát, tüzetesebben meg kell vizsgálnunk Liudprand cremonai püspök tudósítását. Liudprand így írja le az eseményeket: miután a magyar csapat akadálytalanul eljut Paviáig, Berengár végre rászánja magát, hogy a sebtiben toborzott, mintegy 15 ezres seregével fölvegye a harcot a betolakodókkal. „Tehát mi történt? Amikora magyarok meglátták az óriási sokaságot, lelkükben megrettenve nem tudták eldönteni, mit tegyenek. Megütközni rettegtek, elfutni meg egyáltalán nem tudtak. A két veszély közül inkább van kedvük a futáshoz, mint az ütközethez. Amikor a keresztények üldözőbe veszik őket, az Adda folyón úszva kelnek át úgy, hogy szerfeletti sietségükben igen sokan elmerültek és meghaltak. Végre a magyarok követeik útján azt kérik a keresztényektől, hogy a zsákmányt minden szerzeményükkel együtt visszaszolgáltatva, térhessenek haza bántatlanul. Ezt a kérést a keresztények kereken elutasítják, és kigúnyolják – sajnos – őket, és inkább köteleket keresnek, hogy azzal a magyarokat megkötözzék, semmint fegyvereket, hogy azzal leöldössék őket.” Míg Berengárék a köteleket keresik, a pogányok feledvén megadási szándékukat, gyorsan odébbállnak, s egészen a Brenta folyóig futnak. Szorosan nyomukban ott futnak a keresztények is. Így aztán ,,a Krisztus-imádók és a bálványimádók” egyszerre érkeznek meg a veronai széles mezőkre, ahol a magyarok ,,a szerfeletti félelemtől kényszerítve” újra csak megígérik, ,,hogy odaadják minden felszerelésüket, foglyaikat, minden fegyverüket és lovaikat, csupán egyet tartva meg belőlük, hogy azon hazamehessenek”. Sajnos, a keresztények „gőgös felfuvalkodottságtól elkapatva a pogányokat megint csak fenyegetésekkel halmozzák el, mintha már le lennének győzve”. A holtfáradt magyarok, a dorgáló szavaktól „szerfelett bánkódva”, átkelnek a Brentán és a bal parton ütnek tábort. Az éjszaka azután – úgy látszik – gyorsan kipihenik fáradalmaikat, mert még kora hajnalban visszatérnek a jobb partra, s az alkudozástól kimerült keresztényeket álmukban vagy éppen falatozás közben lepik meg. „A magyarok oly hirtelenséggel döfték le ezeket, hogy egyeseknek az ételt a torkukban szúrták át, másokat megakadályoztak a futásban, mivel elvették lovukat. Futnak tehát a keresztények, dühöngenek a pogányok, és akik az előbb még ajándékokkal kérleltek könyörületet, most nem ismernek kíméletet a könyörgőkkel szemben.

Liudprand tudósítása a magyarok hadmozdulatairól oly átlátszóan naiv, hogy már szinte gyanakszunk, nem csak tetteti-e a naivságot. Gyanúnkat csak fokozhatja a tény, hogy a püspök követként két ízben is járt Bizáncban, tehát egyáltalán nem kizárt, hogy ismerte Bölcs Leó Taktika című munkáját, amelyben a császár a magyarok harcmodoráról is megemlékezik. Liudprand Antapodosis (Visszafizetés) című munkájában, melyet bevallottan azért írt, hogy „visszafizessen” a Berengártól elszenvedett sérelmekért, olyan együgyűnek ábrázolja a „keresztényeket”,mintha csak a cselvetéses keleti harcmodor persziflázsát írná meg – nyugati szemmel. Valószínű azonban, hogy egyáltalán nem erről van szó, a cremonai püspök a szemtanúk elbeszélése alapján csupán rögzítette az eseményeket, egyébként hitelesen, de igazából nem értette, mi történik. Liudprand ésBerengár legalább annyira értetlenül állhatott a magyarok különös trükkjei előtt, mint azok a hadférfiak, akik kapcsolatba kerültek az Itáliában kalandozó magyarokkal. A korabeli hadtudomány szerint a csata előtt hármas tagolásban (jobb szárny, bal szárny, derékhad) kellett felvonultatni a sereget, ezzel szemben a magyarok tagolatlan, áttekinthetetlenül vastag arcvonalat alakítottak ki, amely nemcsak azért volt veszélyes, mert az élő fal mögött rejtve maradt a haderő tényleges létszáma, de ez a felállás kedvezett a váratlan hadmozdulatoknak és cselvetéseknek is. A kora középkorral foglalkozó hadtörténészek állítják, így pl. Darkó Jenő is, hogy a Brenta völgyének az a szakasza, ahol a magyar csapat végül megütközött Berengár seregével, különösen alkalmas a nomád hadviselésre. A széles síkságon jól érvényesült a malomkerék, amely arra szolgált, hogy szétzilálja a nyugatiak tömör nehézlovasságát. A tagolatlan, egységes frontvonalon támadó nomád könnyűlovasság az ellenség jobb vagy bal szárnyának sarkpontja körül sugárirányban elfordult, az első szakasz kilőtte nyilait, hatalmas lendülettel nekirontott az ellenségnek, de még mielőtt kézitusa alakult volna ki, már fordult is tovább, s mögötte – újratöltött íjakkal – jött a következő szakasz. Nemcsak a malomkerék, de az egész nomád hadviselés titka a megállíthatatlan lendületben rejlett, ezt szolgálták a magyarok apró termetű, szíjalt hátú, gyors lovai (az Ázsiában élő vadló, a tarpán leszármazottai), s ezt segítette a másik újdonság, a kengyel alkalmazása is, amely lehetővé tette, hogy a harcos lóhátról, akár egészen hátrahajolva lője ki nyilait. Ez a figura – futást színlelve, hirtelen nyílzáport zúdítani a gyanútlan üldözőkre – a magyar cselvetéses taktika egyik alapelemévé vált.

előre kiszemelt helyszín

Ha eltekintünk a stiláris jegyektől, lényegében Liudprand leírása is arra enged következtetni, hogy a magyarok már a 898-as, földerítő útjukon kiszemelték azt a tágas síkságot, ahol azután 899. szeptember 24-én megütköztek Berengár seregével. Nyilván az történt, hogy amikor Berengárnak végre sikerült összetoboroznia számottevő, a ,,pogányokénál” mintegy háromszor nagyobb haderőt, a magyarok parancsnoka is azonnal egybegyűjtötte a szerteszét kalandozó egységeket, amelyek különben hang- és füstjelekkel állandó kapcsolatot tartottak egymással. Míg Berengár serege Paviával átellenben, a Pó folyótól délre gyülekezett, a magyarokazonnal megkezdték a Pó bal partján a visszavonulást. Liudprand a tanú rá, hogy sikerült elhitetni az ellenséggel: halálosan fáradtak, és fejvesztve menekülnek. Így csalogatták Berengár seregét a csata előre kiszemelt helyszínére, a Brenta völgyébe. Az összecsapás nagyságáról megoszlanak a vélemények, a Fuldai Évkönyvekben például „húszezer keresztény haláláról” olvashatunk. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy a magyarok itáliai hadjáratával kapcsolatban a kolostori források erősen túlozzák a keresztények veszteségeit. Mivel ezek a tudósítások jóval az események után íródtak, általában éppen a magyarok okozta károk helyreállításának idején, amikor minden városnak, kolostornak az volt az érdeke, hogy növelje a pusztítás látszatát, így nagyobb mértékű „központi támogatásra” számíthatott. Maga Berengár király is, miután békét kötött ellenfeleivel, „a magyarok beütéseire” hivatkozva rendelte el Bergamo falainak újjáépítését. Tény, hogy a 899-es olaszországi hadjárat jótékonyan hatott Észak-Itália városépítészetére. A brentai béke néhány évre szabályozta Berengár és a Kárpát-medence keleti felét kitöltő magyar törzsek kapcsolatát. Nem ismerjük ennek a szerződésnek a feltételeit, de az gyanítható, hogy Berengár nemcsak egyszeri ajándékozással, hanem gondosan kialkudott, évenként fizetendő adókkal is igyekezett megvásárolni a magyarok jóindulatát.

Míg a magyarok olasz földön kalandoztak, hirtelen elhunyt Arnulf, Pannónia legfőbb birtokosa, aki – miként 892-ben – talán ezúttal is az elfoglalt területeket ajánlotta föl a magyaroknak „mintegy hadizsoldként”, ha ráncba szedik olaszországi vetélytársát, Berengárt. A kialakult helyzet nagyon hasonlít ahhoz, amikor a magyarok 894-ben Szvatopluk kérésére kalandoztak Pannóniában, s megbízójuk szintén életét vesztette. Kurszán ekkor a morva fejedelem halála után támadt zűrzavart használta ki, hogy a frankoktól elfoglalt pannóniai területről ne vonuljon ki, hanem továbbra is megszállva tartsa. Ez volt a Kárpát-medence katonai megszállásának második lépcsőfoka. Ha tovább szaporítjuk az analógiákat, feltételezhetjük, hogy az Arnulf hívására Itáliában kalandozó csapatok hasonló célt szolgáltak, mint 892-ben a Szvatopluk hívására Pannóniába betörő egységek. Ez a cél sem akkor, sem most nem lehetett más, mint elővédharc a terület katonai megszállásához, vagy irodalmibban fogalmazva: szemleút egy újabb honfoglaláshoz. A már idézett Gombos F. Albin szerint a 898-899. évi észak-itáliai kalandozást „honfoglalási kísérletnek” is tekinthetjük, hiszen könnyen lehet, hogy „a pár éve még az Etelközben élő, ám kényszerűen új hazát kereső magyarság tovább akart vonulni a Kárpát-medencéből”. Ha a Kárpát-medence elfoglalása volt a „második”, akkor ez a Pó-völgyi lett volna a harmadik honfoglalás. A Duna–Tisza vidékét azonban alig, a Pó-völgyét viszont sűrűn lakták, s megerősített várakkal őrizték: itt nem maradt hely újabb hódítóknak.

tőrbe csalják

Az Itáliából hazatérő és a már korábban elfoglalt tiszántúli területekről eléjük küldött csapatok Alsó-Pannóniában egyesülnek, s megszállják az egész Dunántúlt. Árpád és Kurszán hadai nem ütköznek különösebb ellenállásba, hiszen Arnulf halála után a frankok jórészt feladták itteni területeiket, a morva főemberek pedig még mindig a testvérháborúval voltak elfoglalva. 900 nyarára a Kárpát-medence teljes egészében a magyarok kezére került. Kurszán azonban – úgy látszik – az újabb területfoglaláshoz is meg akarja szerezni a jogi elismerést, miként 892-ben a morváktól elfoglalt területek esetében is megszerezte. Ezért 900 nyarán elküldi követeit az új frank uralkodóhoz, Gyermek Lajoshoz. A kiskorú király helyett a tényleges hatalmat gyakorló régenstanács azonban igyekezett szembefordulni Arnulf magyarbarát politikájával, s nem volt hajlandó lemondani Nagy Károly egykori birodalmáról ,,az új avarok” javára. Ezért nemcsak hogy elvetették Kurszán kérését, hanem a követeket kémeknek bélyegezve ki is utasították az udvarból. A magyarok megtorlásul 900 őszén benyomulnak a frank végekre, s egészen az Enns folyóig hatolnak. (A bajorok ekkor kezdik el kiépíteni Ennsburg várát.) 901 húsvét szombatján újabb támadás éri a bajorokat, akik ezúttal a morvákhoz fordulnak segítségért, mire a magyarok II. Mojmir morva fejedelem ellen vonulnak. 902-ben a bajorok szorult helyzetükben békét ajánlanak a magyaroknak. A magyar tárgyalóküldöttség meg is érkezik a Fischa folyó partjára, itt azonban a delegáció vezetőjét, Kurszánt tőrbe csalják és orvul – a latin források szerint in dolo– meggyilkolják. Két forrás 902-re, kettő pedig 904-re teszi a „folyóközi honfoglalások” egyik irányítójának a halálát. Vajay Szabolcs szerint az esemény valószínűleg 902-ben történt, hiszen ekkor a 899 után megélénkülő magyar diplomáciai élet hirtelen – nyilván a nagyfejedelem meggyilkolása miatt – hamvába holt.

902 után (907-ben bekövetkezett haláláig) Árpád egyedül uralkodik. Könnyen meglehet, legalábbis a kora középkori helynevekből erre következtethetünk, hogy a dinasztiaalapító Árpád egyeduralkodásának öt esztendejében Kurszán nemzetségét a gyepükre szóratja szét.

kép | shutterstock.com