HARD KIER 105

105/a

Mint minden szerelem, ez is csak olyan
volt, meg védtelen, meg konok és hazug.
Beleábrázik jeszenyinesen az ég, az éj,
a messzeség, az út.
Az út, mely épp egy idegen szoba,
recsegő szék, és gyógyszeres közöny.
A lehetőségek céda terpeszét
(nem tudom, hogyan) elfüggönyözöm.
Ne aggódj, én és az üresség, meglásd,
még szeretjük, még megtartjuk egymást.

105/b

Ami ezután lesz, akár Norwid keresztapám
az egész univerzumot: lázasan unom.
Államot, temetőt, rendszert, agóniát.
őszintén szólva inkább talpra állnék,
hisz keresve-nem keresve se találnék
emberlényt, aki ennyire szereti
a sorsát: ami cipelteti „tovább és tovább”
pengényi, szívós testem sejtjeit;
mint a rabok, már mind olyan szelíd,
s vadak is még, akár a katonák.

kép | shutterstock.com