VITRIN

Fragonard uralja az egyik részt: tálka, színes, rokokó idill, egymásba révülő szerelmespár ül egy erdei padon, virágkosárral lábuk előtt. A francia Limoges porcelángyár még további, egyre kisebb méretű Fragonard-porcelánnyomattal (van ilyen?) képviseli magát. Csupa szelíd jelenet, rózsaszín és halványzöld felhő-lebegés, apró, aranyszegélyű porceláncsipkék keretében. Ezeken a miniatürizált festményeken (festménykéken) még vagy már fel sem fedezhető a jellegzetes fragonard-i erotika, amelyet a 18. század illemtana megengedhetőnek tartott, és ami a 20. század közepe táján felizgatta kamasz-képzeletemet. Szívesen látnám most is azt a másik Fragonard-t a vitrinben, a lehetőségeket feszegető egykori művész munkáit, amelyeknek minden részletéből a vágy süt, de az is látszik, hogy a végső és felettébb kívánatos aktus előtt az amorozó alak megmered a nyoszolyán már megoldott ruhában pihegő, szende lány fölött. A gyűjtő azonban másként gondolkodott.

tipográfiai artistamutatvány

A felvilágosodás korának ellentéteként lapít az üveg mögött a miniatűr albumocska, az 5×5 cm-es Magyar festészet a XX. században című kiadvány, benne 48 festmény reprodukciója. A kiadvány nyomdai bravúr, tipográfiai artistamutatvány. 1972-ben készítette a könyvecskét a Kossuth Nyomda kollektívája, vagyis afféle ritkaság. Csakugyan nem egyéni válogatás. Mérete miatt mégis jogosan van a vitrinben, és nem az apróságokat könnyen eltüntető könyvespolcon. Különlegességének azonban – számomra – más oka is van: a válogatásból hiányoznak azok a művészek, akik nélkül manapság nem lehet szó huszadik századi magyar festészetről. A könyvecskében hiába keresnénk a korszakot meghatározó mesterek műveit, Kádár Bélát, Scheiber Hugót, Korniss Dezsőt, Schönberger Armandot vagy Bálint Endrét. A kihagyás, ez az ideológiai retus korjellemző.

Kis ólom (vagy valaha ezüst) asztali kanna, csukló-fedővel, tejnek, tejszínnek. S nem is akármilyen: a régi New York Kávéház egyik márványasztaláról került az ausztráliai üvegszekrénybe. Emlék és „elemelt objektum” határai összemosódnak, az eredet-igazolások másutt is kétes hitelűek… Könnyű a fogantyúra képzelni a huszadik századi magyar irodalom tollforgatóinak nikotinfoltos ujjait, nevek bűvölődnek fel, sorok, s ez néha elvezet a könyvespolchoz. Asszociációkat indít be a vitrin, vagyis jól „működik”. „Kiváló Dolgozó”-érdemrend, ötágú vörös csillag, aprócska láncon. A Teleki tér éremkínálatából származik, de eredeti darab. S minthogy már nem „használható”, vitrinbeli kuriózum – egy tárgy, becs nélkül, megint korszakot idéző. Az üveg előtt álló, történelemben járatlan vendég kénytelen elviselni a nagy ívű leckét.

csak úgy van

Zsebóra-alakú iránytű hever mellette, lazán billegő mutatója állhatatosan irányul észak felé. Olyan tárgy, ami most csak úgy van, de milyen jelentős volt egykor. Otthont adó földrészem jórészt ennek köszönheti felfedezését.

Nagyanya színházi látcsöve. Gyöngyház-veretű fogantyúval, a két közelhozó lencse már homályos, Jászai és Fedák arcjátékát még talán közel hozta – idővel szürkehályog képződött rajta. Óvatosan kiemelem az üveg mögül, kecses, kézbe simuló eszköz, bársonnyal bélelt páholyok kelléke, nagyanyám leül, egyik csipkekesztyűs kezében a látcső, másikba legyezőt képzelek. Ahogy szememhez tartom a „gukkert”, felmegy a függöny – aztán semmi. Visszarakom a látcsövet. Becsukom a vitrint.

kép | vecteezy.com