MILYEN KÉRDÉS

A Milyen évszak cím észrevétlen. Alig hallhatóan halk, de észrevétlenségében nyugtalanító. Milyen évszak. Milyen kérdés. Nem is kérdés, nem is válasz? Nem; egy múlhatatlan kérdés (körülbelül: Milyen évszakban történik velünk mindez?) kijelentése – amely nem válaszol ekképp, nem is túllép a kérdésen – megérteni törekszik azt, elhelyezni. Milyen évszak. Milyen könyv.

A Milyen évszak cím meglepő pontossággal közvetíti e könyv hangütését. Kijelentett kérdései az idő, az emlékezet, az eredet, az állandóság, és – ami számomra most a legfontosabb –: egy ember, emberi jelentés nélküli (előtti, utáni, melletti) közeg, amint lélegzik. Az emlékezés, a keresés – tudjuk – az eredetet előállítja: de itt a szerves, az élő, a geológiai-biológiai veszi birtokba az emlékezést, átmossa azt, lebontja, megerjeszti.

fölszámoló-szétszóró

Acsai Roland a magyar vershagyománytól, -befogadástól távolinak tűnő, mégis oly ismerős csapást keres, bizonyos ökológiai szemléletet, mely leginkább az 50-es, 60-as évek amerikai lírájával, a keleti (japán, kínai) költészettel, itthon – ezekkel hathatós kapcsolatban – Oravecz és részben Tandori lírájával rokon. Ez a rálátás alapjaiban másként fogja föl az írást, verset stb., mint egy én-központú, vagy azt fölszámoló-szétszóró késő modern-posztmodern. Szereplíra, tárgylíra kizárva. Acsai mindennek sajátosan kikevert pasztell-változatát hívja életre, ahol sűrűn válaszol egymásnak impresszionizmus és tárgyilagosság; megfér egymás mellett a klasszikus értelemben vett elégikus hang, allegória, szentenciózus zárlat és e mellérendeltségében más természetszemlélet. Az efféle lírának nem nyelvi-kulturális az emlékezete, a visszacsatolása. A szerves lebontja, befogadja a nyelvit: vadonjában az csak egy növény, a többi mellett.

A milyen-évszak ideje mozdulatlan ugyan, de működik. „Jár az óra; áll; milyen évet mutat.” – zárul a Zúzódás: úgy jár ez az óra, az emlékezésé, hogy áll, és milyen-évet mutat. Nem leállítja tehát az időt, nem függeszti fel: megmarad az eredetben. A nyitó ciklus, az Induljunk el a kályhától már címében is a kezdetre szólít fel, a felszólítás – kezdjük! – maga a kezdés, a köteté, beszédé, e nyelvé. (A cím, ahogy a cikluscímadó versből kiderül, egyszerre képletes és konkrét: utal az emlékező egy múltbeli kályhájára; az emlékezés visszaviszi a „kályhát” a maga eredetébe, ahol az még nem képletes, csak önmagát jelenti; azt elsajátítja.) Behatárolható időpontok tűnnek föl (Kormos üveggel, Válasz, Hetvenhét, a második ciklusból: Baracklekvár 78), nem lineárisan, nem is azt felbontva – de egymás mellett, mellől.

Az eredetre föltett kijelentett kérdés azonban megválaszolhatatlan:

„Anya, apa, arra várok, hogy majd
egy napon, csak úgy mellékesen,
ahogy az ilyesmit közölni szokás,
kibökjétek: mire volt jó mindez,
Rátok hasonlítok, mindenkire.

(…) Minden válasz,
ez nem kérdés. És minden
válasz után ott a részvét.”
(Válasz)

Valójában nem kérdés és nem válasz. Már e felütésben előtűnik a kötet uralkodóan elégikus hangja és témája, az eredet hiányban-létezése, az eredet mint üres hely. (A már jelzett szellemi gyökérzet mindemellett erőteljesen megmutatkozik: itt a Delmore Schwartz-novella, a Már álmunkban szólítanak alapszólama, a Föld és emberben Randall Jarrell Föld és vadonja, vagy Oravecz Szajla-versei a második ciklusból való Milyen vásáron, Öregapó lelke, Csibuk anaforikus felsorolásaiban stb.) Az üres helyet, az eredet alaptalanságát látva az emlékező önmaga hiányát látja; a „visszatérés”, az eredet mint föld birtokbavétele kétséges (Zúzódások, Ki helyett, Föld és ember, vagy a kötet egyik legjobban sikerült darabja: Holtbirtok). A hiány mégsem szakadékként nyílik meg, a kérdés nem marad nyitva: kijelentett lesz. Mégis mintegy harmóniával párosul. Az idill, a bent tere megőrizhető, megalkotható, eltalálhat akár elementáris, földtani alapjaiig is: „Őspáfrányok ropogását hallgatni a szenek hasában, / Bőrünkön érezni a karbonkori nap melegét” – Jó fát tenni a tűzre; ugyanígy kerül elő egy őstengerből itt maradt tűzkő a második ciklusbeli Egérrágtában is. Az idillt zavartalanul működteti a Papírhéj és a Tekercs – hozadékuk ugyan más eredetek felmutatása (Amerika, Japán, Kína); de legfőbb erényük, sajátjuk a tapasztalat, a megfigyelés pontossága, a meghitt odafordulás a tárgyakhoz, a halkan-létezőkhöz; nyugodt, beemelő tekintettel, harmonikus rálátással. – Az első ciklus milyen-évszaka egy tél, ami (mégis?) megmaradt, ahogy a záróvers a természet észrevétlen váltásának, metamorfózisának rejtélyét figyeli. (E vers mottója egy Delmore Schwartz-töredéknek, az egész kötet mottójának egy töredéke. Melyik melyiknek eredete?)

„A nyári konyha kályhacsövében
madárszárny-verdesés – nem az égen.
Hull koromfeketén a tolla:
marad egy tél; hamvába-holta.”

(Téli-nyári konyha)

Ha az első ciklus alapmotívuma – az idill őrzése – a fűtés volt (kályha, korom, fahasáb, dió stb. – a kötetet mindvégig a motívumok láncszerű kapcsolódása, egymásutánja szervezi), akkor a másodiké, a Közelvíz ciklusé részben a víz (Vízöntő, Közelvíz, Egérrágta). A cím jelzi az eredet-közelséget is, de a motívumon keresztül az emlékezés az egyéni emlék mikrovilágát együtt működteti egy univerzális-mitikus távlattal. Hiányában előállított őst mutat (itt a nagyapa, a ciklusban másutt: nagymama, dédmama – akár a csupa hiányzóból előállított, így benépesített Zupa), beomlott alapot:

„Ez a lavór visszavezet a házig,
hová nem volt bevezetve a víz,
a nagyapám ásta kúttól
ezerszáz fényévnyire, a Vízöntőig;
(…)
Ütött-kopott lavórok bukkannak elő,
mint kútásáskor az avarkori csontok –
Mintha kiáshatnánk, mi végleg beomlott.”
(Vízöntő)

Erősödik azonban az emlékezés kiszolgáltatottsága, kettőssége, a vakság-látás motívuma, mint ablaküveg, függöny, homály, vakablak: így az Ördöglepkében, ahol az idill még mindenestül bensőséges marad; vagy a jóval sikerültebb Nincs aki nézze címűben, ahol a belső tér már veszélyeztetve van: az emlékező a kilátni képtelen, bezárult alapot látja, annak vaksága, hiánya törli az emlékezet, kizárja, hiányzóvá teszi – és az emlékező ezt látja –: „gyógyszeres levél hull a járdaszélre / vakablak a házon nincs aki nézze”. Hasonló sérülés történik az Egérrágta zárlatában, ahol az adott tárgy – amelyet mint eredetet elsajátítana az emlékezés – nem engedi az emlékezést, arctalan, riasztó hirtelenséggel megmutatja az idegent, bezárul: „és végül egy arc. Hirtelen / elolvad; csípi a szemem.” – De a föld újra és újra birtokba veszi, észrevétlenül magáévá teszi a beszélőt. A Történetek ezt, a művi és a természetes különbségét még inkább súlyozza, ahogy a beszélő jelölője (diafilmen vetített Gulliver) jelzetten fiktív, írott. Közelít a rálátáshoz, miszerint a beszélő és konkrét, tárgyi világa a föld szerves következménye. A vers a föld ellentétes irányú, valódi mozgásához, lassú, de fékezhetetlen működéséhez visz vissza.

a határátlépésnek veszélye

Az eredetet, annak sérülését kevésbé hitelesen mutatja az emléktárgyak meseszerű körülírása (Sártengeren is túl, Repülő szőnyeg, Valami kísértet); élőbben teszi ezt a ciklus végén az olyan allegória, amelyet egyfajta archaikus-önmitikus logika mozgat: ekként jelentkezik a Három fán túlban a gyerekkori tér elhagyásának, a határátlépésnek veszélye, vagy az Öregapó lelkében – észrevétlenné szelídítve – az eredet, az ős fölzabálása. A záró Csibukban a gazdátlan, hasznavehetetlen, funkciójuk-vesztett tárgyakkal fölvázolt, működni kezdő allegóriában az ős eltűnik; erre fut ki a jelölő-sor, így működik, hogy a szervesben feloldja hiányzó jelöltjét.

Az idill, az önazonosság vesztése a Huzat ciklusban tetőzik; a címet adó fő motívummal: a kint huzatként tör a bent terébe, a huzat két pont közt történik, az egység meghasad; és alaphelyszínével, a kórházzal, a tüdőszanatóriummal mint elzárt, önálló, idegen térrel. A metaforikusan egymásrautalt motívumok meghatározóak ismét: huzat, szél, lélegzés, asztma, tüdő, kopoltyú – melyeket már-már nem egy kijelentő elégikus, hanem egy tragikust közelítő hang használ. A milyen-évszak ideje mozdulatlan ugyan, de működik. De a milyen itt veszélyesen ismeretlen, és így mozdulatlan – idegensége okán nem tud elmúlni:

„Finoman szitált a por,
az egy helyben szitáló idő,
amitől azóta fulladok.”
(Szabadság-hegy)

A harmadik és negyedik ciklus (Emlékszem a macskákra) belső, kis ciklusai ezt a tragikus távlatú milyen-évszakot sejtetik. Itt a képek (még? már?) nem nyernek közvetlen allegorikus jelentést – de az esélyük megvan, hogy mindezt ne abból az untig ismert irányból közelítsék, hogy a jelölt, az én egyre kimondhatatlanabb, semmibb, mert hogy a nyelv uralja, szétejti – inkább a haiku képi világából, egy ember nélkül élő közegbe való minél harmonikusabb illeszkedés felől (az Arborétumból a Játék, vagy az Egyszerű kisciklusból a Reggeli víz). A kötet végén álló Napok hamuja kisciklus darabjait mégis egy pasztell-késő modern képalkotás tartja fogva (már mottójában is a tragikus milyen-évszakot nevezi meg: „Ötödik napja ébredek / ugyanarra a napra”), az én ön-idegenjét, külön-létét, a magány; az egy megszólíthatóságának paradoxonát az éjszaka, a szív, az örvény motívumaival mutatja föl ­– a Diétában vagy az Örvényben: „A szív, az örvény – a kettő nincs külön. / El akarok tűnni; de kézen-közön.” A Kulcs és a Feneketlen-tó már szuverénebbek: az ön-idegent elhelyezik a testszerűben, a földben. Az énnek, az énnek és a másiknak a határai elmosódnak, csúszkálnak a túli-közeg, a természeti mozgásától. A természeti egyszerre éltető és riasztó – és olyan én-funkciók, mint látás, lélegzés, beszéd: szinte a táj működése lesznek, ahogy mindezt engedi–nem engedi. Akárcsak az Arborétumból a Levél címűben a szerves, természeti képsor nem csupán jelölője a beszélőnek, a testének, hanem észrevétlen birtokba veszi azt, benövi, lebontja magába, magához. A beszélő szinte fölfalja – de a természet falja föl, lélegzi be őt.

És ez mi?

„A természet magtól korhadásig
nem ismer tragédiát.”

Ez mi? Milyen kérdés.

kép | Piero Gilardi művei, wikiart.org