HARD-KIER 129
2004 július
A kertben ültünk le, „apád lugasában”.
Csak beszéltem és beszéltem, nem vettem észre,
hogy egyre kétségbeesettebben kéred, kérlelsz,
kezedben olló, le akarod vágni a hajam.
Hát igen. Esztendeje lassan, te nyírtad
utoljára, ahogyan, mióta megvagyunk, tizenöt
éve, mindig. A hajam. Lehajoltam, és össze-
kupacoltam a betonon. Fölemeltem, néztem,
furcsa volt: a súlya. „Elviszed?”, kérdezted,
s ezen magad is meglepődtél. Nem viszem el,
mondtam. Elsírtad magad. Ne sírj, mondtam.
Nevettél, nevettünk. És megnyugodtam.
