Donáth Ferenc

HARASZTI SÁNDOR ÉS AMIÉRT NEM KELLETT

1989 nyár

HARASZTI SÁNDOR ÉS AMIÉRT NEM KELLETT

Származása, ahogyan fájdalmasan csonka önéletrajzának mindjárt az elején írta, determinálta életútját. Csatlakozott a kommunista világmozgalomhoz, és 1919-ben fegyvert fogott ő is, az iskola padjából éppen csak kilépett ifjú. Az orosz forradalom fénye, mint a szegények új betlehemi csillaga világította számára is az utat. A magyar forradalom bukása után, az elnyomás és üldözés évtizedeiben, ebből a forradalomból merített erőt és hitet.

Amikor a harmincas évek közepén először fogtunk kezet, és álltam a Bartókra emlékeztető nemes arcvonások közül melegséget árasztó kutató tekintetét, nem is sejthettem, hogy uradalmi cselédek gyermeke. Műveltsége, nyíltsága és közvetlensége sokakat vonzott, és hozta őt közeli ismeretségbe vagy baráti kapcsolatba a magyar irodalom számos jeles képviselőjével.

kommunista értelmiség

Központi alakja volt annak a kommunista értelmiségnek, amely a szakadatlan és erősödő üldözés ellenére időszaki lapok, évente tízszer legálisan megjelentethető folyóiratok (100%, Társadalmi Szemle, Gondolat) kiadásával adott hírt arról, hogy egy reménytelennek látszó küzdelemben elszenvedett vereségek ellenére a kommunisták nem teszik le a fegyvert. Publicistája volt ezeknek a kiadványoknak, egy időben pesti szerkesztője a Kolozsvárott megjelenő Korunknak. A Gondolatot szerkesztő Vértes György a véleményét kérte fontosabb tanulmányokról, és Haraszti lakásán vitattuk meg időnként a folyóirat egy-egy számát, ahol Vértes Györgyön kívül Antal János, Darvas József, Mód Aladár, ha Pesten volt, Veres Péter és Molnár Erik is részt vett. Otthona a politikai vélemény formálásának valóságos központja volt, ahol a pesti és a debreceni Márciusi Front egyetemista fiataljai, csakúgy, mint az ifjú munkások mozgalmát szervező Országos Ifjúsági Bizottság vezetői gyakran megfordultak.

*

Miért nem kellett Haraszti Sándor a pártvezetés moszkvai emigránsokból alakult „vezető mag”-jának, miért volt kezdettől gyanakvó vele szemben? Miért veti 1950-ben börtönbe és hónapokig tartó kínzások után miért ítélteti halálra koholt vádak alapján? Miből táplálkozott a gyűlölet, amely két évig halálos ítélet alatt tartotta a magánzárkában raboskodó Harasztit?

Csak két esetről tudok, amelyek ugyan nem magyarázzák, ami vele történt, de adalékként szolgálnak ahhoz az egyoldalú konfliktushoz, ami életének tragikus fordulatához vezetett. Fényt vetnek Haraszti Sándor egyéniségére és másokéra is.

Még 1945 februárjában történt, hogy Haraszti Aranyossy Pál társaságában találkozott Illés Bélával, a Vörös Hadsereg magyar nyelvű lapjának, az Új Szónak szerkesztőjével, aki mindkettőjüket meghívta vacsorára. Mindenféléről beszélgettek, ám amikor Illés Sztálinról mint az irodalom és az írók nagy barátjáról szólt, Haraszti Leninnek ismert levelét tette szóvá, amelyben óvta a párt vezetőségét, hogy Sztálint válassza titkárnak, és a szokásokkal nem ismerős ember gyanútlanságával érdeklődött Sztálin felől. Mire Illés felállt az asztaltól, visszautasította a Sztálin személyét ért gyanúsítást, és az esetet nyomban bejelentette a pártvezetésnek. Figyelmeztették, de meghagyták nem túl jelentős beosztásában, továbbra is szerkesztette a Szabadság című lapot.

kétséget fejezett ki

De nyomban elbocsájtották őt a Központi Bizottság apparátusából, azután, hogy annak munkatársait Farkas Mihály informálta a jugoszláv kommunista pártot bíráló Kominform-határozatról. Haraszti szót kért – és ahogyan Farkas már az ülésen kijelentette –, felszólalása kétséget fejezett ki, hogy helyes-e a határozat.

Ám ekkor már 1948-at írtunk, a hatalmi harc eldőlt. A „négyes fogat” (Rákosi, Gerő, Farkas, Révai) döntötte el a fontos kérdéseket. Azt is, hogy ki legyen a köztársaság vagy a kormány elnöke, és azt is, hogy mekkora terhet rakjanak a népre. Kizárólagos hatalmuk biztosítására személyes irányításuk alá vonták a hadsereget, Farkas Mihály lett a honvédelmi miniszter. A rendőrséget, amelynek szervezetéről leválasztották a politikai osztályokat és önálló főhatósággá szervezték, az Államvédelmi Hatóság ellenőrizte, amelyet Rákosi irányított.

A hatalmi viszonyok változása az országban a kommunista párt vezetésében is megváltoztatta a vezetők pozícióját. 1948 előtt is Rákosiék vezették a pártot, és minden fontos kérdést maguk között előre eldöntöttek. De tekintettel kellett lenniük, és voltak is azokra a mozgalomban itthon kivált vezetőkre és személyekre, akik ismertek vagy éppen népszerűek voltak. S nem szorul bizonyításra, hogy ha parlamenti demokrácia és szabad sajtó marad Magyarországon, nem rendezhettek volna Rajk-pert, nem tartóztathatták volna le és ítélhették volna elzárt és titkos tárgyaláson Kádár Jánost, a vezetőség több tagját, Haraszti Sándort. Minden bizonnyal életben marad az a kétszáznál is több kommunista, akik ezekben az években börtönben vagy akasztófán végezték.

Annak megértéséhez, hogy hogyan lehetett néhány ember élet-halál ura Magyarországon, említsük meg azt a fontos momentumot, hogy kizárólagosan a moszkvai emigrációból visszatért vezetők tarthattak magas szinten kapcsolatot a szovjet párt és állami vezetőkkel.

De nem is arra a kérdésre nehéz válaszolni, hogy milyen külső körülmények tették lehetővé Rákosiék számára az öldöklést. Ami hihetetlen és érthetetlen volt: miért lettek ezek az emberek, akik egykoron az elnyomás ellen harcoltak, zsarnokokká?

Hatalmi harc lett volna a háttere a véres eseménysorozatnak – ahogyan a történelmi példákat sablonosan alkalmazó nyugati szerzők egyike-másika állította? A magyar párt vezetésében nem volt hatalmi harc. Rajk László és Kádár János lojális volt Rákosival szemben, és egyetértettek a pártvezetés politikájával. Eltávolításukban szerepe lehetett ugyan Farkas intrikáinak, aki magát Rákosi utódjának kívánta. Ám Rákosi és Gerő elhatározását ilyen nagy jelentőségű kérdésben nyilván nem primitív intrikák döntötték el.

Nem a nem létező harc, hanem a valóságos félelem, a hatalomféltés indította el őket a sokak számára végzetes úton. Rákosi nem Rajk vagy Kádár nem létező hatalmi törekvéseitől félt, hanem Sztálintól, aki nem rokonszenvezett vele, és igen gyanakvó volt. Rákosi félelmében Rajk és Kádár csak úgy szerepelhettek, mint akik lehetséges utódokként, pusztán létezésükkel megkönnyíthetik Sztálinnak, hogy elhatározza az ő leváltását.

És ahogyan nőttek a gazdasági nehézségek és ezzel együtt az elégedetlenség, úgy erősödött Rákosiék félelme, hogy lelepleződik hazug helyzetük, amely különböző, bonyolult és ellentmondó érdekek képviseletéből fakadt; szembekerültek a magyar néppel, köztük a kommunisták százezreivel, így alkalmatlanná válnak a vezetésre, leváltják őket, és a történelem süllyesztőjébe kerülnek. Így is történt, félelmük nem volt alaptalan.

A politika magas régiója távoli és áttekinthetetlen ma is a társadalom számára, miként az isten akaratából uralkodók idején. S bár a vezetés legitimitását természetesen nem vezetik vissza isten akaratára, a társadalom és a törvény fölött álló vezetők kultuszában az isteni elem kimondatlanul jelen van. A személyi kultusz fontos funkciója: magától értetődőnek fogadtassa el, hogy nem a vezetettek választják vezetőiket. A mítosz mellett persze a hatalom és gyakorlásának módja nem kevésbé fontos szerepet játszott ebben.

Mennyire más volt Haraszti Sándor tekintélye, amelyet nem hatalom és félelem teremtett és tornyosított, és természetes volt, mint azoké a törzsfőké, akikre Engels hivatkozott.

*

Az MSZMP KB 1962. VIII. 14–16-i határozata megállapítja: ,,A Rákosi-klikk tagjai már a felszabadulás előtt elhatározták, hogy a párt vezetését kisajátítják. A proletárdiktatúra győzelme után hatalmuk kiépítése volt a céljuk…” Történelmi tények igazolják, hogy ezt a célt már hazaérkezésük előtt szem előtt tartották, és e célnak megfelelően alakították ki a párt állásfoglalását nagy horderejű kérdésekben.

Az első perctől kezdve elutasították a közhatalom gyakorlására emelt népi igényt. Elítélték a helyi hatalmi funkciókat ellátó nemzeti bizottságokat. Helyeselték és támogatták a háború előtti reakciós közigazgatási rendszer helyreállítását, mivel ez felelt meg említett céljuknak. Miután már kizárólagosan birtokolták a hatalmat, a hivatali szervezet hatáskörét erősítették, és formálissá tették a „választott” testületek működését.

hatalmi aspirációk

„Kettős hatalom nem kell” – jelentette ki Rákosi még Moszkvában, az 1944 szeptemberében tartott pártértekezleten. S nehogy homályban maradjon, kinek is a hatalmát nem tartja kívánatosnak, így folytatta: „De ez nem azt jelenti, hogy a tömegek befolyását kiküszöböljük.” Már a koalíciós időszakra sem tartották kívánatosnak a dolgozók önálló és cselekvő politikai életének intézményesítését, mivel ez ellentmondott személyes hatalmi aspirációiknak…

Rákosiék nemcsak kitűzték, hanem el is érték céljukat. Mi ennek a magyarázata? A kérdés nemcsak a múlté. Rákosiék (és más népi demokratikus ország vezetői) azért juthattak célba, mert törekvésük nem mondott ellent a rendszernek, amelynek alapvető eleme a hatalomnak a modern történelemben példa nélküli koncentrálása; belső logikája pedig – a közelmúlt történelme is tanúsítja – több személy hatalmától az egyszemélyes hatalomig vezet. Ez a koncentrált hatalom, amely szabályozza, irányítja és ellenőrzi a társadalom minden fontos életmegnyilvánulását, tenyérnyi teret nem ad a társadalom autonóm szervezeteinek. Átfogó jellegű és ellenőrizhetetlen.

A vezetők személyiségének ezért összehasonlíthatatlanul nagyobb a jelentősége, mint olyan országban, ahol a vezető megbízatása meghatározott időre szól, a hatalom gyakorlásának ellenőrzése intézményesen biztosított és a társadalom választja a vezetőket. A mi társadalmunk tagjai, ha nem közönyösek a közügyekkel szemben, csupán imádkozhatnak vagy csak izgulhatnak, hogy az országnak „jó királya” legyen.

Az idézett párthatározat megállapítja, hogy „…Rákosi személyi hatalma biztosítására agyalta ki azt a rágalmat, hogy a munkásmozgalom azon vezetői és tagjai, akik a felszabadulás előtt itthon éltek és harcoltak, a horthysta politikai rendőrség ügynökei voltak”. De hát nem mindenkit tartóztattak le és ítéltek el koholt vádak alapján, akik itthon éltek és harcoltak.

Milyen szempont szerint válogattak Rákosiék? Úgy jártak el, mint a történelem során sokan, a hatalmukat féltő zsarnokok. Hasonlóan a gyermeket gyilkoló királyhoz, aki az ártatlanban már látta a leendő pártütőt. A jövőbeni, a lehetséges ellenséggel való leszámolást programjukká tették. A Rajk-per után a hadsereg több tehetséges tábornokát végezték ki, azután a volt szociáldemokrata vezetőket vetették börtönbe, s néhány hónap múlva, Haraszti Sándor őrizetbe vételével megkezdték az „itthoniak” letartóztatását. Rákosiék a kultúrállamokban általánosan elfogadott jogelvvel szöges ellentétben azt tették gyakorlattá, hogy inkább száz ártatlan bűnhődjön, mint hogy akár egyetlen „bűnös” mentesüljön a büntetéstől. A „potenciális ellenséggel” való leszámoláshoz a politikai-ideológiai keretet Sztálinnak az a megállapítása adta, hogy a harmadik világháború elkerülhetetlen, és a felkészülésre legfeljebb 4-5 esztendő áll rendelkezésre; továbbá, hogy az imperializmus ügynökei elsősorban a kommunista pártokban tevékenykednek.

vészt hozó körülmény

A potenciális ellenség felismerése volt a generális szempont. Ám az áldozatok kijelölésében különböző szempontok játszottak közre, és e szempontok személyenként variálódtak. Igen nagy lehetett a véletlen szerepe. Ismereteim alapján csak példaként sorolok fel néhányat a szempontok közül. Nyugaton töltött hosszabb idő csakúgy vészt hozó körülmény lehetett, mint az itthoni mozgalomban való kiemelkedőbb részvétel. Az áldozatnak kiszemelt „nagy vad”-hoz fűződő pártmúlt vagy éppen baráti kapcsolat csakúgy potenciális ellenséggé avathatott, mint ahogyan gyanússá vált az a magasabb beosztású funkcionárius, aki elhúzódó volt és zárkózott. Veszélyben volt, aki hivatali beosztásánál fogva tudott a vezetők üzelmeiről. S ki mondhatná meg, hogy milyen szerepe volt egy-egy vétlen, félreérthető, Rákosi mindennapi olvasmányát képező besúgói jelentések összesítésében eltorzított kijelentésnek emberek, családok jóvátehetetlen tragédiájában?

*

Miért tartóztatták le és ítélték halálra Haraszti Sándort? Aki nem volt munka vagy baráti kapcsolatban sem Rajk Lászlóval, sem Kádár Jánossal, aki soha nem töltött be hatalmi állást, aki a hatalmat nem igényelte, mert a hatalom soha nem vonzotta. Mit is kezdett volna azzal? Nem oszthatta volna meg, mint pengőit egykoron vékonypénzű barátaival.

moszkovita

Ahogyan elmondotta, a vizsgálat során, a kiagyalt bűnei beismerését szorgalmazó kínzások közben azt vetették szemére, hogy tőle ered a szovjet emigrációból visszatérteket megkülönböztető „moszkovita” elnevezés. Így volt-e vagy sem, nem tudom. Elterjedt kifejezés volt ez a negyvenes évek második felében, s a mi baráti körünkben távolról sem pejoratív értelemben. Bizonyos, hogy közülünk mindenki, Haraszti Sándort nem kivéve, csak elismerően szólt azokban az években Rákosi, Gerő és Révai képességéről és teljesítményéről. Bizalommal voltunk irántuk.

De milyen másként hangozhatott a moszkovita elnevezés Rákosiék fülében a Rajk-per után! A gazdasági nehézségek növekedése, az elégedetlenség erősödése csökkentette önbizalmukat és fokozta félelmüket, hogy lelepleződnek, és lecserélik őket. Nem éppen helyzetük hazugságára utalást hallhattak ki a Harasztinak tulajdonított kifejezésből?

Persze, hogy nem kellett nekik Haraszti, aki szókimondóan, őszintén és szenvedélyesen szerette az igazságot. Csak szegény emberektől hallottam, hogy olyan indulatosan kérték számon az igazságot, ahogyan Haraszti Sándor tette. Az igazságos társadalom utáni vágy állította csatasorba, és vonult vissza már hajlott korában a küzdők közül, amikor annak teljesülése a messzeségbe tűnt.

Mit is kezdhettek Rákosiék vele, a nem megvesztegethetővel, a meg nem félemlíthetővel, a közéletiségben is mélyen morális, makacs magyarral?

 

Haraszti Sándor önéletírásához készült előszó. A kötet a Magvető Kiadó Tények és tanúk sorozatában, Befejezetlen számvetés címmel 1986-ban csak az előszó elhagyása árán jelenhetett meg.
kép | Ion Tuculescu művei, wikiart.org