TÁRSASUTAZÁS A LABIRINTUSBAN

Gyermekkorom nyarait nénéim csillaghegyi kis parasztház-nyaralójában töltöttem, ahol kútból jött a víz, azaz nem jött, mert pumpálni kellett. A kút betonkáváját vaslap fedte, ha ezt elmozdítva lenéztem a mélységes mélybe, fekete-fehér csillámok szikráztak fel, mintha mesebeli koboldok ficánkolnának a kevéske légáram-keltette csobbanásokon. A friss kútvíz így több volt, mint akármely csapból ömlő. A tisztaság rejtett és persze képzelt ízeivel gyarapodott.

Eztán körülbelül hatvan évre, az elmúlt hetekben éreztem hasonló ízeket Jámborné Balog Tünde novelláskönyve olvasásakor. Az Utazások a labirintusban számomra ilyen kút, a magyar nyelv – a régi nyelv – csobog benne, s ezt én – külföldön élő – különösen érzékenyen kutatom, miután Mikszáth és Móricz elengedték kezemet, és magamba fogadott útravalójukkal átevickéltem a Föld másik oldalára.

régen elhagyott szavak

Lehetséges, hogy az új rátalálás miatt Balog Tünde novelláit nem is annyira értelmemmel, mint inkább érzékeimmel élveztem. A tehetséges olvasó – annak tartom magamat – néha valamifajta kegyelemben részesül, és a könyv, mint egy zenedarab, szinte átremeg az emberen – már arra sem figyel igazán, miről szól, mert az áradás egyszerűen elsodorja az értelem partjairól. Tovább sodorja. Társasutazásom Balog Tünde labirintusában mindenekelőtt a nyelvének élménye, mégpedig megtetézve egy másik nyelvvel, a székelyföldi ősök, rokonok Alföldre menekített szóhasználatával. Ez a nyelv a nyelvben újabb gyönyörűség. Néhol visszakanyarodást-utalást hallottam régen elhagyott szavakhoz, például tolvaj helyett: lopó – milyen egyszerű és érthető így.

Köszönöm, kedves Tünde, ezt a társastúrát az emlékezet vonuló felhőivel bélelt labirintusodban. Könyveden át közeledben vagyok a távolban is – ennek a távolságnak ama előnyével, hogy nem legyinthetsz pofon, amiért most ismeretlenül tegeztelek…

kép | vecteezy.com